Attila, a hunok ostora

Hatalmas birodalmat épített, neve mítosszá ért az eltelt időben, állítólagos kegyetlensége miatt „Isten ostoraként” emlegették. Milyen volt Attila valójában és hogyan hódította meg fél Európát? Bozóky Edina írása

434—453

Egyesek azt gondolják, hogy a hunok őse a hsziungnu vagy hiungnu néven ismert mongol nép volt, melyet a Kr. e. 3. században említettek meg Kína szomszédságában. Ezt a feltevést azonban nem lehet bizonyságnak venni, mivel az írásos és régészeti források nem tudták kimutatni a hsziungnuk továbbélését a Kr. u. 4. századig, amikor a hunok megjelentek a történelem színpadán a mai Ukrajna területén. Onnan szorították délnyugatra a gótokat 375-ben, és indították el a népvándorlás mozgalmát, mely véget vetett száz évvel később a Nyugatrómai Birodalomnak.

Az egyik legismertebb leírás, melynek Ammianus Marcellinus a szerzője a 4. század végén, a hunokat állatokhoz hasonló barbároknak mutatta be: de ő a barbár népekről szóló több évszázados közhelyeket használt fel, melyek sem saját megfigyelésén, sem első kézből kapott értesüléseken nem alapultak.

Nagyon keveset tudunk a hunok nyelvéről, írott nyelvemlékeket nem hagytak maguk után. A kisszámú ismert hun tulajdonnév főként török eredetű: ebből arra lehet következtetni, hogy a hun nyelv valamilyen török nyelv lehetett. Hangsúlyozni kell, hogy ugyanúgy, mint más nomád birodalom vezető népe, a hunok is magukkal sodortak több szövetséges és meghódított népet, és befogadtak menekülteket is. Egyébként néha „hun” elnevezéssel illették mindazokat a barbárokat, akik hozzájuk csatlakoztak. Tudjuk, hogy amikor Attila nyugat-európai hadjáratait vezette, seregének egy része germán törzsekből állt. Attila főemberei között voltak germán, alán, görög és római származású személyiségek. Ami a hun korabeli sírleletek anyagát illeti, nehéz megkülönböztetni etnikai hovatartozásukat: a hunok és germánok egyaránt kedvelték a rekeszzománcos fegyver- és ruhadíszeket.

Ki volt Attila?

Attila születési évét 395 körülire becsülik. Ő maga és testvére, Bleda (Buda) a hunok Ruga (Rugila) nevű királyának volt az unokaöccse. Ruga halála után előbb Buda lett az utóda, de hamarosan együtt kezdtek uralkodni. Attila az al-dunai területen volt fejedelem: 434—444 körül székhelye a mai Bukarest és Ploiești között lehetett. Akkoriban a hunok a Keletrómai Birodalmat fenyegették. Hogy a birodalom balkáni részei békének örvendjenek, a keletrómai császár évi adót fizetett a hunoknak. 440-ben a hunok előrenyomultak a mai Belgrádig és 441-ben már Konstantinápolyt támadták. 443-ban a hunok előnyös békét kötöttek a rómaiakkal. Ezután 444-ben vagy 445-ben öli vagy öleti meg Attila testvérét, Bledát. Akkortájt fedezte fel egy pásztorfiú azt a híres kardot, melyet Attila égi jelnek fogott fel, és a későbbi legendák Mars kardjával azonosítottak.

Attila ábrázolása a Képes krónikában

Attiláról és környezetéről létezik egy kortárs, hűnek számító leírás Priszkosz tollából. 449-ben Theodosius császár követséget küldött Attilához, melyben részt vett Priszkosz, egy igen művelt görög, aki megírta később a Keletrómai Birodalom történetét 472-ig. Ebben szerepelt a követség utazásának és Attila udvarának elbeszélése, de ez csak töredékeiben maradt fenn. Konstantinápolyból a követek eljutottak a mai Szófiáig, majd Nišig (Szerbia), azután átkeltek a Dunán, ahol már hun területen jártak. Egy nyugatrómai követséggel egyesülve megérkeztek aztán Attila „fővárosába”, amit sajnos nem sikerült azonosítani: valószínűleg a mai Magyarország keleti részén lehetett. Priszkosz leírja Attila palotáját és a hun király portréját. Attila magatartása méltóságteljes volt, és kitűnt a többi ember közül mértékletességével : nem aranykupából, hanem fakupából ivott.

Attila csak későbbi nyugat-európai szent legendákban és krónikákban lett az „Isten ostora” és számos irodalmi mű hőse. A róla szóló fiktív történetek egyre inkább eltávolodtak a történeti valóságtól. A mai történészek arra törekednek, hogy Attila és a hunok igazi arcát mutassák be és megcáfolják rettenetes hírnevüket.

Forrás: Királyok és királynők (38-40. oldal) Kossuth Kiadó 2017 ISSN 2064 8790 ISBN 978-963-09-9133-9