A modern magyar bankrendszer alapjai a 19. században

Az áruforgalom bővülése, valamint az ipari és infrastrukturális beruházások jelentős tőkét igényeltek, amely a régi módon és fizetőeszközökkel már megoldhatatlan volt. Európa nyugati felén ezért már a 17. században megjelentek olyan kölcsönügyletekkel foglalkozó bankok, amelyek a nagy összegben nehezen kezelhető arany- és ezüstpénzek helyébe belépő bankjegyek kibocsátásával foglalkoztak. Ez idővel minden országban állami monopólium lett, amellyel egy-egy kijelölt pénzintézet foglalkozott. A Habsburg Monarchiában, ahol 1762-től forgalmaztak forint elnevezésű papírpénzeket, a bankjegykibocsátás az 1816-ban felállított Österreichische National-Bank feladata lett. A Magyar Királyságban bankjegy-kibocsátási joggal rendelkező intézmény nem működött. A gazdaság hiteligényeinek biztosítására ugyanakkor több pénzintézet is alakult. Elsőként takarékpénztárak jöttek létre: Brassóban 1835-ben, Pesten 1840-ben, Kolozsváron 1841-ben és a következő néhány évben még számos nagyvárosban. 1848-ban összesen 36 takarékpénztár működött az országban mintegy félmillió forintos alaptőkével. A takarékpénztári hálózat mellett 1841-ben megnyitotta kapuit az első magyar bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, amely már váltó- és folyószámlahiteleket, valamint értékpapír-forgalmat is bonyolított. Az Ullmann Móric által alapított bank 840 ezer forintos tőkeállományát több nagykereskedő jegyezte.

A pénzforgalmazásban, hitelnyújtásban, biztosításban és kereskedelemben kezdettől fogva meghatározó szerepet játszottak a zsidó üzletemberek. Többségük valamelyik vidéki városból indult, és a negyedszázados háborús konjunktúra idején gazdagodott meg. Különösen jövedelmezőnek bizonyult a terménykereskedelem, amely a gabona árának 1790 és 1811 közötti 13-szorosra emelkedése következtében rendkívül nagy haszonnal járt. Az 1810-es évektől egyre több zsidó üzletember költözött Pestre. A század első felében Pesten működő 300 nagykereskedőnek mintegy kétharmada volt zsidó, s ezek egyharmada terménykereskedő. Néhányuk vagyona több százezer forintra rúgott, sőt a leggazdagabbaké akár a milliós nagyságrendet is elérte. A rendi társadalom archaikus polgárságának helyébe lépő modern polgárságnak ez a réteg egyik meghatározó komponensévé vált. A vagyonhoz politikai jogok ekkor még nem társultak, sőt a zsidóság felekezetként is hátrányos elbírálásban részesült. A társadalom polgári átalakításának feladata, melyet az 1820-ban Spanyolországban és Nápolyban kezdődő, majd 1830-ban Párizsban, Brüsszelben és Varsóban folytatódó újabb forradalmi hullám hatására ismét egyre többen kezdtek hangoztatni, így továbbra is a magyar nemesség és a honorácior értelmiség legjobbjaira hárult. A modern eszmék és külföldi példák mellett erre ösztönözte őket itthoni tapasztalatuk, a jobbágymunka alacsony hatékonysága, valamint a birtokforgalom korlátozottsága és a polgári tulajdon hiánya, amelyek egyre inkább fékezték a termelés bővítését, és korlátozták az elérhető haszon nagyságát.