Anton Pavlovics Csehov

Gondolatok Csehovról

Közzétette:

 

 

Utószó Anton Pavlovics Csehov – Szibéria című művének magyar fordításához

Csehovról, az emberről nehéz írni. Bármilyen sokat tudunk is életéről, az igazi fogódzót a megismeréséhez mégis az írásai adják.

Anton Pavlovics Csehov1888-89-ben három fontos esemény játszódik le, s bizonyosan mindhárom hatott az író döntésére, hogy elutazik Szahalinra, a börtönszigetre. 1888-ban megkapta első komoly kitüntetését, az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díját, s ezzel teljes jogú és elismert tagja lett az orosz irodalmi életnek, amelyről pedig nem volt valami jó véleménnyel, s azt sem állíthatjuk, hogy életében nem találkozott sanda és igazságtalan támadásokkal, kritikusi balítéletekkel. 1889-ben meghal forrón szeretett Nyikolaj öccse, a festő, tüdőbajban; Csehovban ez tudatosítja végképp, hogy rá is ez a sors vár, hiszen akkor már évek óta vannak vérömlései. S harmadszor: egy hosszabb írása, A sztyepp és annak sikere jelzi írólétének nagy álmát – hogy igazi nagyregényt írjon (sosem sikerült neki), s ami egyre erősebben foglalkoztatja azokban az években. Öccse halála után viszont képtelen írni, s lassanként azt is abbahagyja, hogy legalább beszéljen a regényről.

Vegyük hozzá ehhez az orosz értelmiségre jellemző küldetéstudatot, társadalmi felelősségérzetet, Csehov aggályosan mérlegelő és tiszta ítéletalkotási képességét, ami az orosz társadalmat illeti, s így nagyjából együtt van minden, ami miatt s a család és baráti kör heves ellenkezése ellenére is Csehovnak el kellett mennie Szahalinra.

Amilyen homályosan fogalmaz a Galkin-Vraszkijhoz és egyéb hivatalviselőknek írott leveleiben útjának „tudományos és írói” céljáról, olyan világosan és egyértelműen készül föl az útra: lehetőleg mindent tudni akar Szibériáról és Szahalinról, holott fogalma sem lehet róla, mihez, milyen valósághoz képest fogja felhasználni ezt a tudást. Azt azonban sejti, hogy a beszámolók többsége nem felel meg a valóságnak, hiszen megírásukat nem a pontos beszámoló igénye, sokkal inkább politikai és ideológiai célok határozták meg.

Napjainkban nem divatos a magánlevelezés: ahogy e válogatásból kitűnik, Csehovnak a testi-lelki gyötrelmekkel járó, kalandos és az útviszonyok miatt életveszélyes utazása során volt ereje és kedve ahhoz, hogy naponta akár több levelet is írjon családtagjainak, barátainak, kollégáinak. Nekem, mint fordítónak, az volt a legizgalmasabb, hogyan érzékelteti ugyanazt az eseményt a különböző levelekben. A kalandok közül a legveszélyesebb az Irtis folyó partján történt: Csehov fogata összeütközött egy postatrojkával, az író a földre zuhant s máris látta, hogy felé tart egy másik postatrojka. Hogyan történhetett meg ez? Nagyon egyszerűen: a kocsisok elaludtak, a lovak automatikusan követték az első trojkát. Az író csodával határos módon menekült meg: ha beleolvasunk az ezzel foglalkozó levelekbe, akár döbbenetesnek is tarthatjuk, hogy a saját lehetséges pusztulásáról ugyanúgy számol be, mint az árvíz elöntötte rétekről, a napkeltéről, a Szibériában megismert különböző nemzetiségű emberekről vagy akár az ételhiányról.

Csehov sem emberként, sem íróként nem tartozott a kor orosz irodalmi életét és közgondolkodását meghatározó két nagy irányzathoz: nem volt sem szlavofil, sem nyugatos. Raznocsinyec, tehát nem nemesi származású értelmiségként polgárnak vallotta magát az urak között. Egész életére, minden írására jellemző, hogy pontosan azt látta, amit látott: ideológia, mindenfajta elmélet, előre fölállított s a gyakorlatnak és a valóságnak meg nem feleltethető elvrendszer nélkül. Elhihetjük hát neki, hogy azért ment Szahalinra, mert meg akarta ismerni a börtönszigetet s az élő embereket. Ahogy azt is elhihetjük neki, hogy a kocsisokból dőlt a hagyma- és fokhagymaszag, hogy a Bajkál és az Amur gyönyörű, hiszen az elragadtatása éppoly őszinte, mint az a vágya, hogy kialudja magát, hogy megfürödhessék s valami tisztességes ételhez jusson.

Az olvasó észre fogja venni, milyen sok a hasonló elem a levelekkel együtt közreadott négy elbeszélésben, amelyeket így vagy úgy, mind a szibériai és szahalini úti élményeiből rakott össze: a kísérteties kocsmaépület, a lólopás, a gyárban dolgozók fensőbbsége a parasztokhoz képest, a matróztemetés, a megnyomorított asszonyi sorsok mind-mind ismerősek már, hiszen minderről szó esik a levelekben is.

Azokban a levelekben, amelyek egy kicsivel közelebb hozzák az olvasóhoz az embert: a köhögős, aranyeres, tartózkodó, mafla írót, aki csak kérni tud, parancsolni nem, csak fizetni, alkudni nem; s akit az utazás nem összetör fizikailag és szellemileg, hanem újjáéled tőle. Talán, hogy bizonyítsa nekünk az örök közhelyet, egy ember megölhető, de az emberi mivolt elpusztíthatatlan. S még valamit; hogy sosem késő újragondolni, újra elrendezni az eseményeket gondolatban, mert a tisztánlátás segít abban, hogy bármilyen körülmények között jobban érezzük magunkat. Ahogy a Gyilkosság hősével, Tyerehovval is történik:

„Már mindent tudott és értett, azt is, hol van Isten és hogyan kell neki szolgálni, csak egyvalamit nem értett… miért van az, hogy ezért az egyszerű hitért, amelyet mások ingyen, a születésükkor megkapnak Istentől, neki ilyen drágán kellett megfizetnie… Feszülten meredt a sötétbe, s úgy érezte, ezer és ezer versztára ellát, egészen a szülőföldjéig… – és élni akart, hazatérni, beszélni az újdonat hitéről, s legalább egy embert megmenteni a pusztulástól, s legalább egyetlen napot megérni szenvedés nélkül.”

Király Zsuzsa

Forrás: A. P. Csehov: Szibéria, Terebess Kiadó, Budapest, 1998

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s