I. (Nagy) Lajos hadjáratai

Károly Róbert legidősebb fia, I. Lajos (1342—1382) apjáénál is nagyra törőbb külpolitikai elgondolásokkal lépett trónra. 40 éves uralkodása alatt alig találni két-három békés évet. Ő maga tizenhatszor vezetett hadjáratot, míg főemberei tizenháromszor. Példaképének Nagy Sándort, a magyar uralkodók közül pedig Szent Lászlót tartotta. Utóbbit olyan nagyra tartotta, hogy a körmöci aranyforintra is az ő képét verette Keresztelő Szent Jánosé helyett. Szent Lászlóhoz hasonlóan ő sem csak hadat vezetett, hanem katonáival együtt a harcokból is kivette a részét. Többször került életveszélybe, és egy alkalommal súlyos sebesülést is szenvedett. Nem véletlenül kapta tehát kortársaitól a lovagkirály nevet. Hadseregének magját 6000—7000 főre becsülhető nehézlovasok alkották, akik között ekkor tűntek fel először nagyobb számban külföldi zsoldosok. A fegyverforgatást nem meggyőződésből vagy kényszerből, hanem hivatásként űző katonák minden elvi vagy politikai megfontolás nélkül Európa szerte oda mentek, ahol igény mutatkozott rájuk, és azt szolgálták, aki megfizette őket. A zsoldosok alkalmazása mellett Lajos hadseregének másik fontos újdonsága a tűzfegyverek, elsősorban az ágyúk rendszeresítése volt, amelyeket az 1330-as évektől kezdtek alkalmazni Nyugat-Európában. A hadviselést forradalmasító, ám ekkor még kezdetleges új technikát Magyarországon velencei-dalmát közvetítéssel ismerték meg a század második harmadában. Forrásaink 1354-ben tesznek említést először lőfegyver használatáról; 1378—79-ben pedig már ágyúkat is öntöttek és lőport gyártottak az országban.

Lajos ábrázolása az uralkodása idején készült Képes krónikában

Hadjárataival Lajos elsősorban a Balkánon ért el sikereket. Velence elleni háborúival sikerült visszahódítania Dalmáciát és megszilárdítani a magyar uralmat Horvátországban. Az 1358-as zárai békében a velencei dózse lemondott az évszázadok óta viselt dalmát és horvát hercegi címről, és Lajost, valamint utódait ismerte el az egész északi partvidék egyedüli urának. Magyarország ezzel történelme során először – tengeri hatalommá vált; az adriai magyar érdekek biztosítására külön tengeri flotta vigyázott. Lajos biztosította uralmát Boszniában is, sőt átmenetileg szerb, román és bolgár területeket is ellenőrzése alá vont. Ily módon sikerült helyreállítania és tovább fejlesztenie a Száva—Duna—Kárpátok vonalán túl elterülő bánságok és vazallus fejedelemségek védőgyűrűjét.

Közép- és Kelet-Európa I. (Nagy) Lajos korában

Az észak- és nyugat-balkáni magyar uralom megszilárdításán túlmenően Lajos törekedett a Nápolyi Királyság megszerzésére is. A trónörökösként korán elhunyt Martell Károly fiaként tulajdonképpen erre már Károly Róbert is igényt tartott, ám csak annyit ért el, hogy fiát, András herceget összeházasította az apja riválisaként trónra került nagybátyjának, Róbertnek az unokájával, Johannával. Ebből elvileg az következett volna, hogy András lesz a nápolyi király. Róbert azonban úgy intézkedett, hogy egyedül Johannát koronázzák uralkodóvá. Ennek megakadályozása és öccse trónra segítése érdekében 5 tonna arannyal és 6,6 tonna ezüsttel felszerelve Lajos előbb anyját, Erzsébetet küldte a nápolyi udvarba. I. Károly özvegyének küldetése azonban sikertelenül végződött; András trónra kerülését a nápolyiak és az Anjouk túlzott megerősödésétől tartó pápaság is ellenezte. 1343-ban így mégis Johannát koronázták uralkodóvá, s hogy uralmát biztosítsák, Andrást 1345-ben megfojtották. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy Lajos hadsereggel indult a férjgyilkosnak tekintett Johanna eltávolítására és a megüresedettnek nyilvánított nápolyi trón elfoglalására. A bosszú, valamint becsvágyának kielégítése és hírnevének növelése mellett ezt mindenekelőtt az adriai magyar uralom biztosítása szempontjából tartotta fontosnak. 1348-ban be is vonult a városba, és trónra is lépett, ám uralmát nem tudta megszilárdítani. Johanna és híveinek ellenállása, valamint a nagy távolságok miatt a magyar és nápolyi királyság egyesítése kudarcra volt ítélve. Darab idő után ezt Lajos is belátta. A Szentszék közvetítésével 1352-ben békét kötött Johannával, és kivonta csapatait Itáliából.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (106—107. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9