Közzétette:
István egyház- és államszervezői intencióit két törvénykönyve és fiához, Imre herceghez intézett Intelmei tükrözik a leghívebben. A törvényekből, amelyek részben külföldi átvételek, négy alapvető cél olvasható ki: (1) az egyházi szervezet kiépítése és működési feltételeinek a biztosítása; (2) a földek és egyéb vagyontárgyak tulajdonlásának szabályozása; (3) az emberi együttélés keresztény normáinak rögzítése és e normák megsértésének szankcionálása; s végül (4) z új államrend (király, királyság, királyi udvar, ispánok) védelme.
Szent-István és Szent-Imre.Turóczi krónikájának augsburgi kiadásából
A korabeli magyarság, illetve magyarországi lakosság viselkedési szokásairól, mentalitásáról és értékrendjéről ezek a törvények a legautentikusabb források. Kiderül belőlük, hogy a leányrablás, az elrablott nők megerőszakolása és a szolganőkkel való „fajtalankodás” éppúgy szokásban volt, mint a tolvajlás, a felindultságból elkövetett emberölés, az ellenséges „szállások” felgyújtása, az alávetettek ostorozása és a konfliktusok karddal történő elrendezése. Divatozott a varázslás és a kuruzslás is. Bár a kereszténység elvileg nem tett különbséget ember és ember között, az egyes vétségek büntetése jelentősen függött attól, hogy az elkövető szabad férfi vagy nő, illetve szolgai státusban lévő személy volt-e. Az először lopáson ért szabadok például kiválthatták magukat a büntetés alól, a szolgáknak azonban a lopott tárgy visszaadásán túl még öt tinót kellett fizetniük, s ha erre képtelenek voltak, akkor levágták az orrukat.
Szent-István decretumának első lapja a szöveg olvasásával és fordításával. A codex eredetije az admonti benczés kolostor könyvtárában.
Az ugyanazon vétségért járó büntetések különbözősége jól mutatta az István-kori társadalom alá- és fölérendeltségi viszonyait. A szabadok legfelső rétegét mindössze néhány tucatnyira tehető ispánok alkották, akik a püspökökkel és érsekekkel együtt valamennyien részt vettek az uralkodó döntéseit javaslataikkal segítő tanács munkájában. Ennek legtekintélyesebb tagja az udvar ispánja volt, aki nemcsak a királyi udvar ügyeit intézte, hanem a királyi birtokok népeinek főbírói tisztét is ellátta. Ezt a méltóságot István uralkodásának vége felé valószínűleg sógora, Aba viselte. Az egyházi főméltóságok, ispánok és egyéb előkelők után, akik az egykori törzsi vezetők leszármazottai, valamint a vagyonhoz és befolyáshoz jutott idegenek közül kerültek ki, a „vitézek”, illetve a „leggazdagabb emberek” kategóriája következett. Őket elsősorban a fegyverforgatás tudománya rokonította egymással. E két réteg alatt helyezkedtek el a „népből valók” vagy „közrendűek”, akik személyükben ugyan szabadok voltak, ám jelentős vagyonnal nem rendelkeztek. E három kategória közötti különbség nagyságát jól mutatta a feleség megöléséért járó büntetés: 50, 10, illetve 5 tinó. A szabadokon belül külön réteget alkottak a külföldi telepesek („vendégek”), akik saját közösségükön belül saját törvényeik és szokásaik szerint élhettek. A földért, amit műveltek, bért fizettek, és rendelkeztek a szabad költözés jogával.
A szabadokétól minden tekintetben különbözött a szolgák jogi helyzete, akik vagyontárgyként adható és vehető tulajdonnak számítottak. Bár Nagy Szent Gergely pápa (589—604) és utódai többször felemelték szavukat a Római Birodalomtól örökölt és a kereszténységgel összeegyeztethetetlen rabszolgaság intézménye ellen, az emberkereskedelem ekkor még Európa nyugati felében is elterjedt gyakorlat volt. István törvényei szerint a szabadok és a szolgák között tilos volt a házasság, és ha szabad ember szolgát választott hitveséül, maga is szolgává lett. A szabadok meggyilkolásáért súlyos pénzbüntetést kellett fizetni, egy szolga megölését azonban egy másik szolga felajánlásával jóvá lehetett tenni. Szolgák urukkal és úrnőjükkel szemben semmiféle bűnügyben nem tanúskodhattak. Eltérően az antik szokástól a szolgák személy, illetve ember voltát István törvényei már elismerték. Ha például loptak, akkor nem urukat, hanem őket büntették. Egészébe véve azonban mégis uruk javai közé tartoztak, hasonlóan az ingó és ingatlan vagyontárgyakhoz és különböző termelési eszközökhöz. A szolgák és a királyi szolgálónépek közé tartoztak az úgynevezett udvarnokok, akik a termelő munka javát végezték, részben a külföldről behurcolt foglyok, részben az itt talált szláv és egyéb népelemek utódai közül kerültek ki.
Szent-István ezüstpénzei. Köriratuk az előlapon: STEPHANVS REX; a hátlapon: REGIA CIVITAS
Az egyes társadalmi kategóriák közötti arányokról nem tudósítanak a források. Ismeretes viszont a pécsváradi apátságnak 1015-ben adományozott 41 falu lakóinak összetétele. Az összesen 1116 háztartásból 18% tartozott a vitézek, 51% a közrendű szabadok és 31% az udvarnokféle, félig szabad státusúak csoportjába. Az utóbbi két kategórián belül a többség szőlészettel, halászattal és földműveléssel foglalkozott, de szép számmal akadtak közöttük mesteremberek – kovácsok, esztergályosok és ácsok – is. Teljesen jogtalan szolgák ezekben a falvakban nem éltek. Ezért a fenti arányok csak nagy fenntartásokkal vetíthetők ki országos szintre.
Szent-István, mint egyházak alapítója. A bécsi képes krónika 42. lapjáról.
Az egyházi szervezet különleges támogatást és védelmet élvezett. Minden tíz falu tartozott egy templomot építeni, s azt földdel, szolgákkal és állatokkal ellátni. A papok ruháiról és az oltártakarókról a király gondoskodott, könyvekről és segédeszközökről a püspökök. A termés és a szaporulat egy tizede a püspökségeket illette. A tűzre vigyázók kivételével vasárnaponként mindenkinek kötelező volt templomba menni, s a négy böjti időszakban, valamint péntekenként nem lehetett húst fogyasztani. Az egyházak igazgatása és az egyházi javak gondozása kizárólag a püspökök hatáskörébe tartozott; az egyházi szentélyek felett csak az egyház ítélkezhetett.
Az István korabeli falusi templomok közül egyetlenegy sem maradt fenn. Ennek valószínű oka, hogy nem kőből, hanem fából épültek. Elpusztultak azok a nagyobb templomok és monostorok is, amelyeknek falait a régészeti feltárások tanúsága szerint kőből rakták. Ezek közül kiemelkedett a székesfehérvári Nagyboldogasszony tiszteletére emelt háromhajós, ám kereszthajó nélküli bazilika, amely a keresztény magyar királyság egyik legfontosabb szimbólumává vált. Bár a későbbi átépítések miatt pontos rekonstrukciója lehetetlen, annyi valószínűsíthető, hogy méretei (56×37 m alapterületű) és elrendezése alapján a vele egykorú, ám korabeli formájukban ma már ugyancsak nem látható regensburgi és közel egykorú augsburgi székesegyházzal mutatott rokonságot.
Szent-István állitólagos erszénye a kapuczinusok bécsi templomában. Görög jellegü glagolit betüs felirata a zsoltárokból vett idézeteket tartalmaz.
A keresztény magyar királyság megalapításának másik nagybecsű dokumentuma az Intelmek olyan példabeszéd, amely sűrítetten és stiláris igényességgel foglalja össze István állam- és egyházszervezési koncepcióját, illetve a jó kormányzásról vallott elveit. A kor keresztény világfelfogását követve a földi élet minden megnyilvánulását Isten akaratából vezette le.
Forrás: Romsics Ignác – Magyarország története (49-51. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Képek: Magyar Elektronikus Könyvtár
Lighthouse 