Aknay János pozsonyi kiállítása

Közzétette:

 

 

A földi és az égi szféra között

Szeptemberig látogatható Aknay János festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának kiállítása a pozsonyi Városi Galériában. Aknay munkássága folytatása, s egyben megújítása a több mint száz éves hagyománnyal rendelkező szentendrei festészet geometrikus törekvéseinek. Angyalai az időtlenség, az örökkévalóság hírnökei, akik összekötő kapcsolatot jelentenek az égi és a földi, a látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi tartalmak között, akár csak maga a művészet.

Aknay János kiállításaA kiállítás a június 6. és 13. között Pozsonyban a Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége és a Pozsonyi Magyar Intézet szervezésében immár harmadik alkalommal megrendezett Több mint szomszéd – Magyar Kulturális Hét eseménysorozat keretében nyílt meg június 9-én. A kulturális héten bemutatásra került kiállítások a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jöttek létre.

Aknay János 1949. február 28-án született Nyíregyházán.

Művészeti tanulmányait a Debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben 1959 és 1963 között kezdte meg, ahol Veress Géza, Nagy Ferenc, Menyhárt József, Félegyházi László, Berky Nándor és Bíró Lajos irányításával dolgozott. 1962 és 1967 között Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, ahol mestere Sebestény Ferenc volt.

1971-ben költözött Szentendrére, ahol azóta is él és dolgozik.

1972-ben alapító tagja volt a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak (1994-től Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület), amelynek 2004 és 2008 között elnöke is volt.

1976-tól a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként jelentkezett, majd számos művészeti szervezet és társaság tagja, később tisztségviselője, vezetője lett.

Művészi tevékenységét számos díj fémjelzi, amelyek sorában az első elismerést 1958-ban kapta, majd megannyi kiállítási fellépést honoráló díj mellett 2002-ben Munkácsy-díjjal, 2010-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Aknay JánosAknay János 1971-től Szentendrén él. Alapító tagja, s egyik meghatározó egyénisége a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. Ez a napjainkban is fennálló és aktívan munkálkodó csoport, amely számos művészeti irányzatot, megannyi művészeti ágazatot, művészeti kifejezésformát, műformát és műfajt integrált tevékenységébe – képzőművészet, zene, színház, irodalom, fotó, videó, akcióművészet, performansz, happening –, tudatosan vállalta a Szentendre XX. századi művészetében a Vajda Lajos életműve által képviselt szellemi és esztétikai tradíciót és továbbvitelét.

Aknay művészete szervesen illeszkedik a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál nevével fémjelzett “szentendrei iskola” konstruktív, illetve konstruktív-szürrealista vonulatához. Visszatérő motívumai – ház, angyal, bábu, kereszt, ablak – egyrészt a szentendrei architektúra elemeiből, másrészt a város progresszív művészeti gyományaiból táplálkoznak. Festészete a hagyományos táblaképfestészet és grafika műforma- és műfaji keretein belül bontakozott ki.

Az elvont, geometrikus alakzatokra szervezett, jellegzetesen szentendrei építészeti motívumokat idéző kompozícióiban egyes korszakokban hangsúlyosan jelentek meg az archaikus rovásírás-jelek, majd képeinek központi jelentőségű kifejezőelemévé vált az angyal-motívum, amely hol naturális, hol elvonatkoztatásba hajló megjelenítéssel illeszkedett képi világába.

Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, tiszavirágszerűen új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat. Világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újjáépített szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. Lénye néha kettős: síkkonstrukcióba metszett pozitív vagy negatív absztrakció, félig jel és félig artikuláció, néha gyermek, néha leány, néha androgín álomarc, néha maga a köd, a sötétlő félelem vagy a barlangi magány, néha egy darabka konkrét valóság, néha aranyló szent, néha in memoriam festő vagy barát, néha a visszasugárzó múlt és néha a tünékeny jelen, néha a nap és néha a hold, néha árnyék, néha fény, néha szárnyas felhőként röpködő glóriás amőba-paplan, néha ablakban, kapuban időző gyémánthegyű piramis-ufó, néha őriz, néha véd, néha magányos, néha jó hírt hozó, néha rejtőzködő, néha tojásba vagy körképbe költöző végtelen titok, és néha Isten mosolyában fészkelő, önmagát többszöröző, ikonfióka némaság. (Novotny Tihamér)

„Festészetét egyszerre jellemzi a barokk eredetű városka, a »festők városa« architektúrájának, sajátos motívumvilágának a hatása és a közvetlen vizuális környezettől való elvonatkoztatás szándéka, a képi szerkezet tömörítésének igénye, a geometrikus struktúrában a makrokozmosz törvényszerűségeinek a modellezése.

Pozsonyi tárlata az életmű egészéről ad áttekintést, belehelyezve a legújabb műveket a több évtizedes összefüggésrendszerbe.

Az utóbbi időszak kompozícióin az architekturális elemekre emlékeztető formák mellett egyre gyakrabban tűnik föl a kép egyik fölső sarkában egy olyan nagy négyszögletes mező, amely mintegy a képi tér megnyitására utalhat a tér és az idő – az emlékezésnek, a világ megélésének – az új rétegei felé, s amely lehetőséget ad a szabad közlekedésre a földi és az égi szféra, az emberek és az angyalok közössége, a világ és a Teremtő között” – írja P. Szabó Ernő, a kiállítás kurátora.

Aknay János öntápláló, önfejlesztő és öngerjesztő eszköztárában, a hallatlanul gazdag és variábilis motívumkészleten túl, ott találjuk a lecsupaszított, merész komponálási és szerkesztési elveken és ötleteken nyugvó, vázszerű festői leleményt is, valamint a vonal-, a szín-, a felület- és az ecsetkezelés érzelmileg kimeríthetetlen változatosságát. A képszélekre kifutó, levágott vagy elvágott alap- és háttérmotívumai, valamint a kivezető, (fel)függesztő, talán a képtörténést a semmihez pányvázó, s ezáltal az örökös folytathatóságot, a szellemi megszakítatlanságot is jelölő egyenesei, illetve a határsávokat kijelölő tiszta színmezői vagy színkeretei – a lehetséges lélektani magyarázatokon túl – mind-mind arra utalnak, hogy nála a jel- vagy jelrendszer-felmutatásnak kiemelt jelentősége van, s hogy ebben az életműben minden egyes műnek előzménye és következménye volt, van és lesz, bármelyik pontból is kezdjük el a szálak felfejtését. A szentendrei művészettörténetbe ágyazódó, éppúgy szubjektív-alanyi, mint közösségi művészete tehát egyszerre horizontális és vertikális irányultságú, földi és égi természetű. Vagyis témáit és motívumkészleteit tekintve vízszintes kiterjedésében jóformán csak a város határait bejáró, Szentendre szemüvegén keresztül látó, függőleges emelkedésében azonban lelki és szellemi töltésű. Ezért művészete mintegy szakrális délibáb nem csak Szentendre felett lebeg, de imaginárius éteri dimenzióiban és kozmikus idejében határtalan pályákat bejáró, tehát univerzális kiterjedésű. El kell ismerni, hogy majd 40 éve jelenlévő képvilága (amely egy magával ragadóan ösztönös és egy rendkívül tudatos képvilág keveréke) nemcsak hazai, de nemzetközi mércével mérve is igen egyéni, igen merész és igen nagyszabású (vagy másképp fogalmazva: éppúgy klasszikus, mint avantgárd) teljesítmény! Ahogy manapság mondani nemigen szokás: művészete egyszerre egyetemes és magyar. (Novotny Tihamér)

Helyszín: Pálffy-palota, Úri u. 19. (Panská 19)

A kiállítás szeptember 4-ig tekinthető meg.

 

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s