Süle Kata – Dél-Korea egy magányos utazó szemével

Közzétette:

 

 

Tradíció és modernitás – Udvariasság

 

Néhány évvel ezelőtt egy dél-koreai történelmi sorozat hatására kezdtem el érdeklődni a koreai történelem és kultúra iránt. Először furcsának találtam az eltúlzott, európai szemmel már-már ripacskodó színészi játékot, de a gyönyörű, színes ruhák, a színpompás ételek elvarázsoltak.  Tanulni kezdtem a nagyon különös koreai nyelvet is és egyre inkább azt éreztem, látnom kell ezt az országot. Utam során igyekeztem nyitott szemmel járni, nemcsak mint turista, hanem mint okleveles stíluskommunikátor is. Az ott tapasztaltakból, a szokások, a viselkedés- és tárgykultúra kis darabkáiból végül összeraktam egy szubjektív képet Dél-Koreáról…

Süle KataHárom év többé-kevésbé sikeres egyéni koreai nyelvtanulás után megérett az elhatározás, hogy el kell utaznom Koreába. Az elhatározást tett követte és felkészültem életem legnagyobb kihívására: repülőjegyet vettem, szállásokat foglaltam, majd összecsomagoltam, hogy három hét alatt felfedezzem magamnak ezt a távoli országot. Lelkesedés, izgalom, várakozás és félelem… ezeket az érzéseket szinte egyszerre éltem át az utazás előtt, hiszen nem ismertem ott senkit, és néha azt gondoltam, hogy gyenge angol és még gyengébb koreai nyelvtudással őrültség nekivágni ennek a hosszú útnak. De már nem volt visszaút, így felszálltam a repülőre és 14 óra utazás után a Szöulban landoltam.

Nem várt senki, így egyedül kellett megküzdenem a pénzváltással, a metrójegy (elektronikus közlekedési kártya) beszerzésével. Kihívás volt megtalálni a metróállomást majd egyedül eljutni egy ismeretlen nagyvárosban a szálláshelyemre. A repülőtéren a szokásos nemzetközi forgalom, csak sokkal több az ázsiai arc és végre hallhattam azt a nyelvet, amit eddig csak a filmekben. Az élő nyelv természetesen más, mint az irodalmi, de boldogság volt hallani. A metrózás másfél órája alatt – túl azon, hogy figyeltem, hol kell átszállnom, volt időm arra, hogy megfigyeljem az embereket. Kívülállóként ez nem volt nehéz, a korunkra jellemző összes nagyvárosi tünet koncentrálódott a metrókocsikban, amelyek persze tiszták, kényelmesek és az utastájékoztatás is tökéletes. Mindent kiírnak és bemondanak koreai, angol, kínai és japán nyelven, világító térkép jelzi, hogy hol járunk, a metróállomáson színkódok vezetik az utast, lehetetlen eltévedni.

Az utasok alig beszélgetnek egymással, még azok sem, akik együtt utaznak, az elektromos kütyüiket nyomogatják: filmet néznek, játszanak, csetelnek, vagy telefonálnak. Úgy tűnt, minden ember egy sziget, belemerül a saját világába, a külső kapcsolatokat a virtuális térben tartják fenn. Láttam randizó fiatalokat kávézókban, akik egymással szemben ülve is a telefonjukat nyomogatták… Kivételt képeztek hagyományos koreai ruhát (hanbok) viselő emberek, akik idősebbek voltak és vidékről érkeztek, legalábbis az akcentusuk alapján erre következtettem. Ők beszélgettek egymással és ismeretlenül is köszöntek nekem. Pont úgy, mint ahogy nálunk faluhelyen szokás köszönni az idegennek. Az első benyomásom az volt, hogy udvariatlanok azokkal, akit nem ismernek. Ez nagyon meglepett, mert az konfuciánus gondolkodásmód teljesen áthatja a társadalmat, ez érvényesül a családi és munkahelyi kapcsolatokban, a koreai nyelv szerkezete is a különböző tiszteleti szinteken alapszik. Más a helyzet megismerkedés után… Első este egy megbeszélt találkozóra igyekeztem eljutni, de akkor még térképem sem volt és a városban sem ismertem ki magam. Nem találtam meg a jelzett metróállomást, így gyalog indultam a helyszínre, útbaigazítást kérve a helyi emberektől. Bemutatkoztam, megmondtam, honnan jöttem és hová tartok, így már nem voltam idegen. Taxit hívtak nekem, sőt ki is akarták fizetni helyettem…

Ha a koreai viselkedést egy szóval kellene jellemeznem, az jutna eszembe hogy formális. Ez a formalitás mindennapi életben jelen van. Az üzletekbe nem egy idegen lép be, hanem a VEVŐ. Hangosan köszönnek, nagyobb üzletek, bevásárlóközpontok, éttermek, hotelek ajtajában köszönőemberek állnak, az a munkájuk, hogy köszönnek és meghajolnak. A hajlongás egyébként is nagyon jellemző a koreaiakra: meghajolnak, ha megköszönnek valamit, ha megérkeznek valahová, ha elköszönnek, ha bocsánatot kérnek.  A meghajlások természetesen nem egyformák: a rangban felülállók csak fejet biccentenek, ha valaki túl magasan van, még azt sem, csak elnéz a hajolgatók feje felett. A drága üzletek ajtajában álló köszönő alkalmazottak meghajlása akár derékszögű is lehet, attól függően, mennyi pénzt költ el ott a vendég. (ez nem személyes tapasztalat, csak láttam).

A nagyhatalmú ember – legyen az politikus, vállalatvezető, vagy éppen a több mint 300 áldozatot követelő kompkatasztrófát okozó cég tulajdonosa – hibájáért, korrupcióért, sikkasztásért, stb. nyilvánosan bocsánatot kér a TV-ben, sajtótájékoztatón, dolgozói gyűlésen, bárhol és a bocsánatkérés a derékszögnél is mélyebb meghajlással kíséri. A hibák beismerése, néha még az indokolatlan az önostorozás is mély történelmi gyökerekkel rendelkező bevett szokás. A társadalom ezt elvárja és megbocsát, de ez nem mentesít a felelősségre vonástól, azaz megbüntetik, börtönbe küldik a bűnöst. A társadalom számára büntetés nem igazi a hibák nyilvános beismerése nélkül… Jeju szigeti barátom elmondása szerint a jejui emberek nem bocsátották meg a mostani elnöknek, hogy hivatalba iktatása óta (2013) még nem ment el Jejura, hogy bocsánatot kérjen a kormány nevében az 1947-es jejui mészárlásért.

Az üzletben a pénztáros a tisztelet jeleként két kézzel veszi el a bankkártyát és a pénzt is, meghajlás keretében két kézzel is adja vissza. Két kézzel nyújtják át a névjegykártyát és udvariatlanság egy kézzel átadni valamit, ez ott lenézésnek, lekezelésnek számít.

A személyes kapcsolatokban, barátok közt más a helyzet. A koreai emberek egyébként elég félénkek a külföldiekkel, de megismerkedés után nyitottak és barátságosak. Igazán nagy élmény volt, amikor végre találkozhattam személyesen is azokkal az ismerősökkel, akikkel korábban csak levelező kapcsolatban álltam. Ráadásul abban a ritka szerencsében részesültem, hogy egyikük meghívott az otthonába is, hogy a családját is megismerjem. De ez már egy következő történet.

Stíluskommunikáció/http://koreantour2014.blogspot.hu/

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s