Pablo Picasso

A huszadik század képzőművészetének legújítóbb személyisége, számos stílus kiváló művelője, az avantgárd vezéralakja volt.

Amikor Pablo Ruiz y Picasso (11 további neve is volt, melyeknek felsorolásától itt eltekintünk), először érkezett Párizsba, a város teli volt fantasztikus újdonságokkal: frissen épült fel az Eiffel-torony és a Grand Palais, megnyílt a metró, az Orsay és a Lyoni pályaudvar, Ezeknek egy része az 1900-as világkiállítás tiszteletére készült el, amelynek spanyol pavilonjában Picasso is ki akart állítani egy képet. A hazájában már 19 éves korára ismert festőnek számított, de hamar ráébredt, hogy az igazi megmérettetés csak a fény, a neves mulatók és múzeumok városában lehetséges, itt érhet sokat ígérő tehetségből igazi művésszé. Ebben az átváltozásban szerepet játszott közeli barátjának, Carlos Casagenasnak az öngyilkossága. E fölötti bánatát fojtotta bele nevezetes kék korszakának szomorú figuráiba: a vak koldusba, a megviselt vasalónőbe, a csüggedt iszákosba. Innen már csak egy ugrás volt a főként a cirkusz világát ábrázoló rózsaszín korszak.

Picasso Kecskefej, palack és gyertya című szobrával 1952-ben, melyet talált alapanyagokból rakott össze. Egy bicikli kormányából formázta meg, a pamacsait és a gyertyafény sugarait szögekből.

Másnak már ennyi is elegendő lett volna a világhírhez, de Picassónak esze ágában sem volt itt megállni. Bebizonyította, hogy több egyszerű festőművésznél: valósággal a hátára vette a huszadik századi képzőművészetet, hogy átvigye a modernségbe. Karizmatikus egyéniség volt, ugyanakkor nehéz ember is: két kedvese is öngyilkosságot követett el, egy harmadik pedig pszichiátriai klinikára került.

A művész párizsi műterme 1948-ban, a Grands-Augusins utcában, ahol a Guernicát festette 1937-ben; pontosan ott, ahol Balzac: Az ismeretlen remekmű című elbeszélésének hőse dolgozott az író elképzelése szerint.

1907-ben korszakalkotó képet festett: az Avignoni kisasszonyokat, melyen a műelemzők afrikai hatásokat véltek felfedezni; az alkotó szakított a perspektívával, illetve a valósághű ábrázolással, és megteremtette a kubizmus irányzatát, melynek Georges Braque mellett ő maradt a legkiemelkedőbb képviselője. Ezek után még számos más stílussal kísérletezett, s mindezeket valósággal a kisujjából rázta ki. Erről így nyilatkozott, nem éppen álszerényen: „Anyám azt mondta: – Ha katonának állsz, tábornok lesz belőled, ha papnak, akkor pápa. – Én ehelyett festeni kezdtem, és lettem Picasso.”

1948 augusztusában Robert Capa fotózta Picasso családját az azúr-parti Juan les Pins strandján. Ez a felvétel lett a leghíresebb, amelyen a 67 éves művész napernyőt tart nála 40 évvel fiatalabb kedvese, Françoise Gilot fölé.

A művész mintegy mellesleg forradalmasította a szobrászatot is, amihez többé-kevésbé talált tárgyakat használt fel alapanyagként (például biciklinyeregből varázsolt hallatlanul egyszerűen bikafejet). Sokszor úgy tűnt, hogy számára csupán játék az alkotás, de némelyik műve egyben politikai állásfoglalás is volt, így a spanyol polgárháború ellen tiltakozó Guernica, vagy 1949-ben megrajzolt híres békegalambja. Még idős korában is ifjonti lendülettel dolgozott tovább azúr-parti műhelyében. Erről így nyilatkozott: „Négy évembe telt megtanulni úgy festeni, mint Raffaello; egy egész életbe úgy festeni, akár egy gyermek.”

Forrás: Roberto Mottadelli, Gianni Morelli – A 20. század legmeghatározóbb egyéniségei (58—63. oldal) Corvina Kiadó, 2018 ISBN 978 963 13 6495 8