Habichtsburg

A Habichtsburgtól a Hofburgig

Közzétette:

 

 

Az osztrákokat egészen különös viszony fűzi a szomszédos Svájchoz: a mai Aargau kantonban állt egykor a Habichtsburg, a 11. század elején grófi méltóságot szerzett Habsburgok családi fészke. 1273-ban a választófejedelmek német királlyá választották Habsburg Rudolfot, mert kevés birtoka lévén hatalom és befolyás nélküli embernek tűnt föl. Grillparzer „Ottokár király szerencséje és bukása” című drámájában örökíti meg ezt az osztrák és a stájer fejedelemségért vívott küzdelmet; az alkotás az osztrák irodalom alapműve.

 

Habichtsburg

A Habichtsburg, a későbbi uralkodó dinasztia ősi kastélyának tekinthető, és az Aargau svájci kantonban található.

Rudolf utódai békésebb politikát folytattak, és inkább eltűrték – miként III. Frigyes –, hogy a „német birodalom főállamszuszékjának” nevezzék őket, mintsem, hogy háborúzzanak. Kivárás és megfontoltság, valamint az ügyes házasodási és pénzpolitika eredményeként jött létre az a birodalom, amelyben V. Károly német-római császár és spanyol király (1516—1566) idején „nem ment le a nap”, mert időközben Spanyolország tengerentúli területei is a szerteágazó Habsburg-ház birtokába kerültek.

A birodalomban dicsőséghez és vagyonhoz jutottak olyan tisztek is, akik nem tartoztak a Monarchia sok népből álló családjába: a nemzeti származásnak csak az újabb időkben lett döntő jelentősége. Leghíresebb egykori példája ennek Savoyai Jenő herceg, a „nemes lovag”, Ausztria nemzeti hőse, aki savoyai fejedelmi család tagjaként Párizsban született, és a németeknek talán legnagyobb hadvezére volt. Ő szabadította fel Budát is a törököktől (1686). Sok európai nemesi család sarja tanult hadi mesterséget a Habsburgok szolgálatában. Úgyszólván nincs olyan nemzet, amely ne képviseltetné magát a bécsi Hadtörténeti Múzeum dicsőségtábláin.

A sok kiváló teljesítmény egyik oka nyilván az volt, hogy a soknemzetiségű állam népei vetélkedtek egymással. Mindehhez hozzá kell tenni: az érintett népek hosszú időn át elnyomásként, függetlenségük sérelmeként élték meg a Habsburg-birodalomhoz való tartozásukat. Ausztriának legutóbb akkor kellett felismernie, hogy mekkora alkotóerőt vesztett, amikor az emigrálások és a náci korszakban végrehajtott népirtás következtében elveszítette nagy létszámú zsidóságát.

Csak a múltszépítő nosztalgia hitetheti el, hogy a k. u. k. korszakban az Osztrák-Magyar Monarchiában már érvényesült az Európa-gondolat. Igaz: németek és magyarok, csehek és szlovákok, ruténok és románok, horvátok és szerbek sokáig éltek együtt, de végül már csupán a hadsereg működött. Hiábavalónak bizonyult a szocialisták reménye is, hogy az internacionalizmus ideológiájával megakadályozható a Monarchia széthullása, s meggyorsítható a zsidók asszimilációjának folyamata. De nem háríthatta el a bukást az a kísérlet sem, hogy az egyes népek, nemzetek függetlenségi törekvéseit alkotmányreformokkal szereljék le.

Mária Terézia uralkodásának 40 esztendeje alatt lerakta a korszerű osztrák állam alapjait. Fia, II. József már nem tudta keresztülvinni reformjait, amelyekkel megpróbálta javítani és könnyebbé tenni a lakosság helyzetét. Ferenc József (1848—1916) pedig egyre inkább már csak „jó öreg császár”-ként uralkodott, nagy kötelezettségérzettel és a spanyol udvari etikett szerint „igazgatta” a hanyatlást. A „keserű vég” előtt, I. Károly (1916—1918) alatt – aki lemondását a trónról óvatosan, csupán ceruzával írta alá – már csak a hadsereg és a pénzügyek tartották egyben a kettős Monarchiát, a császári Ausztriát és a királyi Magyarországot. Az integráció megtestesítője a Habsburg-trónon ülő uralkodó volt. Bár az udvar európai gondolkodású volt és sok nyelven társalgott, hatalma és befolyása csak a mágnás- és a régi arisztokrata családoknak volt, akik palotáikat lehetőleg a bécsi Hofburg közelében építették föl, ahonnan a gyakorlatilag különálló két államot igazgatták.

Csak Bécs, a közigazgatási központ fejlődött valóságos olvasztótégellyé, ahová a Monarchia minden részéből áramlottak az emberek. Cseh, morva és szlovák mesteremberek, szakácsnék és házmesterek gondoskodtak róla, hogy Prága után Bécsnek legyen a legtöbb „csehszlovák” lakója. Egy szlovén nagymama vagy egy Ljubljanai(laibachi), esetleg a Dráva menti Mariborban (Margurgban) élő rokon is tipikus volt a bécsi családokban.

 

„Jedermann, Salzburg, Festival

Salzburgi Ünnepi Játékok: a „Jedermann”-t, a gazdagról és a halálról szóló játékot 1920 óta minden évben előadják.

A kettős Monarchia széthullásával és az osztrák kisállam létrejöttével természetesen mérséklődött a kozmopolita érzület és terjedtek a nemzeti előítéletek is. Különösen a „szláv beütésű” családokban akartak németebbek lenni a németeknél. A karinthiai szlovén kisebbség máig „problémát” okoz, és még mindig vannak „gondok” a Burgenlandban élő kis horvát népcsoporttal, jóllehet Ausztria szívesen hiszi magát afféle kelet-nyugat fordítókorongnak, pártolja a Közép-Európa gondolatot, s autonómiát követel az 1919 óta Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolnak.

Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (54-55. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s