Gyula Fekete

Fekete Gyula – Tanúsítvány a csodáról

Közzétette:

 

 

Az illetékes egyházi körök nemigen emlékeztek meg idáig róla, hát feljegyzem én, míg végképp feledésbe nem merül: 1929. december 6-ára virradó éjjel csoda történt egy borsodi községben, ott is éppen a mi házunkban.

Talán meg sem történt volna a csoda, ha el nem sóhajtom magam az említett nap előtt Gyula Feketeegy héttel:

Még hatszor alszunk, és jön a Mikulás…

Jóanyám meghallotta sóhajtásomat — magam is azon voltam, hogy hallja meg —, s így szólt csendesen:

Szegény most a Mikulás, kisfiam, lyukas a csizmája. Ilyen sárban el sem indul mifelénk, csak arra jár, amerre flaszteron mehet…

Kifagyott abban az évben a termés, a kenyeret árpalisztböl sütöttük. És tizenhat százalékos kamatot szedett a bank.

Ámde én arra a következtetésre jutottam, hogy ez a dolog a felnőttekre tartozik, a Mikulás pedig az én személyes ügyem. Attól fogva tervszerűen kezdtem sóhajtozni:

Még ötször alszunk …”

Még négyszer…”

Még háromszor…”

Amikor a kettőnél tartottam, jóanyám elszánta magát á végső érvelésre:

Kisfiam, nincsen is Mikulás. Azt csak a buta kisgyerekek hiszik. De te nagyfiú vagy, nemsokára nyolcesztendős!

Engem már akkoriban is nehéz volt meggyőzni. Makacsul ragaszkodtam az elveimhez:

Úgyse igaz. úgyse tetszik becsapni… A tanító néni is megmondta, hogy holnap este tegyük ki az ablakba a Cipőt…

De hiába volt minden, mert apám is az anyám pártjára állt, és leintett:

Ugyan, Mikulás… Nyolcesztendős nagyfiúnak mar nem szabad volna elhinni az ilyen meséket!

Nem is igaz, hogy mese, nem is igaz… —

hajtogattam csökönyösen, és nyeltem, nyeltem a könnyeim.

Hiszen tudtam én, ki rakja tele a cipőt. Meglestem én azt tavaly ilyenkor — szuszogni is elfelejtettem, olyan erősen színleltem az alvást —, hogyan settenkedik anyám a szobába, óvatosan húzza ki a komódfiát (amelynek a kulcsát már napok óta nem leltem), s hogyan csempészi bele a cukroszacskót meg az aranypapírba öltözött, kis csokoládé Mikulást a cipőmbe.

Igazán nem amiatt keseredtem el, hogy megvonják tőlem a cipőbe való csomagot — megtette volna azt pár szem kockacukor is —, másvalamihez, sokkalta nagyobb értékhez ragaszkodtam én. Úgy éreztem, megfosztanak valamitől, amit soha az életben nem kaphatok azután vissza: elveszik tőlem a mesét.

Másnap este mégiscsak kitettem a cipőmet az ablakba.

Hunyorin leskelődtem a dunna mögül: mi lesz

most?

Anyám mihelyt belépett a szobába, észrevette az ablakba kirakott kiscipőket. Nézte, nézte, de nem történt semmi. Nehezet sóhajtott, és lefeküdt.

S íme: reggelre kelve megtörtént a csoda: egy alma és néhány szem dió mögül — rögtön láttam, hogy ezek a kamránkból, származnak —, a cipő orrából előkerült egy apró, tűzvörös papírral bevont csokoládé Mikulás!

Jóanyám ámulva nézte, majd kiment a konyhába szótlanul. Később bejött apám, és sokáig forgatta ujjai közt a kis Mikulást.

No látod — mondta.

Sokszor eszembe jutott ez a dolog azóta, de idáig nem szóltam róla senkinek.

Apám és anyám egymásra gyanakodtak — ők sem hittek már a csodákban —, s álmukban sem gondolták, hogy én magam voltam a csodatevő. Pedig én vettem azt a Mikulást a Hangya-boltban nyolc fillérért — két irka elspórolt árán —, s én dugtam bele még este a cipőm orrába.

Nem. igazán nem csintalanságból. nem is valami számító ravaszságból. Csupán a mese miatt. A mesét akartam menteni, magamnak átmenteni minden eljövendő időkre — a mesét, a menthetetlent.

Pest Megyei Hírlap, 1992. december (36. évfolyam, 283-307. szám) /1992-12-05 / 287. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s