Amundsen Scott Station at South Pole

Az Antarktisz felfedezése

Közzétette:

 

 

James Cook, a híres angol tengerészkapitány már 1772 és 1775 között körbehajózta az egész Antarktiszt, de magát a földrészt sohasem látta. I. Sándor cár megbízásából Bellingshausen, Déli-sark-kutató 1819 és 1821 között egy magasabb szélességi fokon megismételte Cook vitorlás körútját. Ennek során találkozott Palmer bálnavadász-kapitánnyal is, de egyikük sem lépett partra.

Máig vitatott, hogy ténylegesen ki látta először az Antarktiszt, a föld ötödik legnagyobb kontinensét. Hivatalos felfedezését (1820 körül) egyszerre három különböző személyhez: Edward Bransfield brit tengerészkapitányhoz, Nathaniel Brown Palmer amerikai Fabian Gottlieb von Bellingshausenbálnavadász-kapitányhoz és Fabian Gottlieb von Bellingshausen orosz tengerésztiszthez kötik.

A sarkvidékről tudósító első úti-beszámolók százával csalogatták a fókavadászokat és cethalászokat az antarktiszi vizekre. Egyikük, James Weddell tengerész a veszélyes jéghegyek ellenére, 1823-ban elődeinél mélyebbre nyomult előre dél felé, az Atlanti-óceán később róla elnevezett peremtengerén.

A kutatók érdeklődése a 19. század harmincas és negyvenes éveiben a még ismeretlen James Clark Rosspartok felfedezésére összpontosult. James Clarke Ross Angliából indult az Antarktiszra, Jules Dumont d’ Urville Franciaországból,Charles Wilkes Charles Wilkes pedig az USA-ból. Az amerikai sarkkutató felfedezte azt a 2200 kilométer hosszú partot, amelyet azután róla neveztek el Wilkes-földnek, és bebizonyította, hogy a sarkvidék önálló kontinens.

Miközben ő és Urville a partot tanulmányozták, de csak távolból, Rossnak sikerült áthatolnia a zajló jég övezetén, és elértJules Dumont d' Urvillee a később róla elnevezett Ross-tengert. Merész előretörésével utat mutatott az újkori Déli-sark-kutatóknak: Robert Scottnak, Ernest Shacletonnak és Roald Amundsennek.

Meglepő, hogy ezután 50 év telt el anélkül, hogy nagyobb antarktiszi felfedezőútra indultak Carsten Egeberg Borchgrevinkvolna. Az újrakezdés a norvég Carsten Egeberg Borchgrevink nevéhez fűződik, aki 1895-ben Kap Adare-nél elsőként szállt partra Antarktisz szárazföldjén. Expedíciója (1898—1900) bebizonyította, hogy a jég borította földrészen is áttelelhet az ember. Hamarosan ezután következett a német Erich von Drygalski expedíciója a „Gauss” nevű kutatóhajóval.

 

Gauss (1901-1903(

Egy évig tartotta fogva a jég az első német délsarki expedíció (1901—1903) „Gauss” nevű hajóját. Erich von Drygalski vezetése alatt értékes tudományos megfigyeléseket végeztek. A felvétel egy ballonról készült, és egyike az első antarktiszi légifelvételeknek

Az első nagy előrenyomulást a Déli-sark felé az ír Ernest Shacleton hajtotta végre 1908—1909-ben: embereivel alig 200 kilométerre volt már a céltól, amikor heves viharok miatt kénytelen volt feladni tervét. Az Antarktisz felfedezésének történetében ez volt az egyik Roald Amundsenlegdrámaibb út, melyet csak három évvel később, a két vetélytárs, Roald Amundsen és Robert Scott versenyfutása során sikerült túlszárnyalni. Robert Falcon Scott

A norvég és a brit majdnem azonos időpontban jutott el a föld legdélibb pontjára. Amundsennek azonban lényegesen jobb volt a felszerelése: expedíciója különleges ruházattal volt ellátva, könnyű szánjait sarkvidéki kutyák húzták. Ráadásul ő választotta a nyilvánvalóan előnyösebb útvonalat. Scott szibériai szánhúzó kutyái és pónilovai viszont rövid időn belül alkalmatlannak bizonyultak a feladatra. Ruházata súlyos volt és soha nem száradt meg teljesen, és útja dél felé sokkal több nehézséget támasztott, mint norvég vetélytársáé. Amundsen lett a győztes: 1911. december 14-én elérte a sarkot. Scott viszont csak 1912. január 18-án. A norvég épségben és diadalmasan ért haza, Scott és társai azonban a visszaúton áldozatul estek az éhségnek és a hidegnek.

 

Antarctic expedition map

Amundsen (piros) és Scott (zöld) útvonala a Déli-sarkhoz

Nyolc hónappal később találtak rá holttestükre és az előhívatlan filmekre, valamint feljegyzéseikre, amelyek drámai módon örökítik meg a szerencsétlen expedíció utolsó napjait.

Ma szupermodern kutató- és ellátóhajók, repülőgépek, helikopterek és motoros közlekedési eszközök teszik lehetővé, hogy az Antarktisz-földrész feltárása úgyszólván veszélytelen legyen. Az Antarktisz jelenleg nem „tartozik” senkihez: az Antarktisz-Szerződésben (1961) legkevesebb 30 évre nemzetközi „közösségi térségnek” nyilvánították.

 

Amundsen Scott Station at South Pole

A hajdani heves versengés színterén, a földrajzi Déli-sarkon ma az Antarktisz-kutatásban részt vevő országok zászlói lobognak. A föld tengelyét egy rúd jelképezi, tetején egy gömbbel. A városneveket feltüntető útjelző táblák mindegyike északra mutat.

Alfred M. W. Schürmann

Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (436-437. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s