Sterio Károly: Parasztkonyha, 1854

A parasztság a rendiség alkonyán

Közzétette:

 

 

A parasztság életkörülményei

Mária Terézia és II. József rendelkezéseinek köszönhetően a társadalom talapzatát alkotó parasztság életkörülményei érdemben javultak. A jobbágyság röghöz kötöttsége lazult, költözködési joga szélesedett, földhasználati joga bővült, szolgáltatásai mérséklődtek. Alapvetően azonban nem változott a helyzetük, és tovább tartott a zselléresedés folyamata, vagyis a földnélküliek számának és arányának a növekedése is. Helyzetük így mégsem volt irigylésre méltó.

A parasztság életkörülményei számos tényezőtől függtek: földjeik nagyságától és minőségétől, a régió és saját kulturális hagyományaiktól, műveltségüktől, gazdálkodásuk minőségétől és persze ügyességüktől. A 18. század közepén érkezett német telepeseket a kisnemesi kúriáknál valamivel kisebb, pince és mellékhelyiségek nélküli, de háromosztatú földszintes házak várták. Az általában két vagy három generációnak, tehát legalább féltucatnyi embernek otthon adó házakat többnyire nád, ritkábban zsindely fedte. A középen elhelyezett konyhából egy nagyobb és egy kisebb szoba nyílt, melyekbe piciny ablakokon át jutott be némi fény. A nagyobbik vagy esetleg mindkét szobában agyagból épített és a konyhából fűthető kemence terpeszkedett. A házak nagysága és minősége szempontjából a módosabb „sváb” parasztok az ország más részein is élen jártak. „(…) olyan falvaik vannak – jegyezte fel például a Moson megyeiekről Bél Mátyás –, hogy mezővárosokhoz lehet őket hasonlítani”, s kőből épült házaikat a „tekintélyesebb gazdák olyan bútorokkal rendezik be, hogy nemesember lakásául is megfelelnének.”

 

Jellegzetes XVIII. századi telepes ház, oromfala Fachwerk szerkezetű volt Lebontották 1970-ben (Lantos Miklós felvétele)

 

A házak általában az utcára néztek, s a gazdasági épületek az utcától távolabb, az udvar hátsó fertályán kaptak helyet. Néhol, például Szentesen viszont fordított volt a helyzet. Ott a házak épültek a telek közepére, s az istállók és a sertésólak, amelyekből a trágyát az utcára „hányták”, előre. Ugyanitt a házak is kisebbek voltak: 5—7 méter hosszúak és 2,5—3 méter szélesek, amelyekbe alacsony, másfél méternél ritkán magasabb ajtón át lehetett bejutni. Ablakaik, melyeket kinyitni nem, csupán egy részüket (ablakfia) feltolni lehetett, 40—50 cm × 40—50 cm-esek voltak. Mint a legtöbb faluban, a házak itt is agyagból, illetve vályogból készültek, tetejüket nád, gyékény vagy szalma fedte. Zsindelyes ház egész Szentesen csak kevés találtatott, cseréppel pedig 1800 előtt egyetlenegy. Ráckevén viszont már a 18. század elején elrendelték, hogy a házakat lehetőleg kőből építsék, s tetejüket ne szalmával, hanem zsindellyel vagy náddal fedjék be. Ugyanebből az időből jegyezte fel a település krónikása, hogy a házak utca felőli homlokzatát megfehérítették, vagyis bemeszelték. A későbbiekben ez az ország más tájain is elterjedt, miként a fal tövének sötétre színezése is.

A módosabb családok háromosztatú házainak bútorzata két-három ágyból, egy vagy két faasztalból, egy-két festett fapadból és néhány festett faszékből, több falra akasztott polcból és egy nagy festett ládából állt, amelyben a ruhaneműt, a pénzt és más értékesebb dolgokat tartottak. A gazdagabb családoknál megjelentek az almáriumok és a falra akasztható rámás tükrök. A konyhában tálak, tepsik, fazekak, ivópoharak, kancsók, kanalak, sütőlapát és szita sorakoztak – részben fából, részben ónból, cserépből és üvegből. Az egyik szerényebb vagyonú hódmezővásárhelyi csikós házában 1801-ben a következő tárgyakat vették leltárba: egy nyoszolya egy derékaljjal, egy vánkos és egy lepedő, három tarka pokróc, egy láda és abban két pár ruha, hat szakajtó ruha, egy asztal, két deszkapad, egy hosszú szék, egy bölcső, egy kis téka, egy rúdon való ruha. A konyha főzőedényei vasból, hat tányér és nyolc kanál fából készült. A 18. század és a korai 19. század építészeti, ruházkodási és lakberendezési stílusváltásainak a parasztok és a városi szegénység köreiben természetesen a nyomaival sem találkozhatunk. Erre sem a lakások méretei, sem azok lakóinak anyagi helyzete nem adott módot. Változás legfeljebb annyiban mutatkozott, hogy az addig díszítés nélküli bútorokon színes virágdíszítések jelentek meg. Ezek legkedveltebb motívuma a tulipán volt.

Paraszti viselet

A férfiaknak és a nőknek általában egyaránt két rend ruhájuk volt: egy díszesebb „vasárnapló” és egy viseltes „hétköznapló”. A telente használt suba báránybőrből, a dolmány és a nadrág posztóból, a bőszáras gatyák és ingek vászonból, a csizma bőrből, a kalap posztóból készült. Az asszonyok félhosszú felöltője (ködmön) ugyancsak báránybőrből, mellényként viselt pruszlikjaik posztóból vagy kartonból, az alsók pedig gyolcsból készültek. Fejrevaló keszkenőiknek ugyancsak karton volt az anyaga, harisnyáiknak pedig gyapot vagy gyapjú. A Duna–Tisza köze és más vidékek pásztorai viszont, akik – ismét Bél Mátyást idézve – „szamárháton hordozzák magukkal egész éléstárukat”, szerényebb ruhatárral rendelkeztek. Az ing és a gatya fölött ők állatbőrből készült „durva és erősen szőrös” felsőruhát viseltek, amit bundának neveztek. „Ezzel melengetik a testüket, ha hideg az idő, de ha meleg van, vagy esik az eső, akkor is ezt fordítják oda az időjárásnak. Lábukat ormótlan bocskorba bújtatják.” A pásztorok és helyeként a falusiak között szokássá vált, hogy a hideg elleni védekezésül telente két gatyát húztak magukra. A 18.század közepétől a földművelő parasztok és pásztorok körében is megjelentek a színes virágmintázatú hímzésekkel ellátott szűrök, subák és gubák.

A paraszti konyha

A parasztok napkeltétől napnyugtáig dolgoztak, ezért tavasztól őszig naponta általában háromszor – reggel 7 körül, délben és este 8 körül -, telente kétszer – délelőtt 9 és 10 között, délután pedig 4—5 körül ettek. Étkeik főleg gabonafélékből, valamint sertés-, juh- és baromfihúsból, továbbá tejből, tejtermékekből, káposztából, zöldségfélékből és friss vagy szárított gyümölcsökből álltak. Böjti napokon tejet, túrót, tejfölt, valamint halat, tojást és lisztes főzelékeket fogyasztottak. A 18. század közepén jelent meg a burgonya, amely igénytelensége miatt bárhol megtermett, s valamivel korábban a paprika (törökbors), amely hamarosan a paraszti konyha legfontosabb fűszere lett. A 19. század elején a „paprikás hús”, amelyet általában füstölt szalonna zsírjával készítettek különféle húsokból, s a paprika mellett csak sóval és hagymával ízesítettek, már „nemzeti eledelnek” számított. Ősszel, amikorra a télen eltett szalonna és más húsok már elfogytak, gyakran fogyasztottak tököt sütve vagy korpaciberével savanyítva. A burgonya mellett a 18. században kezdett elterjedni a kukorica is, amely kezdetben nem állati, hanem kizárólag emberi táplálékul szolgált. Őrleményéből kemény vagy puha pépet főztek, amelyet szalonnával vagy zsírral, illetve mézzel vagy cukorral ízesítve egyaránt fogyasztottak. Ez a puliszkának nevezett étel különösen az erdélyi románok körében terjedt el, akik kihűlve és szeletelve , kenyér helyett is fogyasztották, és fogyasztják mind a mai napig. Ebédhez és vacsorához a férfiak bort ittak, amit olcsósága miatt a szegényebb zsellérek és napszámosok is megengedhettek maguknak. Lakodalmak,keresztelők és más ünnepek alkalmából természetesen a parasztok asztalára is többféle étel került. A káposztás hús helyett ezek sorát egyre inkább húsleves – főleg marhahúsleves – nyitotta meg, amelynek a húsát külön is fogyasztották ecetes tormával. Ünnepi eseménynek számított a vásározás is, amikor a vétel és eladás lebonyolítása után a férfinép beült az egyik kocsmába és eliddogált míg az asszonynép a gyerekekkel a kötéltáncosok, csepűrágók és az állatidomárok mutatványain álmélkodtak.

 

Paraszti konyha a 19. század közepéről. A kemence és az agyagból rakott tűzhely előterében szemezgető baromfiak, a bal oldalon békésen heverésző kutya és gyermekét szopató fiatal anya. (Sterio Károly vízfestménye)

 

A paraszti mentalitás

A jogfosztottság és az alkalmazkodás évszázados tapasztalata sajátos vonásokkal ruházta fel a parasztok külvilággal, mindenekelőtt uraikkal szemben tanúsított magatartásformáit. A paraszt – figyelte meg a korszak felvilágosult szakírója, Berzeviczy Gergely -„Más magasabb állásúaknak tehetsége és esze iránt nem viseltetik valami nagy tisztelettel, mert azt hiszi, hogy azok tanultabbak, de nem okosabbak, és nem hasznosabbak nála. Azt hiszi, hogy amazok csupán az élvezetek, ő maga pedig a munka és hasznosság okából létezik. […] Ezt a bizalmatlanságot kiterjeszti a paraszt minden közigazgatási és törvénykezési hatóságra is,” Egyes vidékeken „szorgalmasok, emberiesek, engedelmesek”, másutt ellenben tolvajok, veszekedők, iszákosok és nyakasak.” „Félénkek, de egyúttal haragosak és vadak is.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (301—304. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s