Elek Artúr – Babits Mihály és Dantéja

Közzétette:

 

 

1912-ben kezdett bele végleges elhatározással a Divina Commedia magyarra fordításába Babits. Már régebben foglalkoztatta Dante. „…hol itt, hol amott fogok belé, évek óta” – írja a Nyugat-ban megjelent fejtegetésében. 1912 Babits életében az elcsüggedésnek és a magában való hit megingásának időszaka volt. Még sokan emlékezünk lemondó nyilatkozataira, melyekkel hite nehéz válságát sejttette. Arról beszélt, hogy abbahagyja a versírást, legalább is a rímes formáját. „Az utolsó évben – írja fönt említett vallomásában – elcsüggedt bennem a költő. Az irodalom csüggesztette el. Most Dante szikláiból várat építek lelkem köré. Megutáltatták velem szegény hangszeremet. Amikor hát olyat kellett mondanom, amit csak zenével lehet kimondani, Dante nagy százhúrú hárfájához nyúltam… Lemondok arról a hiúságról, hogy színeredeti költőnek tartsanak. Megpróbálom a legszebb könyvet adni nemzetemnek, amit adni tudok.”

Divina Commedia coverA kemény munka, amit a Pokol-nak magyarra fordítása jelentett, szerencsésen megkeményítette nagy érzékenységét, melyen át olyan könnyen költői tevékenységének legértékesebb gócához tudnak férkőzni a külső világ elcsüggesztő zörejei. Költő-lénye megfürdött és megújhodott a dantei költészet vizében. Abban az időben keletkeztek a Recitatív költeményei. De a megkezdett nagy munka folytatását halogatta. A maga mondanivalója foglalkoztatta, és Dantéhoz csak elvétve nyúlt. A perc szeszélye szerint fordítgatott hol a Purgatórió-ból, hol a Paradisó-ból. Nyolc esztendő eltelt belé, mire a Purgatórium-mal elkészült s a munka java részét akkor is az utolsó néhány hónap folyamán végezte el. Az a nyolc esztendő egyebek között a Háború négy esztendejét is jelentette. Nehéz megpróbáltatások éveit, melyek során a nemzetietlenség vádját is meg kellett érnie a költőnek. De még rosszabb is következett azokban a háborúutáni esztendőkben, amelyeket valamikor az elsötétedés korának nevével foglal majd össze az irodalomtörténet. A szótlan szenvedésnek abban az időszakában megint Dante lett Babits vigasztalója. 1920 fagyos téli hónapjaiban, fűtetlen szobájában, az ágyában, amely csak még is valamelyes meleget adott, meg-meggémberedő ujjait takarója alatt melengetve, fejezte be a Purgatórium fordítását Babits. Micsoda vigasztaló tett volt az, abban a minden lelki tevékenységet megbénító időben! Mint az elcsüggedni nem tudó kevesek egyike virrasztott hazája halódó kultúrája fölött a költő. Adakozó volt akkor is, mikor mások csak kaptak és elvettek. A kitagadott költő fájdalma büszke szavakkal zengett föl a Purgatórium előszavában: “A fordítás – írta – kétszeresen hálátlan munka, mert minden fordítás csak egy nemzet számára értékes, s valóban ajándék a nemzetnek. Akármilyen paradoxnak hangozzék is, a műfordításkönyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv, az író, akit nemzete kitagadott, evvel nem mehet külföldi piacra. Minden műfordításkötet – s minél nagyobb munka- és időáldozattal készült, annál inkább – vallomás az író nemzetéhez-tartozása mellett, – bár vallomás egyúttal a nagy nemzetközi kultúra egysége mellett is, az Emberiség hitvallása mellett.”

A Divina Commediával való foglalkozás ilyenformán ahhoz hasonló jelentőségű lett Babits életében, mint az eredetinek elképzelése és megköltése Dante életében. A számkivetettség keserűségében született ez a nagy leszámolás az élettel és az életen túl való léttel. S a számkivetettséghez közeljáró állapotban az utolsó magyar fordítása. Ha a Divina Commediát olvasva lehetetlen szabadulunk a “töviskoszorúkra áhítozó frate” jelenésétől, babitsi változatát is végigkíséri egy aszkétai arc, melynek nincsen lágysága, mert csontjairól a magaemésztődés, az alkotás hevülete és a soha meg nem nyugvó kétség minden puha képletet lefogyasztott és melyen mély árnyékot vetnek a markáns formák. S a két arc rokona egymásnak, mind a kettő könyörtelen munkában elborult, a végtelennek fürkészésében átszellemült, a világ és az emberek gonoszsága miatt keserű kifejezésű arc. Az ilyen nagy munka becsületes elvégzése bizonyosan megkönnyebbüléssel jár. Dante ránk maradt maszkjain ez az érzés nem hagyott nyomot. Magyar fordítójának lelki arcát föl kell, hogy derítse a nagy tett öntudata.

Tette nagyobb volt, mint munkájának mérete. A tizenkét esztendő közben, míg Dantéján dolgozott, nem csak maga fejlett föl mesteréig és lett olyan urává a nyelvvel való kifejezés művészetének, amilyen magyar földön még nem volt, hanem új költői nyelvet, új költői formákat teremtett és példájával egész nemzedékeket nevelt művészekké. A magyar műfordításnak Babits Dantéjával külön fejezete kezdődött meg, s példája még bizonyára sokáig útmutatója lesz az utána következő nemzedékeknek. Hogy mindazok után, amit elődei elvégeztek, még mire képes nyelvünk, milyen új lehetőségek telnek tőle, az alkalmazkodásnak, a tömörségnek, a változatosságnak mekkora mértéke, azt Babits mutatta meg Dantéjával.

Mint a háború esztendei, kétszeresen számít ez az ő nagy ajándéka is, mert olyan időben adta, amely vigasztalannak volt nevezhető. Amelyben a legjobbak letették a pennát és reménytelenül néztek maguk elé. Amelyben veszendőbe menőnek látszott mindaz, amit a háború előtti esztendők alkottak és előkészítettek. A lemondásnak és a kétségbeesésnek ebben az időszakában dantei akaraterővel és hittel végezte ihletett munkáját Babits Mihály. Példája nagy vigasztalás volt. Minden tagadással szemben az alkotó erő örök voltát jelképezte. Akik tanúi voltunk, hálás szívvel gondolunk reá, a siketek és vakok s mindazok nevében is, akik csak ezután lesznek megszületendők.

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s