Muzsikáló Velence – a renaissance

 

 

A muzsikáló Velence krónikása csak sajnálkozhat, hogy a város építészetileg legszebb emlékműveiről – a San Marco kivételével – nem beszélhet. A gótikus korszak idejéből ugyanis alig maradt fenn Velence zenéjéről adalék. Mikor a muzsika története a Serenissima zárt világában megindult, a művészet már a renaissance korát éli. Persze, hogy csodálatosan szépek Velence renaissance palotái; ki ne gyönyörködne a Rezzonico- vagy a Foscari-palotában, a Piazzát övező régi és új Prokuráciákban, vagy a Loggettában. De senki sem tagadhatja, hogy Velence városképére a csúcsíves, részben keleti hatást magukba szívó paloták és templomok nyomják rá a legjellemzőbb bélyeget: a Ca’d’Oro, a Doge-palota, a Canal Grande mentén sorakozó ősi gótikus házak és paloták, a San Giovanni e Paolo… De úgy tűnik, hogy Velencében a művészetek egymásnak adták át a fáklyát, a vezetőszerepet. Hol az egyik, hol a másik a legjelentősebb, hol az építészet, hol a festészet, hol pedig a muzsika.

 

Ca' d'Oro

A Ca' d'Oro (Aranyház) Velencében

Nézzünk most kicsit körül a renaissance világában. Olvassunk a visszaemlékezésekben, a krónikákban, követi beszámolókban, naplókban.

„Vidám és zajos volt a caccia, a vadászat: a különböző vadállatok nevét viselő hölgyeket és lovagjaikat a vadászok hajszolták végig a termen. A zűrzavaros kergetődzés a vadászok és az üldözöttek megbékélésével ért véget. Körbeültek és énekeltek vagy pedig táncoltak.”

„A kereskedők és bankárok városában történt, Velencében, 1364-ben, hogy maga a doge elnökölt egy zenei versenyen, melyet politikai esemény, Candia visszafoglalása ünneplésére rendeztek. Lorenzo Celsi doge mellett ott volt az emelvényen a pátriárka és Ciprus királya. Énekesek és muzsikusok követték egymást a versenyen és a győzelem pálmáját a híres firenzei vak muzsikus, Francesco Landino nyerte el.”

Ezt a zenei versenyt a legújabb kutatások a legendák világába utalják. Fennmaradt azonban Landino testvére unokájának, Cristoforo Landino hírneves Dante-kommentátornak feljegyzése nagyapja fivéréről és ez már nem legenda: „… igen tudós muzsikus volt, oly nagy művésze az orgonajátéknak, hogy Velence nemes városában költőként nyert babérkoszorút a mindenfelől összesereglett muzsikusok előtt, Ciprus királyától [Pietro Lusignanótól] és a velencei hercegtől [Lorenzo Celsitől]”.

„A velencei Doge-palotában síposok és trombitások is voltak szolgálatban. Szigorúan a doge hatáskörébe tartoztak.”

„1316-tól kezdve találunk javítási nyugtákat a San Marco nagy orgonáira vonatkozóan; hibáikat Giacobello, az orgonistának mondott mester javította ki.”

„A San Marco egyik orgonistájának, Bernardo Murernek tulajdonítják 1450 körül az orgonapedál feltalálását.”

„Francesco Sforza, Milánó hercege levélben kérte Luca Vendramint, hogy küldje Milánóba énekesét, Filippo Mercatót. Ez 1454-ben történt. 1475-ben Galazzo Maria Sforza megbízza velencei követét, hogy könyvecskében írja össze Leonardo Giustiniani minden dalát és összes többi, Velencében divatos szép dalt. Néhány versnek a kottáját is kéri, hogy megtanulhassa a velencei énekstílust. Szeretne néhány 12-15 éves fiút is Milánóban tudni, olyanokat, akik értenek a viola-játékhoz és az énekhez.”

Az előbbi krónikarészletben felmerült Leonardo Giustiniani neve. Ő talán az első jelentős velencei muzsikus, akinek a nevét is ismerjük. Giustinianihoz kapcsolódik a tipikus „aria veneziana” megalkotása, a jellegzetes énekstílus kialakítása. 1385 körül született és leszármazottja az egyik legrégibb velencei nemescsaládnak. (Egyik palotájuk, a Ca’ Giustinian nemcsak hogy ma is fennáll, közel a San Marcohoz, de ma is érdekes módon zenei jelentősége van. A Canal Grandéra néző szép palotában székel ugyanis a velencei Biennale rendezőbizottsága. A család egy másik palotájában Richard Wagner lakott.) Giustiniani élete utolsó éveiben igen magas funkciókat töltött be, Friuli kormányzója volt, majd egyike San Marco prokurátorainak. (Ez a tisztség közvetlenül a doge után következett rangban. A „Procuratori di San Marco” feladata volt az állam vagyonának kezelése és gyarapítása.) Jellegzetes humanista, Plutarkhoszt fordítja latinra. Ifjúsága idején azonban szerelmi költeményeket írt, melyeknek maga szerezte a zenéjét is. Költeményei velencei dialektusban és igen népszerű stílusban készültek. 1420 tájékán püspökfivére, Lorenzo Giustiniani kérésére felhagy a profán versek írásával, és ettől kezdve költészetének területe a vallásos lauda lesz. (Erről a műfajról később még beszélünk.) Hírneve olyan nagy volt kortársai között, hogy ettől kezdve az ő stílusában írt dalokat egyszerűen „giustinianá”-nak nevezték. Magának Giustinianinak dalai – mármint a dallamok sajnos elvesztek, a giustinianáknak azonban nagyon jól ismerjük a stílusát, hiszen például Petrucci XVI. század eleji frottola-gyűjteményeiben igen sok maradt fenn, A versek népszerűségére jellemző, hogy van olyan költeménye, az „O rosa bella”, amelyet Johannes de Ciconia Dunstable és Okeghem is megzenésített.

O rosa bella, o dolce anima mia, Szépséges rózsa, édesem, édes lelkem,
Non mi lassar morire, in cortesia! Jaj, kérve kérlek, ne hagyj meghalni engem!
Ay lasso me dolente, deso finire Fájó s fáradt vagyok. Kell-é halálba essek,
Per ben servire e lealmente amare? Hogy derekan szolgáljak s híven szeressek?

(Fodor Ákos fordítása)

Ha már Johannes de Ciconia, az első neves németalföldi komponisták egyike nevét említettük: a tudós mester Padovaban, a Velencéhez tartozó egyetemi városban volt kanonok. Két Velencével kapcsolatos műve is maradt fenn, 1400 tájáról. Az egyik latin szövegű, ez a Serenissima népét ünnepli, a másik olasz szövegre készült, valószínűleg énekre és két trombitára írt ünnepi muzsika, melynek kezdősora: „Viva, viva San Marco glorioso!” (Éljen, éljen a dicsőséges Szent Márk!) Padovában egyébként is felbukkan néhány Velencére utaló mű vagy muzsikus, így Gratiosus, vagy Dactalus, vagy Bartolinus de Padua, aki velencei dialektus-szövegre írt dalt.

Térjünk vissza a krónikákhoz. Hallgassuk, hogyan szólnak egy 1473-ban lezajlott lakomáról: „A bíboros karnevál idején zenével vidámított díszebédet adott. Minden fogást egy lóháton ülő háznagy vezetett az asztalhoz; a felszolgálást különböző hangszerek zenéje kísérte. Hárfa, gitár, fuvola, viola, majd ismét hárfa és viola váltotta egymást. Kis gitárok kíséretével énekeltek dalokat, többek között Giustiniani O rosa bella canzonettáját. A lakoma után morescát táncoltak.”

Paolo Veronese: Lakoma Lévi házában, 1573

Paolo Veronese: Lakoma Lévi házában, 1573, Akadémiai Képtár, Velence

A zene mindig is szükséges járuléka volt a nagy banketteknek. Egy másik, valamivel későbbről, 1505-ből származó leírás részletesen elmondja, milyen fogáshoz milyen muzsika szólt azon a banketten, amelyet követek tiszteletére adtak: „A meghívottakat fogadó családtagok bársonyba, pávatollakba és skarlátba voltak öltözve. A díszterembe való belépést trombiták, sípok és dobok hirdették. A gobelinekkel díszített első termen áthaladva léptünk be a bankett-terembe: nagy pohárszékekkel volt díszes, rajtuk arany és ezüst edények, csészék, evőeszközök, tálak, tányérok. Hetvennégyen voltak a meghívottak, és rangjuk szerint foglaltak helyet.

Trombiták, sípok és dobok hangja mellett hordták körül a rózsavizet és arany edényekben a mosakodáshoz szolgáló levendulát. Ezután adta meg a jelet a kardinális magántitkára a bankett megkezdésére. Az első fogás gyümölcsökből állt: cédrusalmákat, citromot, muskotálykörtét, malváziát és cukrozott gyümölcsöket szolgáltak fel virágdíszek között; sípok és kis trombiták szóltak.

Tizennyolc arany és ezüst tálon aranyozott fenyőmagvat és piskótát hoztak ezután; dobok és hárfák zenéltek.

Lágy muzsika kísérte a cukrozott és rózsavízzel felszolgált tejszínt. A szónokok mindegyike egy teljes csészényit kapott, a többiek kettenként egy-egy csészével. Ezután bodzavirágbefőttet hoztak, ugyancsak cukorral és rózsavízzel.

Harsány trombiták jelentették tizennyolc levesestál érkezését. A levesben kecskegida belsősége és aranyozott feje úszott, rajta Szent Márk arany zászlajával és a kardinális címerével.

Hárfa, cembalo és viola szava kísérte hetvennégy csésze erőleves feltálalását, majd tizennyolc aprósült következett: tálanként tíz fürj, hat galamb, hat jérce, mindez csészében tálalt narancs- és cseresznyeízzel és bastard-mártással; édes sanseverinói bort szolgáltak fel, majd süteményeket. Mindezt lágy zene kísérte.

És íme a közepes sültek: tizennyolc tál, mindegyiken két fácán és egy páva, a szárnyasok farkát és nyakát tolluk díszítette, és a mellehúsuk aranyozva volt. Melléje gyömbérlevest és sárga mártást adtak. Ekkor bohócok léptek a terembe, hogy kedveskedésükkel felvidítsák a meghívottakat.

A következő tálak mindegyikén nyolc galamb volt, édes naranccsal és fehér habzóborral. Spanyol bohócok jelentek meg ezüst cembalókkal, hogy rögtönözve énekeljék meg a súlyos sültek érkezését: borjú-, kecske-, ökör-, kappan- és jércesült jött fahéjmártással és friss borsóval. Mindehhez édes grignanói bort adtak.

Hárfák és violák tisztelték meg a főtt húsokat. Újra borjú, kecske, kappan és jérce volt a tálakon, lében, citrommal és zöld mártással. Ismét sanseverinói habzóbor került melléjük. És íme, befutottak a felvágottak, a nyelvek, a sonkák, majd tésztafélék, felvert édesített citromos habbal. A meghívottak szórakoztatására újabb bohócok érkeztek, akik labdajátékokban való ügyességüket bizonyították. Így kaptak bátorságra a vendégek, hogy hozzákezdjenek az újabb fogásokhoz: kappanokhoz, bolognai kolbászokhoz, borsozott nyúlhúshoz. Aztán a fagylalt, amelyet száraz korzikai bor kísért; majd torták, főtt és nyers articsóka, friss és cukrozott köménymag. Mindeközben a legteljesebb nemességgel járt kedves moresca-táncot csodálhattak meg. Végül ismét mosdásra szolgáló rózsavizet hordoztak körül, de ezután megint csak apró édességet: palermói koriandert, dinnyemagot, fenyőmagot stb. És két nagy viola búcsúztatta az ily diszkrét fogások után még életben maradt vendégeket.”

Paolo Veronese: Kánai menyegző (részlet)

Paolo Veronese: Kánai menyegző (részlet): Tiziano (nagybőgővel), Tintoretto (brácsával), Jacopo Bassano ( fuvolával), Veronese (gordonkával) Ami a jelenetek szereplőit illeti, témától függetlenül, Veronese korabeli velenceieknek festi meg őket, így igazán korhű ábrázolásokat kapunk a XVI. századi velencei divatról és hajviseletről, különösen a nagy gonddal megfestett női figurák esetében.

Az ilyen tékozlóan gazdag ünnepi lakomákat azonban csakis maga a Serenissima adhatta magánszemélyeknek, köztük a vezető nemes családoknak is, tilos volt ez a fajta pazarlás. A Consiglio dei Dieci lépten-nyomon hozza rendeleteit, amelyek szigorúan meghatározzák: egy-egy nemesúr meghívottanként hány dukátot fordíthat egy-egy ünnepély vagy lakoma költségeire. Ezekre az intézkedésekre a Tízek Tanácsának alapos indoka volt, méghozzá nem is egy. Az egyik ok: a Tengeri Köztársaság mindig kollektív hatalmat gyakorolt, az egész nemesség volt az államhatalom birtokosa; tehát senki nem engedhette meg magának, hogy pompakedvelésben, hencegésben, pazarlásban a többinél magasabbnak, gazdagabbnak vagy előkelőbbnek láttassa magát.

A másik ok ugyancsak a Serenissima gondos kormányzati módszereire vezethető vissza. Általában igaz, hogy Velencében soha nem volt olyan mérvű a nyomor, mint Itália más városaiban vagy Európa-szerte. Elégedetlenség azonban bőven akadt. Hallgassuk csak, mit ír Velence történetének egyik mai krónikása a XVI. század ilyen problémáiról. A téma: Velence katonai és kereskedelmi hatalmának egyik bázisa, a hajóépítő műhely, az Arzenál. „1500. október 1-én Tomasino mester, a lőporgyár vezetője fizetésemelést kapott. Bérét havi három dukátról hatra emelték. Az indoklás szerint három dukátból nem tudja magát fenntartani. Ahogy előrehaladunk a században, egyre nő az elégedetlenség az arzenálbeli munkások között, noha ezek hagyományosan fegyelmezettek és a Köztársaság hívei voltak.

Az Arzenál bejárata, Canaletto, 1732

Az Arzenál bejárata (Canaletto, 1732)

Maguk a vezetők is elismerték, hogy a bérek nem elegendőek immár a szükségletek kielégítésére; lehetetlen, hogy a 300 évvel korábban (!) megállapított fizetések fedezzék a jelenlegi költségeket. A faanyagok szállítására beosztott tengerészek nyíltan kimondták: »lehetetlen, hogy a bérből meg tudjunk élni és fenn tudjuk tartani családunkat ezekben a nyomorúságos időkben«. 1558-ban nem akad tiszt, aki elfogadja a különböző műhelyek vezetését: alig valamivel több, mint 5 dukát a fizetésük; épp ezért elhatározzák, hogy a havi bért felemelik 15 dukátra. Ez a béremelés mutatja, hogy egy család fenntartási költségei háromszorosára nőttek.

Az elégedetlenség mindenek ellenére nő az Arzenálban, 1573-ban a rakodómunkások részesülnek béremelésben: meg kell akadályozni kizsákmányolásukat. A század utolsó évtizedeiben a fegyelmezetlenség üti fel a fejét az Arzenálban. Egyre gyakrabban hallatszanak ilyen panaszok: »kevés a munkabér, többet kérünk, többet érdemlünk!«. A fiatal munkások önkényesen megrövidítik a munkaidőt. Igen szigorú megtorlással él a vezetőség: egy bizonyos Antonio de Zuané-t halálra ítélnek, mivel lázított társai között, utcai tüntetést szervezett az Arzenál provveditoréja [ma így mondanánk: gazdasági igazgatója] ellen.”

Egy 1565-ből való krónikást idézünk: „Január 1-én egy szegény ember fagyhalált szenvedett a Rialto hídon. Másnap egy asszony halt meg az éhségtől és a hidegtől a Doge-palota kapujában. Január 13-án a palota udvarában egy húszéves fiatalember halt meg az éhség és a fagy következtében.”

De térjünk vissza a vidámabb és tárgyunkhoz közelebb álló krónikákhoz. Még a XV. század vége felé jegyezték fe, hogy egy bizonyos Caterino Zeno birtokában volt egy igen értékes orgona, melyet Mátyás magyar király számára készítettek. Egy másik nemesúr, Agostino Amadi viszont néhány régi görög hangszert mondhatott magáénak. Molmenti, Velence magánéletének múlt század végi krónikása írja a renaissance idejéről: „A dámák összejövetelein a kedves társaság legnépszerűbb időtöltése madrigálok és kantáták éneklése volt. Sansovino, a híres építész írta 1586-ban, hogy e társaságokban hangszeres és énekes virtuózok is gyakran megfordultak, s hozzáteszi: Velencében volt a muzsika igazi székhelye. A Venier-palotában – tulajdonosa költő is volt –, Zantani grófnál és máshol zenés összejöveteleket tartottak, amelyeken többek között a piacenzai Parabosco vagy Cambio maestro is részt vett. Előbbi a San Marco orgonistája volt.”

Ugyancsak Molmenti idézi Velence talán leghíresebb krónikásának, Sanudónak feljegyzését: „Alvise Pasqualigo úr unokahúgát Zanfranco Morosini úr vette nőül. Az esküvői menetet trombiták és sípok kísérték: olyan dolog ez, amelyet több éve nem hallottunk, hiszen az újabb időkben teljes csendben zajlik le a templomi esküvő és csak aztán következik az ünnep. Ám a trombitás-sípos lakodalom az igazi, régi jó gyakorlat.” (A híres krónikás, Marino Sanudo palotáját a mai látogató is felfedezheti magának. Emléktábla jelöli a Santa Maria dei Miracoli templom környékén.)

A krónikák nemcsak arról tudósítanak, hogy milyen volt a muzsika a renaissance Velencéjében, hanem többek közt arról is, hogy ez a zene a társművészetek nagyjait is meghódította. Így Sebastiano del Piombo híresen jó lantjátékos volt. A nagy Giorgione pedig oly csodálatosan énekelt saját lantkíséretével, hogy gyakran kérték fel hangversenyeken való közreműködésre és számos nemesúr hívta meg társasági összejöveteleinek muzsikáló díszeként. Tintoretto házában is gyakran volt hangverseny. A festő lányán, Mariettán kívül, aki kitűnően énekelt, gyakran szólaltatta meg hangszerét Gioseffo Zarlino is, a kor legnagyobb velencei muzsikusa. Tiziano pedig 1540-ben megfestette Alessandro orgonaépítő mester képmását: cserébe házi orgonát kért.

Külön kell említést tennünk a különböző konfraternitásokról, azaz a céhek azon tömörüléseiről, amelyeknek másodlagos célja a vallásos elmélkedés, a kultusz volt. Azokhoz az ima-összejövetelekhez hasonlítottak, amelyek egyikéből, Neri Szent Fülöp római kongregációjából új, világhódító műfaj indult útjára: az oratórium.

A konfraternitások mindegyike kötelességének érezte, hogy összejövetelei számára díszes palotát, úgynevezett scuolát építtessen. Szinte egymást múlták felül a scuolák mind a külső építészeti megoldás, mind pedig a belső képzőművészeti díszítés terén. A leghíresebb közülük a Scuola San Rocco lett. Ezt 1489-ben építették és belső dekorációját – ha szabad egyáltalán ezt a kifejezést használni ez esetben – nem kisebb mesterre, mint Tintorettóra bízták. Ezek a hatalmas képek lettek Tintoretto fő műveié.

Scuola San Rocco

Scuola Grande di San Rocco, Velence

Scuola San Rocco (belső

Scuola Grande di San Rocco, Velence (belső)

A scuola derék mesteremberei nyilvánvalóan ugyanazt a meghatottságot, emelkedettséget ás áhítatot érezték láttukon, mint ami a mai látogatót elfogja. A Bibliából és a szentek életéből merítik tárgyukat e monumentális vásznak. S ez természetes is, hiszen mint említettük, a scuolák a templomon kívüli vallásos elmélkedés színhelyei voltak. Zenéjük is ezt a célt szolgálta. A különböző konfraternitások – Tintoretto, Bellini vagy Carpaccio festményei alatt – laudákat énekeltek. Ez a nagyon régi, még a középkor idején keletkezett és főleg az 1100-1200-as évek nagy vallásos mozgalmaihoz kapcsolódó műfaj tulajdonképpen népdal. Kezdetben, Szent Ferenc és a flagellánsok idején, meglevő népdalokra alkalmaztak – legtöbbször ugyancsak névtelen költőtől származó – áhítatos verseket. Később kialakult a laudák szövegköltői és zeneszerzői gárdája is; a legtöbb költő ebben a műfajban is bizonyságát akarta adni tehetségének. Velencében például a már említett Leonardo Giustiniani volt a legnevesebb lauda-költő. Versei megmaradtak („Méltóságos Lunardo Justiniano úr velencei patrícius és más igen tudós emberek laudái, Vicenza, 1475. Megjelentette Lunardo Basilea.”),a dallamok azonban elvesztek, csakúgy mint Giustiniani világi kompozíciói. Érdekes azonban és Giustiniani lauda-stílusáról is felvilágosítást ad a tény, hogy más korabeli lauda-gyűjtemények dallamai tökéletesen illenek mind strófaszerkezetükben, mind pedig prozódiájukban Misier Lunardo költeményeihez.

Nem lehet célunk, hogy könyvünkben Velence képzőművészetéről részletesen beszéljünk, Tintorettóval azonban szabadjon a szerzőnek kivételt tennie. Őbenne látja megtestesülni Velence lelkét a festészetben, azt a lelket, amely nemcsak a képzőművészetben, hanem az építészetben és a muzsikában is közösre formálja a Tengeri Köztársaság művészetét. A későbbiekben, Velence nagy zeneszerzőinek tárgyalásakor lesz még szó erről a közös karakterisztikumról.

A „Muzsikáló Velence” című cikksorozat korábbi részeit itt találja:

Forrás: Várnai Péter – Velence (15-21. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1974 ISBN 963 330 027 4

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s