Hol volt az Éden kertje?

Közzétette:

 

 

A legtöbb nép kultúrájában megtaláljuk azt az ősi elképzelést, amely az emberiség legendás bölcsőjéhez, eredeti lakhelyéhez, a bibliai Édenhez, a felhőtlen boldogság kertjéhez fűződik. A Szentírás nyelvén, héberül éden gyönyörűséget jelent. A bibliai teremtéstörténetben ugyanis ezt olvassuk: Az Örökkévaló Isten kertet ültetett Édenben, napkeleten, s oda helyezte az embert, akit alkotott. (Mózes I. könyve, 2. fejezet 8. vers).

Az ókori keleti népek szinte mind más színteret találtak az Éden számára. Az arabok szerint Jemen (Boldog Arábia) lehetett a gyönyörűség kertje, így kapta nevét a nagy jemeni kikötőváros, s lett belőle éppen Aden. A zsidók és más kánaáni népek szerint Izrael országában (különösen annak északi részén) lehetett az Éden, hiszen még később is ez volt a sivataggal ellentétben az ígéret földje. Izrael északi területei mindmáig vadregényes, buja növényzettel teli tájat mutat, ahol hegyek és dombok, erdők és ligetek, bő források és gyors vizű patakok váltogatják egymást.

A Szentírás arról beszél, hogy négy hatalmas folyó vált külön a gyönyörűség kertjéből. Egy folyó indult Édenből, hogy megöntözze a kertet, s onnan négy főágra oszlott szét. Az egyik neve Pison, ez járja körül Havila országát, ahol az arany van, a másik neve Gihon, ez járja körül Etiópia egész földjét. A harmadik neve Hidekel, amely Asszíria keleti részén folyik, és a negyedik folyó Hol volt az Éden kertje? könyvborítóaz Eufrátesz (ugyanott, 10-14. vers) A tudósok egyértelműen azt állítják, hogy a Bibliából is jól ismert Eufrátesz és a Tigris (Hidekel) mellett a Fehér és a Fekete Nílusra gondol az Írás. Friedrich Delitzsch, a 19. század második felében élt német orientalista viszont úgy véli, hogy a Pison és Gihon patakok nevét megtalálta az asszír források között, mert Asszíriában kell keresni a bibliai Édent.

Manapság sokan hajlanak arra, hogy mivel tudjuk a tektonikus mozgás következtében, ősidőkben Mezopotámia és a Nílus-völgy közelebb feküdtek egymáshoz, ennek az ősi emléknek a lecsapódását fedezzék föl a bibliai történetben. A Szentírás szavai szerint Ádámot Isten a gyönyörűség kertjéből való száműzetés után az Édentől keletre telepítette le, s az a leírás szerint valóban Mezopotámia észak-nyugati része (a mai Irak és Szíria határvidéke), így a feltételezett Éden-kert csakis Észak-Izraelben lehetett.

Az Éden-kert minden tekintetben a Közel-Keleten oly gyakori sivatagos táj szöges ellenpontja. Mennyire más képet mutat a Jordán völgye és a vizébe száguldó patakok a Kineret (a Galileai tó) fölött, mint a folyó torkolatvidéke a Holt-tenger partján! Ugyanakkor ne higgyük azt, hogy a gyönyörűség kertje a bibliai elképzelés szerint a henyélés hazája lett volna, így az nem hasonlítható a spanyolok Eldorádójához, sem a római Ovidius által megénekelt aranykor világához. Isten ugyanis, a Biblia szerint, nem pihenni küldte az embert Édenbe, hanem hogy megmunkálja, s hogy megőrizze azt (Ugyanott, 15. vers).

Éden kertjét a középkorban és az újkorban vadul burjánzó tájként, mondhatni esőerdőként ábrázolták, s így él az a mai ember elképzelésében is. Holott az Éden kertje csupán gondosan ültetett, öntözött gyümölcsöshöz, ültetvényhez, pálmaligethez hasonlítható a Biblia leírásában: Pára szállt föl a földről, és megöntözte a föld színét és az Örökkévaló Isten a földből mindenféle, szép külsejű és ízletes gyümölcsöt termő fát sarjasztott (Ugyanott, 6. és 9. vers).

Persze, az izraeli sivatag sem teljesen olyan kietlen pusztaság, mint, mondjuk, a Szahara. Kora tavasszal ezernyi színben virágzik a Negev és a júdeai sivatag, mert a kövek között millió apró virág tör elő: hagymás és gumós növények százai (tulipán, írisz, liliom, anemóna), amelyeknek éppen itt van az őshazájuk. Másutt ezek a kertek és a ligetek díszei lettek, ám itt ilyenkor maguktól sarjadnak elő, hogy élénk színeikben ragyogjanak, s hogy azután a hosszú, forró nyárban elenyészve szunnyadjanak a szikkadt, murvás talajban, hogy ott várjanak egy egész esztendőn át a következő tavaszi feltámadásra.

A bibliai Éden-kert, nem véletlenül, később a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban egyaránt a túlvilág szimbóluma lett. A gyönyörűség kertje ugyanis az isteni jutalmat jelképezi, azt az ideális állapotot, amelyből hiányzik a halál és a bűn, amikor még csupán egyetlen törvény uralkodott (a tudás- és az életfa gyümölcsének tilalma), és amikor az ember még nem fogyasztott húst. A folyók bőségesen árasztották a vizet, s a természet mindig meghálálta a reá fordított fáradozást.

Ezzel szemben a sivatag a Biblia szerint az isteni büntetés szimbóluma. Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni, szól Isten Ádámhoz, miután megszegte egyetlen tilalmát (Ugyanott, 3. fejezet, 18. vers). A kietlen pusztaság lett büntetésül Káin lakhelye is, miután megölte öccsét, Ábelt. Bizony elűztél ma engem a föld színéről, és Előled menekülök, bujdosó és bolyongó lettem én a földön, panaszkodik Isten előtt a testvérgyilkos (Ugyanott, 4. fejezet, 14. vers).

A sivatag ugyanakkor a túlélés reményét is magában rejti, ahogyan a hagymás növények is látszólag teljesen elszáradva megőrzik magukban az újjáéledés csodálatos képességét és reményét. A sivatagi táj népei eltanulták e virágoktól a túlélés technikáját. Talán Izrael népe is ott, a sivatagi vándorlás idején, az őket körülvevő elszórt bokroktól és a föld alatt szunnyadó virágoktól tanulták meg először a történelmi túlélés csodálatos képességét..

A Biblia szerint a bujdosó és üldözött Káin városokat épít a pusztaságban. Nem véletlen, hogy a Szentírás éppen Káintól származtatja az egyik, hajdan a Negev sivatagban élt népet, a kénitákat. A pusztában élő arabok, az izmaeliták ősének a Biblia Izmaelt (héberül Jismaél) tartja, aki a történet szerint Hágárnak, Ábrahám ágyasának fia volt. És odaadta Sára, Ábrahám felesége szolgálóleányát, az egyiptomi Hágárt férjének, Ábrahámnak feleségül, Ábrahám Kánaán országában való lakozásának tizedik évében (Ugyanott, 16. fejezet, 3. vers). Később, miután Sárának is fia született, felesége kérésére Ábrahám elküldi Hágárt és gyermekét. Meglátta Sára az egyiptomi Hágár fiát, akit Ábrahámnak szült, gúnyolódni. Ezért így szólt Ábrahámhoz: űzd el ezt a szolgálót és fiát, hogy ennek a lánynak a fia ne örököljön az én fiammal együtt. (Ugyanott, 21. fejezet, 9-10. vers) Az elűzött asszony a Negev sivatagon át, nyilván Egyiptom felé veszi útját. Amikor elfogy az innivaló, Hágár az egyik bokor alá rejti a fiút, magára hagyva. Ő pedig elment onnan, és leült egy íjlövésnyi távolságra, mert azt mondta: Ne kelljen látnom a gyermek halálát. Leült vele szemközt, és fölemelve hangját, sírt. (Ugyanott, 16. vers.)

A sivatag azonban, mint említettük, a remény és a túlélés jelképe is. Isten, a bibliai történet szerint, meghallja a gyermek sírását, s hogy enyhítse a kétségbeesett nő fájdalmát, Isten angyala megszólítja: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten az ifjú hangját, ahol ő van. Kelj föl, és emeld fel a fiút, tartsd a kezedben, mert nagy néppé teszem őt (Ugyanott, 17-18. vers). S valóban, a közelben váratlanul vízmosás bukkan elő, s az megmenti mindkettejük életét. És felnyitotta az Örökkévaló az asszony szemét, és megpillantott egy vízforrást, odament és megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút. (Ugyanott, 19. vers)

A váratlanul felbukkanó vízforrás valóban jól jellemzi az izraeli sivatagot. Ha Élat és Jerikó között, vagy a Negev más útjain haladunk, a mélyebben fekvő útszakaszokban gyakorta találkozunk egy meglepő feliratú táblával: Vigyázz, ha jön a víz. Különös, gondolhatnánk, hiszen vízmosásnak vagy csapadéknak közel s távolban a legcsekélyebb nyomát sem láthatjuk! Mégis, ha Jeruzsálemben, vagy másutt a hegyekben eső esik, a víz a hegyvidéken át, a föld gyomrában, úttalan utakon a sivatag felé húzódik, és hirtelen előtörve akár az országúton haladó kocsikat is képes elsodorni. A kiszámíthatatlan patakok útját a bibliai Zsoltárok könyvének képei között is megtaláljuk: Térítsd vissza, Örökkévaló, foglyainkat, mint búvó patakokat a Negevben (126. zsoltár, 4. vers).

A Holt tengeri tekercsek legjelentősebb kutatójának, Yigal Yadin professzornak a naplójában olvassuk, hogy amikor a régészek éppen az egyik barlangban dolgoztak, váratlanul egyre erősödő robajra lettek figyelmesek a barlang mélye felől. Alig tudták összekapkodni szerszámaikat és leleteiket, s a hegy gyomrából iszonyú erejű víz zúdult alá. Ha nem vigyáznak, őket magukat is elmoshatta volna a hirtelen áradat. A tudós leírja: csak később tudták meg, hogy történetesen egy héttel korábban Jeruzsálemben esett az eső.

A Negev és főként a júdeai sivatag mindig félsivatagos táj volt, ám mégsem annyira kopár és kietlen, mint amilyennek azt a 20. század elején készült fényképek mutatják. A sivatag héber szava (midbár) is inkább legelőt, a nyáj vonulási irányát jelenti. A júdeai Hebron környékén termett például a legbőségesebb szőlő, amelyből egy óriási szőlőfürtöt a bibliai kémek közül ketten, vállukra vetett rúdon hoztak Mózesnek mutatóba. Még az ókor végén is (az általunk korábban említett Bar Kochba vezette szabadságharc idején), a Holt tenger mellett pálmaligetek virultak, izraeli partján két kikötő működött, ahonnan hajók indultak a túlparton levő nabateus királyságba, amelynek fővárosa a sziklapalotáiról híres Petra volt.

A teljes elsivatagosodást a szakértők a beduin kecskepásztoroknak tulajdonítják, akik a középkor kezdetétől léptek az elűzött vagy kiirtott zsidó lakosság helyébe. A kecske ugyanis ahogyan az Dalmáciában vagy Görögországban is történt, kirágja a földből a gyökereket és a gumókat, a kövekre tapadt talajt így a víz elmossa, a sziklák csupasszá válnak és a táj végképp elkarsztosodik.

Ez a tragikus folyamat éppen századunkban kezdett lassan visszafordulni. Az izraeli bevándorlás hősi korszakában sikerült megállítani a sivatag térhódítását. Orvosok, ügyvédek, mérnökök és tanárok jöttek önként vagy kényszer folytán Európából, hogy a Biblia szavával élve arcuk verejtékével keressék meg kenyerüket. Áldozatos munkájukat meghálálta a természet. A bevándorlás korában Beér Sevát, Ábrahám ősi lakhelyét tartották a Negev fővárosának, ma viszont már jóformán csak a várostól délre találunk sivatagos tájat. A modern Izrael, mondhatni, újra Édenné változtatta a hajdani pusztaságot.

Ádámnak az Éden-kertből történő kiűzetésekor Isten előírja a büntetést: Tövis és dudva nő majd számodra, és a mező füvét fogod enni. Arcod verejtékével eszed majd kenyered, míg vissza nem térsz a földbe (Mózes I. könyve, 3. fejezet, 18-19. vers). Egy talmudi mondás szerint, amikor Ádám ennek az isteni büntetésnek az első mondatát hallotta, kétségbeesett, ám a második hallatán megnyugodott. Hiszen a kitartó, áldozatos munka meghozhatja gyümölcsét, és kezünk nyomán a sivatag is édenné válhat. S éppen ezt üzeni nekünk a Biblia, az a hagyomány, amely úgy tartja, hogy az Éden kertje éppen ezen a helyen volt. Isten adja, hogy ismét ott legyen.

Forrás: Raj Tamás (Részlet a “Hol volt az Éden kertje?” c. könyvből) Megjelent az Athenaeum 2000 kiadónál 2004-ben.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s