Közzétette:
Chile őslakói azoknak a vadászó és gyűjtögető életmódot folytató embereknek voltak az utódai, akik az évezredek folyamán a Bering-szoroson át érkeztek Amerikába. A Déli-Kordillerában csupán egyetlen nép dacolt a spanyol hódítókkal: az araukán törzshöz tartozó mapucsék. A spanyolok tapasztalhatták, hogy veszélyes ellenfélre akadtak bennük. Caupolicán és Lautaro, a két törzsfőnök 1553 karácsonyán csatára kényszerítette Pedro de Valdivia csapatait. Az öldöklésben életét vesztette a Santiagót megalapító Valdivia is. A mapucsék hosszú ideig sikeresen megóvták függetlenségüket, ami végső soron hasznára vált a chilei kultúrának is: indián elemei mindmáig megmaradtak. És az európaiakkal való keveredés eredményeképpen – miként a szakértők megállapítják – egész Dél-Amerikában itt a legcsinosabbak a nők. Az egyik ilyen „hozzáértő” John Byron tengernagy volt, Lord Byronnak, a híres angol költőnek a nagyapja. John Byron, aki őfelsége kalózaként hajótörést szenvedett Dél-Chile partjai előtt, így ír 1768-ban kelt úti-jelentésében: „A chilei nők feltűnően csinosak. Kibontott hajukat csupán néhány virággal díszítik, amit fésűvel tűznek fel. Nagy, csillogó szemük kifejező és huncut. Az asszonyok megközelíthetők és kedvelik a bókokat…” Mindehhez, valószínűleg tapasztalatból hozzáfűzi: „Nagyon csípős ételeket főznek; aki nem szokott ezekhez hozzá, órák múltán is ég a szája tőlük…”
Hatvan évvel később Mary Graham, egy angol kapitány özvegye viszont a férfiakra nem éppen hízelgő oldalvágással egészíti ki Byron beszámolóját: „Amíg a lányok és asszonyok szépségükkel és jó modorukkal tűnnek ki, a chilei férfiak inkább rútak és esetlenek…”
Santiago de Chile modern, magas házaival és mutatós, régi épületeivel igazi európai városnak látszik. Sok lakója azonban nyomornegyedben él.
Sokszor találgatták, hogy a chileiek miért józanabbak, egyszersmind „poroszosabbak”, mint a többi dél-amerikai nép, jóllehet valamennyien ugyanazokat a spanyol gyarmati hagyományokat őrzik; miért szilárdabb immár másfél évszázada társadalmi rendszerük, miért fegyelmezettebb a hadseregük és miért megvesztegethetetlenebb a közigazgatásuk, mint a szomszédos országoké. Magyarázatként rendszerint az araukánok „spártai hagyományát” szokták emlegetni, amit persze nehéz lenne bizonyítani.
A Llanquihue-tó Dél-Chile területén található Észak-Patagónia területén
1809-ben Chilében csupán 80 külföldi élt. Jó 40 évvel később azonban megváltozott a helyzet: Bernhard Philippi német tengerész szabályszerű német bevándorlási hullámot indított el. Az 1848/49-es forradalom bukása után sok német idealista vágott neki a messzeségnek. 1860-ig kereken 3000 német telepedett le Dél-Chilében és a Llanquihue-tó körzetében; a német bevándorlók száma a századfordulóig meghaladta a 10 000 főt. A chilei kormányzat 20 hektár szűzföldet adott minden telepes családnak és további 9-9 hektárt a családok felnőtt férfi tagjainak, ezenkívül évekre szóló adómentességet, anyagi segítséget és vetőmagot is biztosított. Manapság „Chile kertjé”-nek nevezik a jobbára németek lakta chilei tóvidéket, ahol mint mondják – évente 13 hónapig esik az eső. Bernhard Philippit egyébként – szolgálatainak elismeréseként – kinevezték a Magellán- szorosnál elterülő Punta Arenas kormányzójává. Egyik sétalovaglása alkalmával indiánok ölték meg.
Forrás: Ezerarcú világunk – Amerika (181-182. oldal) Dunakönyv Kiadó Budapest, 1992 ISBN 963 7961 04 6, ISBN 963 7961 05 3
Lighthouse 