A zenei harmónia születése

 

 

A civilizáció sorsa, akárcsak az életé, azon múlik, mennyire képes megújulni. Életünkben éppúgy létfontosságú az érzelmek körforgása, mint a változatos táplálkozás; erőpróbaként olykor hasznos a kockázat – akár sikerre vezet, akár kudarcra. Az államhatalmak egyik feladata megakadályozni, hogy a társadalom szélsőségekbe fusson, másik iránytűnk pedig a vallás volt – bár maga a hit sem mindig mentes a túlzásoktól, és Isten nem mindig a megtestesült jóindulat. Az elmúlt évszázadokban az európai zene elképesztő iramban fejlődött, és az ember egyik legnagyszerűbb művészete lett; ennek a muzsikának a keletkezését nem érthetjük meg, ha nem vesszük figyelembe, milyen szerepe volt a hitnek az európai társadalmak összekovácsolódásában. A zene a vallásnak köszönheti kodifikált írásos formáját és széles körben elfogadott harmóniai szabályait.

Természetesen a zene és a vallás összefonódása a legkevésbé sem csak Európára jellemző. Amikor a prérin a magányos észak-amerikai indián dalával isteni segítségért fohászkodik, lélekben közel áll a muzulmán müezzinhez, aki tornyában magányosan Allahot magasztalja, és imára szólítja a hívőket. A tibeti vagy mongol énekes, amikor egy mélyen énekelt alaphang fölött felhangok sorát kelti, úgy érzi, hogy imájával közvetlenül Istenhez fordul, mert a különböző rezgések tisztasága és egysége kapocs az ember és Isten között. A keresztény kolostorokban és templomokban ma is hallható gregorián ének európai zenénk gyökereivel köt össze, és az ilyen rokonságok arra figyelmeztetnek, hogy a zene belőlünk sarjad, és legtermészetesebb kifejezési formája az emberi hang.

Azért emeljük itt ki az emberi hangot, mert főszerepet játszik az általunk legjobban ismert európai zenében. Minthogy a kereszténység bölcsője a Közel-Kelet, a zsidó vallás, később pedig az iszlám szülőföldje, az első keresztény énekek a zsidó és az arab népek rendkívül díszes vokális hagyományaiból merítettek.

Nehéz megtalálni ezeknek az ősi énekeknek a nyomait, mert nagyon kevés írásos emlékünk maradt a bibliai időkből, az pedig, hogy a korai kereszténység megtiltotta a képi ábrázolást, eleve kizárta az egyik legmegbízhatóbb forrást, az ikonográfiát. Egyetlen szűkös forrásunk a Biblia. Amit ma a zsinagógákban hallunk, tizenkilencedik századi európai zene, de – Közép-Európa, Görögország és a Közel-Kelet egyes vidékeinek kivételével – még a keleti ortodox zene többsége sem nyugszik a tizenhetedik századnál sokkal korábbi hagyományokon. Az azonban biztos, hogy Krisztus születése idején már virágzott a vokális és hangszeres zene. Követői feltehetően annak a hagyománynak szellemében énekelték, amelybe beleszülettek, azt alakították át, hogy megfeleljen az új felfogásnak. A zsidó kántorok énekei közvetlenül hatottak a korai keresztény énekekre. A kántorok díszített dallamait csaknem változtatás nélkül építették be a keresztény szertartásba. Sok őskeresztény továbbra is részt vett a zsidó istentiszteleteken, erőt merített a régebbi hagyományból, és megszokott dolog volt, hogy a kántor péntek este a zsinagógában szolgál, vasárnap pedig a keresztények rendelkezésére bocsátja tudását.

 

Schola Cantorum

 

I. sz. 326-ban Konstantin császár bejelentette, hogy Róma államvallásának fogadja el a kereszténységet. Konstantin még egy döntő lépést tett: a Boszporuszon, a Fekete-tenger torkolatában újabb fővárost épített, Bizáncot. Később a várost Konstantinápolyra keresztelték át, ma Isztambul néven ismerjük. Innen származik az úgynevezett bizánci stílus. Azzal, hogy a kormányzat székhelyét kettéosztotta, Konstantin jelentős mértékben hozzájárult a hétszáz évvel később bekövetkezett szakításhoz a keleti és nyugati keresztény egyház között. A keresztény vallásnak azonban megadta az oly régen áhított legalitást. A római isteneket letaszították trónjukról. 475-ben a Római Birodalom összeomlott. A bizánci kultúra azonban nem pusztult el; ma is él Szlovénia és a Közel-Kelet nyelvében, rítusaiban és zenéjében.

Bár a díszes kántorstílus szóló-énekhanghoz illik, a keresztény istentisztelet magva a sokak lassú-mozgású uniszónó éneke. Ez a gregorián korálisnak nevezett dallamkincs és éneklésmód volt a keresztény istentisztelet gerince egy évezreden át, és ma is hallhatjuk az ortodox, a római katolikus és az anglikán templomokban egyaránt. A gregorián a szent szövegek kötetlen, dallamos kántálása, erőteljes, ugyanakkor áhítatos és derűs, ritmusát a nyelv természetes hangsúlyrendjéből meríti, tagolása pedig a lélegzetvételhez igazodik.

A gregorián ének elnevezés nem egészen helyes, mert azt sugallja, hogy I. Gergely pápa egymaga teremtette meg (sokkal későbbi, középkori ábrázolás szeretné elhitetni velünk, hogy így történt). I. Gergely 600 körül valóban megreformálta a liturgiát, megalapította a Schola Cantorumot, és bevezette a hittérítői tevékenység új módszerét. Azokat, akik a Scholában végeztek, szerteszét küldték, egészen Britanniáig, hogy tanítsák a római éneket. Gergely ki akart dolgozni egy megbízható notációs rendszert is, ehhez azonban sokkal hosszabb időre volt szükség. Több évszázadba tellett, amíg a gregorián ének végleges formát öltött.

 

Scjola Cantorum

 

Gergely korában a hangszeres zenének nem volt szerepe a keresztény egyház életében. A hangszerek túl erősen idézték Róma feslett életét, titokzatos és mágikus erejüket pedig elvesztették. Csupán az emberi hang volt kellőképp tiszta és nemes, méltó arra, hogy Isten fülébe jusson. Elsősorban az orgonát száműzték, mert a szabadtéri színpadokon rendezett római csatajelenetekhez és más mulatságokhoz kapcsolódott. Európában az orgona csak a nyolcadik században jött újra divatba, és abban az időben olyan otromba hangszer volt, hogy senkit sem emlékeztetett a korábbi barbár eseményekre. Néhány keleti ortodox egyház ma is tiltja a hangszerek használatát az istentiszteleteken.

gregorian chantA gregorián ének még új volt Európában, amikor a kereszténység ismét veszélybe került. 622-ben Mohamed próféta kijelentette, hogy Allah az egyetlen igaz isten, és megindította mozgalmát, hogy az ő nevében meghódítsa a világot. Az iszlám harcosok észak felé egészen Közép-Franciaországig nyomultak előre, és Spanyolország északnyugati sarka kivételével mindent meghódítottak. Nagy Károly alatt – akit 800 karácsonyán maga III. Leó pápa koronázott római császárrá – fordult a kocka. Nehéz krónikát írni erről a korszakról; nagyon kevés dolgot foglaltak írásba, és kevés emlék élte túl az ádáz harcokat. További gond a megbízható zenei notáció hiánya – oka minden bizonnyal az, hogy a zene a nyelvhez hasonlóan, alapvetően hangzó anyag.

A feudális rendszer, amely egy évezreden át jellemezte Európát, új utakat nyitott a zenének. Ahogy a különböző udvarok egyre növekvő hatalomra tettek szert, a zene mind fontosabb lett a világi életben. A szemfényvesztőket és akrobatákat, a táncokat és tivornyákat, dalosünnepeket és szerelmi balladákat kétségtelenül egyaránt élvezték. A muzsikusok a hercegek és nemesemberek házanépéhez tartoztak, velük együtt utaztak, és sok trágár vers forgott közkézen a szakácsok és istállófiúk között. A nehézség, amivel szembe kell néznünk az, hogy 1200 előttről nagyon kevés maradt fenn ebből a népszerű európai zenéből; hiányzott a lejegyzés megfelelő módja, de természeténél fogva amúgy is mulandónak tekintették. A néhány fennmaradt töredéket azoknak a türelmes szerzeteseknek köszönhetjük, akiknek az egyház igen jó képzést adott, s akiknek a füle nem csak a gregorián énekre volt nyitva, és a kottaírásban való jártasságuk segítségével néhány dalt megőriztek.

 

notáció

 

Nem szabad elfeledkeznünk arról a misztikus légkörről, amely az első keresztény millennium érkezését lengte körül, mert nagyon sokan hitték, hogy az Úr ezredik esztendeje lesz az Apokalipszis, Krisztus második eljövetelének éve. Európa számára a legnagyobb mértékben reális volt az a lehetőség, hogy a gyehenna tüzére jut. Az emberek áhítattal vegyes félelemmel várták, éppúgy rettegtek, mint mi az atomhaláltól. Elérkezett az év, és elmúlt, semmi sem történt, és a keresztény világ magához tért, hitében megújulva. Abban a században indultak útjukra a pusztító kereszteshadak. …

 

Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis – Az ember zenéje (56-59. oldal) Zeneműkiadó Budapest 1981 ISBN 963 330397 4

Kapcsolódó tartalom: Az élet rebbenése

 

1 hozzászólás a következőhöz: “A zenei harmónia születése

  1. […] A zenei harmónia születése […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s