Szerb Antal

 

 

Ha nem lett volna kitűnő regényíró, novellista, műfordító, nevének helye akkor is múlhatatlanul biztosítva lenne irodalomtörténészeink, irodalomtudósaink legkiválóbbjainak névsorában. Hiszen valójában elsősorban az irodalom szakembere volt. De ahogy a hasonlóképpen mindenekelőtt kritikus Bajza Józsefnek és a kritikai diktátor Gyulai Pálnak is költőként, íróként nagyon is egyéni arculatú, jelentékeny szerepe van szépirodalmunkban – ugyanígy Szerb Antal oly fontos tudományos és kritikai munkássága mellett a két világháború közti magyar szépirodalom senki máshoz nem hasonló írója, akinek szépirodalmi művei újra meg újra nagy példányszámban jelennek meg, jelezvén nemhogy maradandó, de a múló évtizedekkel fokozódó népszerűségét.

 

Szer Antal

Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.)

Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt, apja nagy hírű orvos-tudós, maga is nagy irodalmi és művészeti kultúrájú ember, rokonságban azzal a Faludi családdal, amely emberöltőkön keresztül fontos szerepet játszott a magyar színházi kultúra fejlesztésében. Könyvek közt nőtt fel, s lett már fiatalon olyan művelt, hogy kortársai és a nála sokkal korosabbak is elámultak ismereteinek kimeríthetetlen tárházán, gondolatainak meglepő ötletekkel teljes frissességén, csillogó szellemességén, lebilincselő csevegőkészségén. Mindehhez olyan mindig mosolygós emberi kedvesség, bármikor bárkit segíteni hajlandó szívélyesség, ravaszkás humor párosult, hogy a harmincas években az volt az irodalmi közvélemény, nincs is műveltebb és egyben rokonszenvesebb ember az egész magyar irodalomban. Egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember.

Mire magyar-német-angol szakos tanárként huszonhat éves korában tanítani kezdett egy kereskedelmi középiskolában, már nemcsak ismert, hanem nagyra tartott író és tudós hírében is állott. Húszéves volt, amikor a Nyugatban versei és novellái jelentek meg, amelyekben már teljes pompájában nyilvánult meg biztonságos formaérzéke, stíluseleganciája és humora; irodalomtörténeti esszéi pedig új hangot, új szellemet éreztettek az értő olvasókkal akkor is, ha külföldi klasszikusokat jellemzett, akkor is, ha a magyar irodalmi múlt valamelyik korszakának összefüggéseit tárta fel. Az akkor divatos ún. “szellemtörténeti iskola” hívének és követőjének tudta magát. Ez az idealista meggondolásokból kiinduló irányzat ugyan túlzásaival és az összefüggések torzító lehetőségeivel nemegyszer zsákutcába vezette híveit, de mégis többet vett észre a kultúra társadalmi összefüggéseiből, mint a polgári tudományok korábbi vagy egyidejű törekvései. Szerb Antal pedig a túlzásoktól mindig tartózkodott, ez az oka, hogy irodalomtörténeti művei – ha elvi meggondolásaival vitatkozunk is – mindmáig nemcsak fontos útjelzői irodalomtudományunk fejlődésének, de ma is igen fontos, széles körök számára nélkülözhetetlen olvasmányok. És ami nem mellékes, olyan tudós, akinek szakkönyvei is a vonzó olvasmány gyönyörűségével bilincselik le még a nem szakmai olvasókat is. A későbbi híres Magyar irodalomtörténet és a máig is leghasználhatóbb A világirodalom története c. munkái az érdekesség, olvasmányosság terén érdekes regényekkel érnek fel, és példátlan anyaggazdagságuk a szélesebb körű népművelésnek is fontos kézikönyvei. Rendkívül fontos szerepe van az irodalomnépszerűsítésben. Ezek a népszerűsítő művek azonban egyben olyan új eredményeket jelentettek a szigorúan vett tudományban is, hogy harminckét éves korában őt választják a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökének és harminchat éves korában egyetemi magántanár lesz, ami annak idején a legnagyobb megtiszteltetés volt középiskolai tanárok számára.

Közben azonban szakadatlanul ír. Novelláival a Nyugat második nemzedékének legjobbjai közé tartozik. Fordulatosság, humor és filozófia ötvöződik egybe elbeszélő művészetében. A magyar novellairodalom legjobb öröksége, a legintellektuálisabban ironikus nyugat-európai elbeszélő művészet – Anatole France, Aldous Huxley – üdvös hatása együtt segítette, hogy senki másra nem emlékeztető novelláskötetei (Madelon, az eb és a Szerelem a palackban) sajátos helyet biztosítsanak neki nagy múltú és mindmáig oly színvonalas hazai rövid epikánkban. Mégis: elbeszélő művészetének ormaira regényeiben jutott el, amelyek közül a végső, A királyné nyaklánca alig meghatározható műfajú átmenet a szépirodalmi értelemben vett regény és a tudományos értelemben vett történelmi korkép között.

Aligha vitatható, hogy szépirodalmi fő műve A Pendragon legenda. Ennek az 1934-ben először megjelent és azóta nagyon sokszor újra kiadott regénynek előzménye egy ösztöndíjjal Angliában töltött esztendő emléke. Hőse Bátky János, az angol szakos magyar bölcsész, aki okosságával, örök kíváncsiságával és filozopter kétbalkezességével az író önparódiája. Bátky régi angol kéziratokat tanulmányoz, és belekerül egy olyan bonyolult és mulatságos történetbe, amelyről maga sem tudja kideríteni, hogy bűnügy-e vagy erotikus kaland vagy kultúrtörténeti felfedezés vagy valamilyen misztikus titokban rejtező igazság. Ez a regény sosem volt keveréke a régi angol kísértetregények paródiájának, a hajdani rózsakeresztes tanítások ismeretterjesztésének, bűnügyi regények sajátos változatának, a kutató filozopter gúnyképének, finoman erotikus regénynek, angol archeológiának és a tétovázásnak, hogy az érthetetlent fogadjuk-e el misztikus, örök titokként, vagy felvilágosodott elmével nevessünk-e rajta. Kevés mulatságosabb regényt írtak magyar nyelven. De benne van Szerb Antal egész habozó világnézete racionalizmus és irracionalizmus között. A magánéletében dogmamentesen vallásos és ugyanakkor minden hitben kételkedő Szerb Antal egész filozófiai bizonytalansága nemcsak benne van ebben a fölöttébb szórakoztató könyvben, hanem egyben ugyanennek a bizonytalan világnézetnek a fölényes kritikája is kiolvasható belőle. A végső kicsengés mégis az, hogy végérvényesen nem értjük, ami a leglényegesebb a világban. Egy misztikus titokkal kacérkodó, de végső véleményt nem vállaló, nagyon nagy műveltségű ember vallomása ez humoros kalandregényben elbeszélve. És aki elolvassa, közben észrevétlenül igen nagy kultúrtörténeti anyag birtokába jut. Ismeretterjesztő kalandregény, de úgy is mondhatnám, hogy egy tudós erotikus kalandsorozata az angol kultúrtörténetben; de még úgy is mondhatom, hogy szörnyűséges titkokról szóló humoros történet. Nem emlékeztet sem itthon, sem a világirodalomban semmilyen más regényre. A magyar irodalom legvilágirodalmibb remekművei közé tartozik, de közben ugyanennek a műnek a paródiája is. Ha csak ezt írta volna, már ezzel is előkelő helyet biztosít magának irodalmunkban.

De utána következett a nagy lélektani regény, az Utas és holdvilág. A magát kereső ember önelemző regénye. 1937-ben írta. A fasizmus már világveszedelmet ígért, a művelt polgár egyre kevésbé látta teendőit és lehetőségeit. Ezt a szorongást írta meg Szerb Antal hősében, aki megszökik saját nászútja elől, hogy szembenézzen a veszedelmekkel és a reményekkel. “És ha az ember él, még mindig történhet valami” – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt regény, amely mégsem csak lélektani regény, hanem a humanista polgár reménytelenségének dokumentuma a világgyújtogatásra készülő fasizmus árnyékában. Különös példát adott arra, hogyan lehet egy stílusbravúrokban biztos kezű író szellemesen komor. Úgy érzem, az Utas és holdvilág talán egész irodalmunk legmulatságosabban szomorú könyve. Kicsengése pedig a csodavárás. Ez a csodavárás ez időben tudományos műveiben is újra meg újra felbukkan, Hétköznapok és csodák című tanulmánykötetében beszédes példákkal bizonyítja az akkor modern polgári irodalom ésszerűtlen reménykedéseit a fasizmus borzalmainak előestéjén. Mint oly sok igazán haladó szándékú, de a polgári örökséghez ragaszkodó művelt ember, Szerb Antal sem tudta, hogy a barbár erőszak ellen mitsem ér önmagában a humanista ábránd. Azaz: tudta, de nem akarta tudomásul venni. Pedig hogy mennyire bizonyos volt abban, hogy a polgári múlt legszebb hagyományai sem tudnak menedéket adni többé, azt nagyon jól bizonyítja végső remekműve, A királyné nyaklánca. – Szerb Antal idealizálta a békés polgári XIX. századot, és talán még ennél is jobban szerette a francia forradalom előtti, elegáns francia arisztokrácia kultúráját. Nos, ebben a végső műben egy hiteles történelmi esemény kapcsán elmeséli, hogy az a nagyon finom késő feudális kultúra menthetetlenül halálra volt ítélve. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a saját, szeretett polgári kultúrájának végóráiról van itt szó. A reménytelenség remekműve ez a történelmi korkép a hajdani francia arisztokrácia végóráiról. Nehéz meghatározni a műfaját. Esszé is, regény is, ismeretterjesztés is. Ugyanolyan magában álló műfaji remekmű, mint A Pendragon legenda. – Párhuzamosan írta A világirodalom történetével, amely máig is nélkülözhetetlen kézikönyv az irodalmi érdeklődő számára. A végső percekben készült el. Jött a borzalom, a világégés és a tömegöldöklés. A humanistának már csak egyetlen útja lett volna: túllépni a polgárságon. Szerb Antal pontosan tudta, amit a kor legnagyobb polgára, Thomas Mann tudott, hogy a folytatás már a polgárságon túl történik. De neki nem volt útja a menekülésre. Vagy nem is akart menekülni. A magyar kultúra legműveltebb hordozója nem is igyekezett menekülni, és valahol messze túlélni a szennyes vihart. A keresztény, vallásos keresztény, a magyar, a nagyon mély nemzeti hitű magyar, a magyar irodalom legművészibb összefoglalója szembenézett azzal az érthetetlen ténnyel, hogy őt se kereszténynek, se magyarnak nem tekintik. Ugyanúgy vállalta azt a tényt, hogy elődei zsidók voltak, mint a vallásos katolikus költészet egyik főalakja, Sárközi György vagy éppen az a Halász Gábor, a kitűnő esszéíró, aki nem is volt zsidó, de mégis vállalta a zsidóságot, amelyet nem is közismert természetes apja hagyott a törvénytelen fiúra. Együtt hárman indultak a halálos végső útra. És a balfi alvilág nyilas sátánjai alighanem mindenkinél jobban gyűlölték azt, aki a legműveltebb, a legokosabb, a legbölcsebb az áldozatok között. Sárközi éhen halt, vagy végelgyengülés ölte meg, Halász Gábor az állandó ütlegelés áldozata lett, Szerb Antalt puskatussal verték agyon. Így halt meg a század egyik legműveltebb, legszellemesebb, kételyei közt is hívő keresztény magyar írója.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s