Pilinszky János, 1972

Pilinszky János – A keresztény dráma „ünnepi hetei”

Közzétette:

 

 

Az életet, melynek a halál a vége, a keresztény lélek drámaian egybelátja, s az örök élet hitével és belső megközelítésével oldja fel.

Tudatos ember nem élheti a többi teremtmény természetes életét és halálát, mely olyan, mint egy hosszú út, mely állomásról állomásra mintegy félálomban indul el, s hanyatlik vissza a földre. Az ember azonban kiemelkedik a természetből, ha osztozik is sorsában. Tudata avatja drámai hőssé, s ha e drámát letagadja, ez épp nem természetes gesztus részéről, hanem öncsonkítás.

Pilinszky JánosSzámunkra, keresztények számára nincs út visszafele, csak előre. Nem futnunk kell hát sorsunk drámája elől, hanem mélyre nézve – feloldanunk.

Élet és halál kettősségének alapvető tudomásulvétele: számunkra ez az egyetlen méltó megoldás, s akkor életünknek e tragikus sűrűje mögött – mint az égbolt mozdulatlansága – Isten ereje és békéje lesz a feloldó, a domináns elem.

Élet, vagy halál? Mind a kettő! az örök élet szintézisében. Teilhard de Chardin is e két ellentétes elem – élet és halál – maradéktalan tudomásulvételében látja a keresztény aszkézis lényegét. E két ellentétes elem ugyanis az örök élet fényében nem hogy kioltaná, nem hogy semlegesítené, hanem épp ellenkezőleg, felerősíti egymást. Nem szürke, hanem nagyon fehér és nagyon fekete. A keresztény számára rendkívüli érték az élet és nagyon nagy dolog a halál. Tehát: aszkézise egyszerre hasít ki minél hatalmasabb és minél aktívabb részt, föladatot az életből, hogy ugyanazzal a gesztussal rögtön le is mondjon róla, fölajánlja hódítását Istennek. A járáshoz hasonlítja Teilhard de Chardin ezt a paradox funkciót. Lábunkkal birtokba vesszük a talpunk alá kerülő földet, de csak azért, hogy mindjárt el is hagyjuk – a nagyobb birtoklás, az előrehaladás érdekében. S ugyanez áll a keresztény egyéniségre is. Egyszerre építjük és bontjuk le egyéniségünket, személytelenítve legszemélyesebb tetteinket is, mert csak akinek van mije, az tud áldozatot bemutatni Istennek, egyedül az veszítheti el, s nyerheti ismét vissza önmagát – de most már Istenben és mindörökre.

Nagyböjti téma. A keresztény lemondás, a keresztény aszkézis lényege szerint óriási életigenlést jelent, s töretlen, törvényszerű íveléssel robban ki a húsvéti hallelujában! A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja, a feltámadt Krisztus, s vele az egész teremtett világ dicsősége és megújulása.

Jézus tanait, az Evangéliumot különben is – csodálatos, rendkívüli, istenien vakmerő összetettség jellemzi. Milyen nehezen lehet megérteni ennek fényében a keresztény gyakorlatot oly sokszor jellemző egyoldalúságokat. Szegényesség, gyanakvás, tétova óvatosság, bizalmatlanság szülöttei ezek, s világok választják el őket Jézusnak mindent zseniálisan lerövidítő, egybemarkoló, villámszelíd természetétől.

Ezekben a napokban, amikor az egyházi év, a keresztény dráma „ünnepi heteit” éljük, tanulságos hát föleleveníteni magunkban e „dramaturgia” főbb vonásait, s természetét, az ujjongás és a bánat elemi erejű színeit, szemben mindenfajta egyoldalú és elszürkítő törekvéssel. És félni se féljünk a maguk elemi erejében fogadni e tiszta erőket, miket Isten az öröklét nyugalmával adagol számunkra, s szinte észrevétlenül a legnagyobb dolgoknak kijáró csendben.

(Új Ember, 1963. március 24.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s