Velence – megérkezés térben és időben

Közzétette:

San Giorgio Maggiore szigete

San Giorgio  Maggiore szigete

Minden országba vagy városba valószínűleg különféle módon érkezhet az utas: vasúton, tengeren, repülőgépen vagy autón. S nyilvánvalóan minden megérkezésnek megvan a maga jellegzetes benyomása, a város vagy az ország másként és másként fogadja a látogatót.
Velencébe tulajdonképpen egyféle módon lenne szabad megérkezni: vízen, átvágva a malamoccói szoroson, elhajózva a kis szigetek mellett, befutva a Szent Márk-öbölbe. Tehát úgy, ahogyan a külföldi követségek gályái megérkeztek a Tengeri Köztársaság székvárosába. Úgy, hogy az utas rögtön szemből szembe kapja a Doge-palota és a Campanile, a Salute és San Giorgio, a Riva degli Schiavoni és a Canal Grande torkolata csodáját. Nagyon is jól tudták a Tengeri Köztársaság, a Serenissima urai, hogy hova kell építeni a legszebb és legvonzóbb palotákat és templomokat. Ez is hozzátartozott a hatalom fenntartásához és megszilárdításához: úgy fogadni a külföldit, barátot vagy ellenséget, kereskedelmi partnert vagy diplomatát, hogy az mindjárt a gazdaság és a hatalom, a magabiztosság és az erő szimbólumaival találkozzék.
Ám mit tehet a mai utazó? Vagy vonaton érkezik, vagy autón. Mind a két esetben “hátulról” közelíti meg Velencét. Nem mintha nem lenne fantasztikus élmény végighajózni a Canal Grandén, a “világ legszebb országútján”. Ám a nagy élménySzent Márk-tér bejárata megrázkódtatásában így nem lesz része; folyamatosan, fokozatosan ismerkedik a várossal, a pályaudvar környékének kevésbé érdekes városképe után lassanként tárul csak fel szeme előtt a csoda. Egy tanácsot adhatunk a Velencébe először érkezőnek: ne a Canal Grandén közelítse meg a Szent Márk teret; Vaporettóüljön fel az 5-ös vaporettóra, haladjon végig a kereskedelmi kikötő, a gabonaraktárak sivár negyedein, hajózzon végig a Giudecca-csatornán és amikor a San Giorgio szigetéhez ér, feltárul előtte ugyanaz a kép, ami a Serenissima idején fogadta tenger felől érkezőket.
A térbeli megérkezés után, ha már lerakodtuk holminkat kis szállodánkban és átestünk az első varázslaton (ha megittuk az első kávénkat bármelyik kis eszpresszóban), üljünk még egyszer hajóra és keressük fel ismét a San Giorgio szigetet. Menjünk fel a templom harangtornyának legfelső emeletére és nézzünk körül. Páratlan panorámában bontakozik ki előttünk a város, a Lagúna és a sok kis sziget. Itt érkeztünk meg időben is.
Az ókor végén vagyunk, az Úr 412. esztendejében. Isten ostora sújt végig Európán: Attila hunjai pusztítanak. Ebben az évben törnek be Észak-Itáliába, s a hadjárat nyomán tűzben és vérben omlik össze Aquilea, Grado és a többi virágzó venetiai város. Akik nem pusztultak ott, akiket a hunok nem hurcoltak magukkal rabszolgaként, olyan helyre menekültek, ahol biztonságban érzik magukat, ahol nem kell tartaniuk további támadásoktól. A Brenta torkolatvidékének elhagyott, s csak néhány remete által lakott szigetére költöztek. Itt is, ott is megtelepedtek, és alig telik el néhány évtized, máris jelentős szerepet játszanak. Kezükbe kerítik ugyanis a vidék só kereskedelmének monopóliumát. A só párlás mellett halászattal, hajózással, kereskedelemmel foglalkoznak.
Ha itt állunk most a Campanile tetején és északra nézünk, a messzi távolban megpillantjuk Torcello szigetét, ha az ellenkező oldalon tekintünk ki, talán láthatjuk Malamoccót, vagy Pellestrinát. Ezek voltak a legelőször kialakult nagyobb települések. Ám amint a városok egyre inkább fejlődtek, egyre inkább nőtt közöttük az ellenségeskedés, hatalmi vetélkedés. A venetóiak azonban már ebben a korai időszakban is megmutatták, hogy értenek a politikához, saját érdekeik védelméhez. 697-ben Tengeri Veneto tizenkét tribunusa közös vezért választ, s annak uralma alatt egyesül. Az első vezér, az első dux, vagy ahogy az ottani nyelvjárásban mondják, doge, Paulutius Anafestus volt. Ekkor még a távoli Herakleában székelt a vezér, s csak később, 811-ben költözött át a Rivus Altusnak nevezett egyik szigetre, amelyet ma Rialtónak hívnak.
Ekkorra a venétek már a Földközi-tenger szinte egész keleti medencéjével élénk kereskedelemben állnak. Hol vannak már azok az idők, amikor Cassiodorus, Nagy Teodorik kancellárja ilyen szavakkal fordult a VI. században a lagúnák lakóihoz: “Született hajósok vagytok és hazátokban a vízi utat kell, hogy válasszátok, hogy az egyik háztól a másikig elérjetek. S ha a viharok néha meg is akadályozzák a nyílt tengeren való hajózásotokat, nyitva áll még előttetek egy másik út, amely teljesen biztonságos: a folyók útjára gondolok, amelyen bárkáitok széltől és zivatartól védetten járhatják keresztül-kasul a szárazföldet. Házaitokat, mint vízimadarak fészkeit állítottátok fel azon a területen, amelyért tenger és szárazföld küzd. Mesterséges gátakkal véditek azt a hullámok dühétől és a látszólag törékeny fal dacol a víz erejével. A világon sehol sem látni egyenlőbb törvények alatt élve gazdagot és szegényt, mint nálatok: minden asztalon ugyanazon étel, minden család feje felett ugyanazon szalmafedél.”
A IX. században már nem Torcellóról, Malamoccóról, Pellestrináról, Jesolóról vagy Chioggiáról beszélnek, hanem az Urbs Venetorumról, vagyis Veneziáról.
A sok száz kis sziget már nem elegendő az egyre szaporodó lakosságnak. Főleg a longobárdoknak még a hunokénál is veszélyesebb és pusztítóbb támadása óta (586-ban) szinte ugrásszerűen emelkedik a lakosság száma. Most már nemcsak megfékezik a tengert, hanem területet is hódítanak tőle. Az Alpok nyúlványainak, Istria hegyeinek erdőségeit szinte egy szálig kiirtják és a hatalmas fatörzseket cölöpökként a lagúna medrébe verve, összekötik az apró szigeteket. Fantasztikus ötlet, fantasztikus munka, fantasztikus eredmény: a cölöpök közé öntött bitumen összeállva elbírja az egyre sokasodó házakat, sőt, palotákat és templomokat. Így alakul ki már a középkor legelején a ma is jellegzetes velencei városkép, a csatornákkal keresztül-kasul szabdalt település, ahol az utca vízből van, a közlekedés csónakokon zajlik, a csatornák partjait száz meg száz apró híd köti össze.

Nem lehet célunk Velence történelmének több századik leírása. Az olvasó érdeklődését igen sok tudományos, népszerűsítő vagy éppen szépirodalmi leírás elégítheti ki.

Forrás: Várnai Péter – Velence (7-9. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1974  ISBN 963 330 027 4

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s