Ignotus – Babits

Közzétette:

 

 

Szentistváni Babits Mihály, teljes nevén: Babits Mihály László Ákos (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. | Rippl-Rónai József portréja Babits Mihályról (1923)

 

Babitsról jobbára úgy emlékeznek meg, mint valami úribb fajta artistáról; kötéltáncosról, aki azonban – ezt megengedik – Blondin. Nem egészen értem, miért. Igaz, hogy feltűnő jól versel – de ki nem versel ma feltűnő jól? Jól verselnek a jó költők, jól verselnek a rossz költők; az angol s a francia kuplé-muzsikához hozzákényszerült kabaréköltészet oly szédületes verselő ügyességbe törte bele a költőipart, hogy fölöslegéből még a vidéki nagyobb lapok vasárnapi verses krónikáinak is jut. S hogy szavát biztosan váltogatja, s bár mindent elmond versben, mindig innen marad a határon, melyen túl a próza kezdődnék? A Nyugat olvasói prózát is olvashattak Babitstól; egy angolosan pedáns adatgyűjteményt szagokról és illatokról s néhány tacitusi sűrítésű kritikát, – olyat, mint a foltokban megaludt vér. S láthatták, hogy prózája szinte még versesebb, mert legkülső formájára még egyénibb a versinél, s ugyanaz van prózájában is, mint verseiben: játék, mely szenvedélyt takar. Babitsnak kultúr-szerelmei vannak, melyekkel nemcsak a verset, a formákat, a témákat, de ezeknek megcsinálását, azt, hogy ő ezeket megcsinálja és meg tudja csinálni, úgy szereti, mint más az asszonyát. Pedantériája és tudálékossága heves és teremtő, valósággal vizionárius. Tudományos törvényeket és képleteket hallucináló megérzékítésben úgy lát maga előtt, mint Kekulé látta (s így jutott rá a sztereó-kémiára) álmában a molekulákat, amint átlátszó kristályformában állnak bennük testszöget az atomok. S meg tudja láttatni, amit lát, s meg tudja csinálni, amit szeretne. Megrészegedni attól a látványtól, hogy a kedves milyen mozdulattal kapcsolja ki derekát a tükör előtt; megrészegedni attól a gondolattól, hogy Horácius formájában megírja az ellen-Horáciust; eltelni forró becsvággyal az iránt, hogy elsőbb rámutasson arra, hogy: emberek, ezen meg ezen az árkon és bokron át foglak benneteket magam után cipelni, s aztán cipelni őket árkon, bokron, szemetes udvaron, mozgókép színházon, téli szőlőhegyen és régi uszodákon át, ellenállhatatlanul, lélegzetüket elfogóan, de a maga lélegzetében mindig biztosan és teljesen: ez talán mégis több az artistaságnál. Ez mégsem lehet egyéb, mint költészet. Ez mégsem lehet egyéb, mint művészet. Innen az a műhely-bizalmasság, mely e roppant tudást oly bájossá teszi s e biztos számítást oly magával ragadóvá, mint aminők a kiszámíthatatlan kitörések szoktak lenni. Líra ez, mint ahogy líra van belenyomkodva a nagy szobrászok agyagába, sőt belegyalulva a nagy asztalosok bútoraiba is. Valahogy úgy, mint hogyha a dal, amit a művész-mesterember munka közben fütyörészget, mindjárt maga volna a munkája tárgya is. “Miért mondám el ezt? (énekli egy helyütt) – nem is tudom, csak gyakran oly nyomasztón jut eszembe, ha járok a bérházak folyosóin s kinézek holmi keskeny ablakon, – (a szemétudvart énekli meg ebben a versében) – s nem tehetném, hogy egyszer el ne mondjam – Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne? Vagy: “Vers, te másfelé repülj, menekülj a vésztől, nyugodalmas képeket, régi kort igézz föl. Légy te búm-feledtető, légy te nekem Léthe: kinek éber gondja kín, dalban újul léte…” Vagy, ahol a feladatot egyenesen s kimondottan maga elé írja: “S ha Tibur gazdadalnoka egyszer ily mértéken zengte a megelégedést, hadd halljam rajta a himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek!” Drága, nemes, elandalító pedantéria ez, s mialatt e sorokat írva Petrarcától Rückertig, Csokonaitól Arany Jánosig s Edgar Poetól Swinburneig össze-vissza keresgélem, ki mindenkinek nevelése ez a mégis magában álló költő: egy kedves, okos, bájos sváb fő mosolyog felém, akivel Babitsnak semmi rokonsága nincs s mégis ráemlékeztet: Mörike. Még egyszer mondom: nincs köztük semmi rokonság, de Babitsról ő jut eszembe, mint ahogy egy illatról hirtelen eszünkbe jut valami város vagy szoba vagy színház, ahol valamit láttunk vagy valami történt velünk. Levendulaszagot érzek a laboratóriumban s a mező s a népdal üdesége csap meg a professzori disztikonokból. “Wenn sie in silberner erst streuet die Kinder des Walds: O wie schmacht ich hinauf zu den duftigern Lippen, wie dürstet Nach des gebogenes Arms schimmernder Weisse mein Mund.” “Amerre jársz, a levegő megkéjesül, megfinomul s miként dicsfény a szent köré, testedhez fényköddel borul. Kályhában fellobog a láng, falon az óra elakad, ha büszkén a tükör előtt kibontod élő derekad…” A filológia édessége – ajánlom szeretettel Hatvany Lajosnak – ugyanaz Stuttgartban, mint Fogarason.

Forrás: Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s