Guy de Maupassant – Holdfény

Közzétette:

 

 

Marignan abbéhoz illett harcias neve. Magas, szikár pap volt, vakbuzgó, mindig túlfűtött, de becsületes lélek. Hite mindenben rendíthetetlen, nem ismerte az ingadozást. Úgy érezte: ismeri az ő Urát, érti terveit, akaratát, szándékát.

Amikor nagy léptekkel sétált kis vidéki plébániája kertjében, néha-néha feltámadt benne a kérdés: „Ezt vajon miért tetted, Istenem?” És makacsul kereste a választ, gondolatban elfoglalta az Úr helyét, s végül majdnem mindig megtalálta a feleletet. Nem tartozott azok közé, akik a jámbor alázat áhítatában így suttognak: “Kifürkészhetetlen a te akaratod, Uram!” Ő ezt gondolta: „Isten szolgája vagyok, tudnom kell, mit miért tesz, és ha nem tudom, ki kell találnom.”

Úgy érezte – a világot tökéletes és csodálatos logikával teremtette az Úr. Minden „miért”-nek megfelel egy „azért”. A hajnalok rendeltetése, hogy vidámmá tegyék az ébredést, a nappaloké, hogy érleljék a vetést, az esőké, hogy megöntözzék azt, az esték előkészítenek az álomra, és a sötét éjszakák azért vannak, hogy aludjunk.

A négy évszak tökéletesen kielégíti mindazt, amit a föld művelése megkíván; és az abbéban soha nem támadt olyan gyanú, hogy a természetnek nincsen semmilyen szándéka – ellenkezőleg: ami él, az mind-mind évszázadok, égtájak és az anyag kemény feltételeihez igazodik.

De az asszonyt gyűlölte; öntudatlanul gyűlölte, és ösztönösen megvetette. Gyakran elismételte Krisztus szavait: “Asszony, mi dolgom lehet véled?” Marignan abbé magában hozzátette: „Mintha maga az Úr is elégedetlen lett volna ezzel a művével!” Az asszonyt ő valóban annak a tizenkétszeresen tisztátalan gyermeknek tartotta, akiről a költő beszélt. A kísértő volt, aki az első férfit megrontotta, és aki azóta is folytatja kárhozatba vivő munkáját – gyenge, veszélyes, titokzatosan izgató lény. De az elkárhozó asszonyi testnél is jobban gyűlölte szerető lelküket.

Gyakran érezte feléje áramló gyengédségüket, és bár tudta, hogy ő megtámadhatatlan, végképp felizgatta a bennük remegő, örökös szomjúság, hogy szerethessenek.

Úgy hitte – Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától. És úgy látta – a férfi felé tárt asszonyi kar és nyitott ajak valóban csapdára emlékeztet.

Csak az apácákkal volt elnéző, fogadalmuk ártalmatlanná tette őket; de azért velük is keményen bánt, mert érezte, hogy még az ő megláncolt, alázatos szívük mélyén is kiolthatatlanul él az az örök gyöngédség, mely hozzá, a paphoz is elér.

A tekintetükben érezte ezt, mely az áhítattól párásabb, mint a szerzetesek tekintete, a rajongó felindultságukban, melybe nemük is belekeveredett, Krisztushoz szárnyaló szerelmükben, mely asszonyi szerelem volt, a test szerelme; jól érezte ezt az átkozott gyengédséget még az engedelmességükben is, a hangjuk lágyságában, amikor vele beszéltek, a lesütött szemükben és a lemondó könnyeikben, ha nyersen megfeddte őket.

Ha a zárda kapuin kijutott, megrázta reverendáját, majd olyan nagyokat lépett, mintha csak valamilyen veszedelem elől menekülne.

Volt egy unokahúga, aki anyjával egy közeli kis házban élt. Erőnek erejével azt akarta: legyen a húga irgalmas nővér.

A lány csinos volt, szeles, csipkelődő kedvű. Ha az abbé leckéztette, ő csak nevetett; s ha nagybátyja megharagudott rá, ő hevesen átölelte, magához szorította; az abbé akaratlanul is szabadulni próbált a szorításból, mely mégis valamilyen édes örömet ízleltetett meg vele, és felébresztette benne a minden férfiban szunnyadó apai érzést.

Gyakran beszélt neki Istenről, az ő Istenéről, míg egymás mellett sétáltak a mezei utakon. A lány oda se hallgatott, az eget nézte, a füvet, a virágokat, szemében az élet boldogsága fénylett. Néha nekiiramodott, hogy elfogjon egy-egy repülő állatkát, és szinte kiáltotta, amikor odahozta:

– Nézd, bácsi, milyen szép! Kedvem volna megcsókolni!

És ez a vágy, hogy “megcsókolja” a legyeket vagy az orgonafürtök kicsi csészéit – nyugtalanította, izgatta, felháborította az abbét, aki ismét a kiirthatatlan gyengédséggel találkozott, mely örökké ott csírázik a nők szívében.

És azután egy nap a sekrestyés felesége – ő vezette Marignan abbé háztartását – óvatosan elárulta neki, hogy unokahúgának van valakije.

A hír ijesztően megrázta; beszappanozott arccal csak állt, állt – mert éppen borotválkozott -, s úgy érezte, azonnal megfullad.

Majd amikor ismét gondolkodni és szólni tudott, felkiáltott:

– Nem igaz! Maga hazudik, Mélanie!

De a parasztasszony kezét szívére szorította:

– Verjen meg az Isten, ha hazudok, plébános úr! Azt mondom, minden este odamegy, mihelyst az anyja lefeküdt. A folyó mellett találkoznak. Csak nézze meg őket, ott vannak azok tíztől éjfélig.

Nem kaparta tovább az állát, hevesen járkálni kezdett, mint mindig a komoly meditáció óráiban. Amikor később folytatta a borotválkozást, háromszor is megvágta magát, orrától a füléig. Egész nap néma maradt, a harag s a felháborodás feszítette. A legyőzhetetlen szerelem váltotta ki haragját, s a pap haragja találkozott a lelki apa, a gyám, a szellemi vezető elkeseredésével – megcsalta, meglopta, kijátszotta egy gyerek! A szülők önző elszörnyedése volt ez, amikor lányuk bejelenti: nélkülük és ellenükre választott magának férjet.

Vacsorája után olvasni próbált – de nem sikerült; egyre izgatottabb lett. Amikor tízet ütött az óra, vette a botját, a félelmetes tölgyfa botot, mely éjszakai útjainak kísérője volt, ha beteget látogatott. Nézte a hatalmas fütyköst, s elmosolyodott, erős, paraszti kezével megforgatta, fenyegető köröket írva a levegőbe. Majd hirtelen felemelte, fogcsikorgatva egy székre dobta, a szék meghasadt támlája a földre esett.

Kivágta az ajtót, hogy induljon; de a küszöbön megállt: csodálatos holdfény állította meg, ilyen holdfényt soha nem látott.

 

Holdfény

 

És mert szertelen és szenvedélyes lélek volt (ilyenek lehettek az egyházatyák, ezek az álmodozó költők) egyszerre lecsillapodott; megrendítette a sápadt éjszaka hatalmas, derült szépsége.

Kis kertje lágy fényben úszott, s a felsorakozó gyümölcsfák az útra vetették alig lombosodó, törékeny tagjaik árnyképét; a ház falára felfutó dús jerikói loncból bódító, édes lehelet áradt, ez az illat lebegett a langyos és világos éjszakában.

Mély lélegzetet vett, beleivott a levegőbe, úgy itta, mint a részegek a bort, s elragadtatva, elbűvölve lassan megindult – már-már megfeledkezve unokahúgáról.

Amint kiért a rétre, megállt, nézte a nagy, sík területet, a simogató fénytől elöntött rét szinte belefulladt a világos éjszakák gyengéd és bágyadt szépségébe. A békák pillanatonként belekiáltottak az űrbe, kurtán és telten, messziről fülemülék hangja gyöngyözött, elkeverték a levegőben könnyed és remegő zenéjüket, mely álmokat hoz, anélkül, hogy gondolatokkal terhelne – a varázslatos holdfényben csak a csókért szól.

Az abbé ismét megindult, szíve elnehezedett, nem tudta, miért. Hirtelen gyenge lett s nagyon fáradt; legszívesebben leült volna, ott marad, szemlélődik, és csodálja Isten teremtett világát.

Odalent a kis folyó hullámzó vonalát követve nyárfák hosszú sora kígyózott. Finom pára és füstszerű fehérség lebegett a meredek part mentén s a folyó fölött, a hold sugarai áttörtek rajta, beragyogták, beezüstözték, mintha könnyű, áttetsző vatta takarta volna végig a kanyargó vizet.

A pap még egyszer megállt, egész lényét erősödő, ellenállhatatlan megindultság járta át.

És valamilyen kétely, tétova nyugtalanság mozdult benne; olyan kérdés, amellyel máskor is szembenézett már.

Mi célja lehetett mindezzel Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik – miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget?

És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi – miért énekli dalát a nyugtalanító homályban?

Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test?

Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik. Kinek szánják ezt a felséges látványt, a magasból a földre áradó költészetet?

Az abbé nem értette.

De ekkor a távolban, a rét szélén, a ragyogó ködben fürdő fák boltozata alatt két árny jelent meg, egymás mellett lépkedve.

A férfi magasabb volt, keze a lány vállát fogta, s meg-megcsókolta szerelmese homlokát. Egyetlen pillanat alatt élővé varázsolták a mozdulatlan tájat, mely úgy körülölelte őket, mint egy nekik készült isteni keret. Ketten voltak, mégis egyetlen lénynek látszottak, annak az egynek, akinek ez a hangtalan, nyugodt éjszaka rendeltetett; s jöttek-jöttek a pap felé, mint az eleven felelet, amit Teremtője küldött kérdésére.

Felindultan állt, szíve hevesebben dobbant, úgy érezte, valamilyen bibliai látomás jelent meg előtte, ilyen lehetett Ruth és Boáz szerelme, az Úr akaratának beteljesülése, olyan hatalmas díszletek között, amilyenekről a szent könyvekben esik szó. Fejében már zsongott is az Énekek Éneke, a forróság kiáltása, a test hívása, a gyengédségtől égő vers tüzes költészete.

„Isten talán azért teremtett ilyen éjszakákat – gondolta ekkor -, hogy megnemesítse az emberek szerelmét.”

 

Forrás: Holdfény – Klasszikus elbeszélések (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s