Loyolai Ignác

A szerzetesek

Közzétette:

 

 

A katolikus kegyességnek két fokozata van. A közönséges fok az, mikor a hívek az általános vallásos és erkölcsi szabályokhoz alkalmazkodnak és az úgynevezett evangéliumi parancsokat tartják meg, a magasabb az, mikor egyesek az engedelmesség, a tisztaság és a szegénység evangéliumi tanácsainak a megtartására is kötelezik magukat, s ennek az eszménynek közös kolostori életet élve igyekeznek megfelelni. Ez az életmód mindenki által tiszteletben tartandó. (487. kánon.)

Ilyen fogadalmak rövidebb időre (egy vagy három év) vagy örökre tehetők, a fogadalmak részlegesek vagy teljesek, a közönséges fogadalmat tevők egyesületekben (congregatio) tömörülnek, a nyilvános fogadalmat tevők rendesen kolostori közös életre is kötelezik magukat.

A világtól való elfordulás a zsidó-keresztény világban éppoly ismerős és jellegzetes tünet, mint Indiában, ha nem oly elterjedt is, mint Indiában és a buddhizmus területén. A nazirok és az esszenusok, keresztelő János és az őt utánzó remeték és anachoréták , akik pusztába vonultak és kizárólag áhítatosságnak szentelt önmegtagadó életükkel szolgálták az istent, a közhitben a magasabb rendű vallásosság képviselőinek tekintetnek. A görög egyházban a szerzetességnek csak mint a magasabb életeszményt megvalósító intézménynek van szerepe. A sokkal aktívabb és agilisebb katolikusban a szerzetességnek sokkal nagyobb a jelentősége. A katolikus szerzetesrendek az egyház életében és azonkívül is sokkal aktívabb életet éltek s mindig az egyház legelső sorban küzdő csapatai voltak. A középkorban, mikor például a konstanci zsinat korában a Benedek-rendnek 15.000 olyan kolostora volt, amelyben legalább hat barát lakott, ezek népneveléssel foglalkoztak, a dominikánusok az inkvizíciót irányították, mások a népmissziók ügyét karolták fel, az újkorban a jezsuiták az ellenreformáció élén harcoltak, legújabban pedig a modernizmusnak a katolikus egyházba való beszüremlését igyekeznek megakadályozni.

 

Loyolai Ignác

Loyolai Ignác, a jezsuita rend alapítója, XVI. századi metszet

Keleten az egyiptomi Pachomius alapította az első kolostort 320-ban, Tabennisiben, a Nílus mellett s a nagy Basilius szabályai alapján szervezett kolostorok vannak túlsúlyban.

Nyugaton nursiai Benedek 629-ben alapította a monte cassinoi kolostort és készítette el a kolostori élet szabályait, amely más szerzetesrendekének is mintájául szolgált. A szerzetesek napját hét imaórára (horae canonicae) osztotta be, a hármas fogadalom megtartásán kívül mérsékelt aszkézisre kötelezte őket, azonfelül előírta nekik a rendszeres munkát s a rendre rábízott, később a rend tagjaivá növő gyermekek rendszeres oktatását is. Cassiodorus Senator vivariumi klastromának a mintájára később a Benedek-rend tagjai tudományos munkával (kéziratok másolása) is foglalkoztak. Közülük kerültek ki jórészt a germán és angolszász népek megtérítői is. A 11. században keletkeztek a kartauziak (1084), a ciszterciták (1098), a különböző lovagrendek és a keresztes hadakkal menő betegápoló szerzetesrendek, a 13. században alakultak a kolduló szerzetesek, elsősorban assisi szent Ferenc szegény testvérei, a minoriták vagy franciskánusok, majd a dominikánusok, a karmeliták és az augusztinus barátok. A középkorban a humanizmus és a reformáció nagy ellenszenvvel viseltetett a szerzetesrendek iránt, egyes országokban szekularizálták a vagyonukat. De éppen a reformáció hatásainak ellensúlyozására a 16. században új szerzetesrendek keletkeznek, melyek közt legjobban a jezsuiták (1534), a piaristák (1597), a kapucinusok (1528), az irgalmastestvérek (1540) terjedtek el. A férfirendekkel párhuzamosan számos női apácarend is alakult. Az újabb korban a szerzetesrendek több nagy megpróbáltatáson(szekularizációk: nálunk II. József, Franciaországban a forradalom, és 1905-ben az egyház és az állam szétválása, Olaszországban 1850, Portugáliában 1910 óta) mentek keresztül. Külsőleg sok tért vesztettek, amiért új, missziói területeken igyekeznek magukat kárpótolni, az egyházban azonban jelentőségük egyre nő. Az egyház rajtuk és a velük kapcsolatban megszervezett kongregációkon keresztül tudja szellemét legjobban bevinni a köztudatba s a százezer léleknél többet számláló barát és apáca, aki nem ismer más életcélt, mint az egyház eszményeinek szolgálatát, még a lelkipásztorkodás terén is megbecsülhetetlen munkát végez a „világi” klérus művének az alátámasztásában és elmélyítésében. A népmissziók a katolikus egyházak állandó berendezkedésévé váltak, újabban pedig a rendházakban tartott, szerzetesek által vezetett lelkigyakorlatok szokása honosult meg és terjed. Lelkigyakorlatokat, a szerzetesrendek évenként tartanak, papok számára minden harmadik évben a Codex 126. kánona írja elő őket.

Forrás: Szimonidesz Lajos – A világ vallásai (563-565. oldal) A Könyvértékesítő Vállalat utánnyomás-sorozata, Dante Kiadás, Háttér Kiadó. Budapest ISBN 963 7455 93 0

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s