Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége

 

 

Mily rendkívül szép a világ.

Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.

Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.

A rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.

A távoli kék hegyek, mint a felhők.

Harmónia mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek világa.

*

Már ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.

Móricz ZsigmondA házak nyers zeg-zug.

Az állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.

De a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni kezdi, összehangolja.

S egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld mohával a gerincen.

S még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.

*

Minden új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.

A feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít és enyhíti az öröm fájdalmát.

*

Láttam ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak, mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől. Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből…

*

Az egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem látják meg, nem nyílik meg nekik.

És az értők: – mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a szerelem: – az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon…

*

Mily kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől, oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös, különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.

De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már mind a remény zöldjében úszik…

És ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.

De én látom a titkokat.

Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé…

Sötét barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.

*

A nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.

A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel faldosni.

A hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.

Mért dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat egészen ismeretlen célok felé.

Ennyire visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni…

*

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Ma megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon…

De a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még szebbnek látom a világ tündérarcát…

*

Nem, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s ragyog az Élet.

És kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.

*

Mily rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások… Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?…

Ah, valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az ember.

Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?… Másé?… Nem az én Májusom?…

*

Még egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?

Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.

Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.

(máj. 3.)Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége

Mily rendkívül szép a világ.

Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.

Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.

A rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.

A távoli kék hegyek, mint a felhők.

Harmónia mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek világa.

*

Már ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.

A házak nyers zeg-zug.

Az állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.

De a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni kezdi, összehangolja.

S egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld mohával a gerincen.

S még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.

*

Minden új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.

A feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít és enyhíti az öröm fájdalmát.

*

Láttam ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak, mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől. Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből…

*

Az egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem látják meg, nem nyílik meg nekik.

És az értők: – mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a szerelem: – az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon…

*

Mily kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől, oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös, különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.

De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már mind a remény zöldjében úszik…

És ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.

De én látom a titkokat.

Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé…

Sötét barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.

*

A nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.

A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel faldosni.

A hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.

Mért dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat egészen ismeretlen célok felé.

Ennyire visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni…

*

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Ma megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon…

De a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még szebbnek látom a világ tündérarcát…

*

Nem, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s ragyog az Élet.

És kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.

*

Mily rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások… Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?…

Ah, valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az ember.

Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?… Másé?… Nem az én Májusom?…

*

Még egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?

Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.

Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.

(máj. 3.)

 

Forrás: Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s