Rippl-Rónai József: Fehér ruhás nő

Nyári hangulatban

Közzétette:

 

 

Szabó Lőrinc – Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s minta bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vigadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala ver ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nem sokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

(1931)

 

Rippl-Rónai József: Fehér ruhás nő

Rippl-Rónai József: Fehér ruhás nő

Fehér ruhás nő, 1896 Papír, pasztell, 31 x 25 cm Janus Pannonius Múzeum, Pécs

1895 táján Rippl-Rónai skót festőbarátjával közösen egy-egy könyvecske elkészítésén fáradozott. Miután elkészültek Rippl-Rónai litográfiái és Knowles fametszetei, kiadót kerestek, aki aztán szöveget íratott a rajzokhoz, mintegy illusztráltatta azokat. “…A skóté szomorú, az enyém víg; ő a halálra, én pedig az élet iránt nyújtok kedvet; az enyém a nyár, az övé a tél; az én könyvem a világosság, a fiatalság, a nap ragyogása és a szép természet bearanyozása, fiatal lánykák habozása az életük küszöbén, később, és végre amidőn megnyugodva tekintenek vissza múltjukra” – írja egyik levelében. Rippl füzetkéje Les Vierges (Szüzek) címen jelent meg és négy színes grafikai lapot tartalmazott. A kontúrozott síkokból alakított vonalas rajzot 1896-ban az itt látható pasztellban megismételte. (Ez időben vált kedvelt kifejezőeszközévé a pasztelltechnika.) Fehér ruház, lehajló, széles karimájú kalapban sétáló nőalakot látunk, kezében nyitott könyvvel. Zöld fűben lépked, háttérben a fák összefüggő lombja, a lombok közt kerek gyümölcsök piroslanak. A kép középtáján kővel szegélyezet kerti út húzódik végig. A nőalakot vastag kontúrral keretezett egységes fehér foltokból építi fel, a határoló vonalak hullámosan hajladoznak, sehol egy szögletes forma, minden hajlékony, minden lekerekített. A zöld mező és a fák zöld lombja is apró kerek felületek összességéből adódik, a tájképi részleteknél azonban a szecessziós síkszerű vonalritmusába plasztikus elemek is keverednek.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)

 

Tompa Mihály – Nyári estén

 

Nyugszik a nap. – A lugasban
Kettecskén beszélgetünk;
Lábainknál, a homokban
Játszadoz kis gyermekünk.
Borúl a táj, ködlik a tó
S a part, melyet habja mos;
Csak a magas jegenyefák
Sudara még aranyos.

A zöld halmot, szürke bércet
Mély sötétség zárja már;
Szűkebb szűkebb udvarával
Összefut a láthatár.
E lugas a nagy világból
Mindaz amit láthatunk;
Egész világ ez minékünk:
– Mind a hárman itt vagyunk!

Megenyhűlt a nap hősége,
A lég könnyű, lágy-meleg:
Hull a harmat, illat árad,
Virágbimbók feslenek.
Mint a csendes éji szellő
A virágos bokrokat,
Mely a lelket hajtogatja:
Szelíd, szent a  gondolat.

A nyugvó föld alkot, éltet,
Keble rózsákkal tele,
Mint anyának álma közt is
Emlőin függ kisdede.
Oda-fenn a csillagos menny, –
Oh azok a csillagok…!
Lelkünk e szép nyári estén
Rajtok úgy elandalog!

Jer, jer! hajtsd le vállaimra,
Hajtsd le hívem, a fejed:
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
– Mint hajót a tengeren, –
Lelkem álma örvényének
Bizton által-engedem!

Belefáradt játékába,
S elaludt a kis gyerek;
Kacaj támad kisded ajkán…
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
– Ah, egy kisded sír felett már
Szomorú fűz lombja ing!

Ő, ki nyugszik anyja keblén
És pihegve rá-simúl,
Te, ki tartod karjaid közt,
S átmelegszel álmitúl;
Én, ki látlak, én ki birlak,
És lelkem reng, mint a hab…
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb!?

Jártam a zajos világot,
Ösmerem jól csábjait;
S a természet lőn barátom,
Itt nyugodtam meg, csak itt…!
Tarts sokáig, édes érzés!
Jőjj el ismét, boldog est!
S én a zajgó nagy világot
Elfelejtem örömest!

(1854)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s