Anton Pavlovics Csehov

Közzétette:

 

 

Egy évvel az orosz jobbágyfelszabadítás előtt született, és egy évvel az első orosz forradalom előtt halt meg. Az a negyvennégy év, amely e két dátum közt eltelt, az orosz polgári fejlődés kora, amelyben sajátosan vegyült egy gyors tőkés gazdagodás a vele kialakuló proletariátussal és a cári rend tovább élő hűbéri valósága. Nagy remények és nagy csalódások kora ez a negyvennégy esztendő. Hitek és tévhitek, ábrándok és lemondások kavarognak a gondolkodók tudatában. A fejlődés Nyugathoz képest elmaradott, de az üteme egyszeriben gyorsabb. Évszázadokat kellene behozni, miközben a minden változástól rettegő hivatalok vak fegyelmű csendőrökkel vigyázzák, nehogy valami lényeges változás is bekövetkezzék. Elevenen él egymás mellett a felvilágosodás öröksége és a cári önkény öröksége. Ebben az ellentmondásokkal teljes és forradalmi vágyakkal terhes Oroszországban emelkedett fel az irodalom Tolsztoj és Dosztojevszkij magasságáig, s lett izgatottan figyelt példaképe a nyugati irodalmaknak is. Ennek a korszaknak szinte évszám szerinti kortársa Csehov, aki negyvennégy évig tartó, sikerekkel és betegségekkel teljes élete alatt várta azt a változást, amelynek már a kísérletét sem érhette meg. Tudta, hogy a közeljövő már valami újat, valami mást, valami jobbat hoz, de nem tudta, milyen is lesz az a jövő. Hősei erre a már küszöbönálló jövendőre várnak, akárcsak írójuk, de örökké csak várnak, s rendszerint belevesznek a céltalanságba, a csüggedésbe, a semmibe. Ami azonban sajátossá és összehasonlíthatatlanná teszi ezt az életművet, ami az azóta eltelt emberöltők alatt az egész világirodalom nagy hatású tanítómesterévé teszi ennek az életműnek az íróját, az egy humorból és lírából összenőtt hangütés, az árnyalatos lélekrajznak, a képek finom pasztellszerűségének és a mondatok zeneiségének olyan egysége, amely alkalmas eddig fel nem derített mozzanatok sokszínű kisvilágát feltárni a kimeríthetetlenül gazdag valóságból.

Anton Pavlovics Csehov

Anton Pavlovics Csehov (Taganrog, Orosz Birodalom, 1860. január 29. – Badenweiler, Németország, 1904. július 15.)

A fiatal Csehov mint fura ötletekben gazdag humorista lett hamar híres s nemsokára világhíres íróvá. Élete végső esztendeiben pedig – mint a drámairodalom megújítója és új utakra indítója – ösztönző példaképe volt, s maradt mindmáig a színpadi szerzőknek. Írt közben regényterjedelmű hosszú elbeszélést is, írt hiteles és felfedező jellegű szociografikus útirajzot is, de főleg és elsősorban mégis novellista. Az ő novellái jelentik a legfontosabb átmenetet a XIX. és a XX. század európai szépprózája között. Tanult Gogoltól és Turgenyevtől, nyilván Tolsztojtól is, magába szívta kora impresszionizmusának és szimbolizmusának hatását, gazdagodott a francia széppróza eredményeiből, még a naturalizmusból is. Mindezt magához hasonította, hogy amit ő alkotott, az tovább hasson a nyomába lépőknek. A kortárs jó barát Gorkij a szocialista realizmusba továbbította Csehov azóta is jelen lévő hatását. A nyugati polgári irodalomban pedig számos élő törekvés vezet vissza Csehovhoz. Tehát az irodalom egyik főszereplője – ez az irodalomtörténeti helye. Hanem egyszersmind a legvonzóbb, a leggyönyörködtetőbb, a legszívhezszólóbb írók egyike, akin mit sem avítanak a múló emberöltők – vagyis élő irodalom.

Polgári, pontosabban vidéki kispolgári körből érkezett a nagybirtokosok, parasztok, gazdag nagypolgárok és városi nyomorgók orosz állóvizébe. A kisvárosi fűszeres fia az orvosi pályát választotta, noha kora ifjúságától kezdve kitűnt írói tehetsége, elsősorban humora. Mégsem volt véletlen a pályaválasztás. Csehovot mindvégig izgatták a test és a lélek betegségei, az orvosi pálya, orvos és beteg viszonya. Élete egy részében gyakorló orvos volt, sőt amikor már világhíres író, egy járvány alkalmával önként jelentkezik vidéki orvosi szolgálatra. Egész magatartását meghatározó részvéte fordítja a szenvedő emberek felé. És az orvosi pálya azután rányomja bélyegét témáira is: novelláinak jelentékeny hányada szól orvosokról és betegekről.

De nem ezzel kezdődött. Orvostanhallgató korában, mellékkereset okából tréfás apróságokat ír egy vicclapnak. Ezekkel hamarosan feltűnik, és a különböző újságok versengeni kezdenek humoreszkjeiért. Ekkori írói álneve – nevének tréfás becéző alakja – Antosa Csehonte egyszeriben népszerű lesz az olvasók széles köreiben.

Csehov kifogyhatatlan a mulatságos ötletekből. Vannak egy-két oldalas apróságai, amelyeket akárhányszor olvasunk, mindig újra meg újra hangosan kell nevetnünk. Amilyen például A panaszkönyv című híres humoreszk ostobasággyűjteménye.

De már ezek az eleve mulattatásra írt apróságok is különös vegyületei a játékos könnyedségnek és a fanyar bírálatnak. A közélet és a magánélet tulajdonképpen tragikus korlátoltságai jelennek meg itt különös, torzító tükörben. Valahonnét nagy messziről Swift és Voltaire kacagtatón kemény kritikája folytatódik a fiatal Csehovban. Ez azonban csak az indulás. A sikeres humoristában egyre erősebben bontakozik ki a részvét és a hangulatok lírikusa.

Orvosi gyakorlata, tanulmányútja a távoli s ijesztő közállapotú Szahalin szigetén, bekerülése az irodalmi életbe és irodalmi problémák közé és nem utolsósorban korán jelentkező tüdőbetegsége szakadatlanul gazdagítja megfigyelőképességét is, együttérzését is minden szenvedéssel. Mint képzett orvos, jól tudja, hogy rövid életre ítéltetett. Életszeretete és a közeli halál tudata érzékennyé teszi a remények és a bánatok iránt. Izgatja Oroszország elmaradottsága, de reménykedik a kibontakozásban. Mindez árnyaltan ábrázolt alakok nagy sorában ölt testet novelláiban. Senki talán úgy nem érezte az akkori jelen állóvizét, a tehetetlenséget, a jobb sorsra érdemesek kilátástalan sorsát.

Nagyon gyakori nála, hogy derék emberek szégyenletesen nevetséges helyzetbe jutnak. Jóindulatú, egymásra utalt lelkek nem értik egymást, sőt ellenségesen néznek egymásra. Az egyik legszebb novellájában – az Ellenségekben – egy orvos, akinek aznap halt meg a kisgyermeke, és egy szomszédos lakos, akit otthagyott a felesége, a saját fájdalmától annyira nem veszi tudomásul a másik fájdalmát, hogy mintegy maguktól menekülve, összeverekednek. Legnyomasztóbb novellájában – A 6-os számú kórteremben – a különböző szándékú orvosok ugyanabba a tébolydába kerülnek, ugyanannak a szadista ápolónak a karmai közé. A szinte lírai költeménynek ható Sztyeppében éppen az a cselekmény, hogy semmi sem történik: ez maga az állóvíz.

A vegytiszta komorság azonban viszonylag ritka nála, a humorista sohasem szűnt meg benne. Gyakran megrázó történeteket is úgy mond el, hogy mosolyogni kell rajtuk. A megfélemlített életű kishivatalnokról szóló történet, A csinovnyik halála valójában tragikus, de formája szerint humoreszk. A megalázott ember belehal a folytonos alázatosságba, amelyet már felettese sem bír elviselni.

Írói útja akadálytalanul haladt felfelé. Gondtalanul élhetett. Leköltözhetett az örökké napfényes Krímbe. Jaltai házában élte élete végső esztendeit. Ez időben házasodott, ünnepelt színésznőt vett feleségül, aki diadalra vitte színjátékait. Ezekben a végső években barátkozott össze Tolsztojjal, aki nagyra tartotta, és Gorkijjal, aki azután mindhalálig jó barátja maradt. Amikor Gorkij Párizsban élt, sűrűn leveleztek, kifejtve egymásnak írói eszméiket és irodalmi gondjaikat. Ez a Csehov-Gorkij levelezés mindkét nagy író java terméséhez tartozik. Az olvasó néha úgy érzi, hogy ebben a levelezésben csírázik a XX. század irodalma.

Ezekben a végső években már jobban érdekelte a dráma, mint a próza, de azért a novellát sohase hagyta abba. Képzelete szakadatlanul termelte a történeteket, és a meglátott alakok novellafigurákká változtak. Igaz, a drámatörténet is úgy tartja nyilván, mint a műfaj akkori főszereplőjét, aki ugyanúgy hatott Gorkijra, a későbbi szocialistára, mint az amerikai O’Neillre, a polgári lélektani dráma legnagyobb hatású mesterére. A mai drámairodalom egyik közvetlen elődje Csehov.

És mégis: igazi, azóta sem elért nagysága novelláiban található. Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni. És Maupassant csak a polgári reménytelenség dokumentálója tudott lenni. Csehov megragadta a reménységet is. Az ő másnapja már a forradalom, amelyet annyira várt, és amelyre annyi hőse vár. Személy szerint nem várhatta ki, de a bekövetkező jövendő a legfontosabb elődei között tartja számon a szomorú és vágyakozó kisemberek részvéttel mosolygó poétáját.

 

Forrás: Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s