Az isten kapuja

Közzétette:
„Babylón szintén síkságon fekszik, s falainak a kerülete 365 stadion, a fal vastagsága 32 láb… olyan széles, hogy a négyfogatú kocsik könnyen elmehetnek egymás mellett. Ezért ezt a falat a világ hét csodája között emlegetik, meg a függőkertet is…”
(Sztrabón)

Mikor az ókor nagy geográfusa arra járt, már nemigen hajtottak egymás mellett négyfogatú kocsik a babiloni falakon. Ő maga is egy vígjátékírót idéz: „ nagy pusztaság most a Nagyváros”. Pedig hatszáz évvel korábban az akkori világ Párizsa volt. Még Herodotosz korában is nevezetes hely, holott az ő útját megelőzte i. e. 480 körül egy módszeresen pusztító bosszúhadjárat.
Nabú-apal-uszur volt az a király, aki alatt Babilon az i. e. VII. században visszanyerte függetlenségét. Sőt, bosszút állt Assur városain a korábbi rombolásokért. Babilont, a világvárost Nabú-kudurri-aszur idején, a VI. század első felében építették ki, de már Nabú- apal-uszur egyik feliratán is szerepel a nagy elképzelés: az „Étemenanki Babilon zikkurátja… az én uralkodásom előtt már elévült és romladozni kezdett. Marduktól, uramtól én parancsot kaptam, hogy alapját az alvilág mellén vetném meg és csúcsát égig magasítanám” (ÓKTCh. 226, Komoróczy Géza fordítása).

Hammurabi's_Babylonia_1.svg

Babilon Hammurabi idején

A bibliai Bábel tornyának története – bár a szót nem az akkád név, hanem egy héber szó bll – összezavarni) segítségével értelmezi — bizonyára a romladozó Étemenankira utal a Teremtés Könyvében, hiszen az építményt félbehagyottnak is lehetett nézni: „ Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve, és ugyanazok voltak a szavai. Amikor [Noé utódai] keletről elindultak, Sineár földjén találtak egy nagy síkságot és ott letelepedtek. Így szóltak egymáshoz:… »építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér!« (1 Móz, 11, 2-4).


Nabú-kudurri-uszur is hódítások révén szerezte meg az anyagi alapokat és az embereket, akik Marduk igáját húzzák” Babilon, Larsza, Szippar építkezéseinél. Juda, amely túlélte az asszír birodalmat, mint láttuk, Nabú-kudurri-uszur áldozata lett: a jeruzsálemi templomot feldúlták, a lakosság nagy részét, főként a világi és egyházi vezetőket Babilonba vitték. Az asszír-babilóniai történelemnek e századait jól ismerte az utókor: Tiglat-Pilleszer, Szanhérib, Nabukadnecár vagy másként Nabukodonozor neve még ma is hozzátartozik a Bibliát ismerők általános műveltségéhez.

Plan_of_Babylon_RBBabilon látképének rekonstrukciója

A korábbi rombolás mintegy „szanálta” a régebbi városrészeket a VI. század építői előtt. Hiszen ekkor már másfél ezer éves múltra tekinthetett vissza ez a helység. Az új-babiloni uralkodók többszörös védfalrendszert építettek ki, akkorát, hogy a legkülső fal az uralkodó nyári palotáját is védte, amely természetesen távol volt a város központjától. Magát a királyi palotát is erődítménnyé építették át. A kettős fallal övezett belső városmagvat az Eufrátesz egy óvárosra és egy újvárosra osztotta.. A vallási központ akkor a folyó partján állt. (Az Eufrátesz azóta valamivel nyugatabbra keresett magának medret.) A jobb parti újvárost három kapu kötötte össze a külső várossal, az óvárost hat. Már Herodótosz utal rá, hogy a kapukhoz nyílegyenes utak csatlakoztak. Samas útja, Adad útja az újvárosban, Marduk és Zazaba útja az óvárosban. Az északról nyíló utat Istárról nevezték el, a város ősi istennőjéről – neki szenteltek még a korai időkben egy templomot az óvárosban.

Walls_of_Babylon_2_RB

Babilon rekonstruált falai

Északon volt Babilon egyik központja. Itt állt az északi erődnek nevezett várrendszer, benne a különböző harcokban zsákmányolt műalkotásokkal: itt találták meg Mári művészetének szép emlékét: Puzur-Istár szobrát; egy hettita sztélét; és itt áll a titokzatos „babiloni oroszlán”, egy durván faragott emlékmű, amely férfit letaposó oroszlánt ábrázol, és stílusában nehezen köthető bármely korhoz. „Kubisztikusan” egyszerűsített formájú szobor, nehezen hasonlítható össze más korok munkáival. Talán korai; talán késő hettita eredetű, talán csak befejezetlen – rejtély. Az sem lehetetlen, hogy valamilyen fémmel borították, és a kőszobor csak a „mag” volt. Hogy a fémmel, akár arannyal való borítás milyen gyakori volt, azt tudjuk, emlékekből is; hogy ezeknek a száma csekély, az a fém könnyen leszerelhető mivoltából adódóan természetes.

أسد_بابل_-_Lion_of_Babylon

Embert letipró oroszlán szobra i.e.II.évezred(?)

A város északról jövő látogatója először az Istár kapuján keresztül haladt át. A kapu és a hozzá csatlakozó díszút felső része meg a trónterem falborítása a berlini Vorderasiatisches Museumban látható. Méretei miatt csak különleges objektívokkal fényképezhető torzítás nélkül — pedig kisebb, mint amekkora eredetileg volt. Helyreállítása a legnagyobb és legköltségesebb muzeológiai vállalkozások közé tartozott. A hatalmas kapu és a két díszes falsor ugyanis tenyérnyi vagy annál is kisebb, zománcos mázú téglatöredékekre szétesve tárult a múlt század végén a Deutsche Orient-Gesellschaft tudósai elé. Több évtizedes (!) munkával állították össze a töredékeket Berlinben Walter Andrae elképzelése szerint, aki először ismerte fel, milyen bikák, meselények és oroszlánok alakulnak ki a formába préselt téglákból (a készítők megfelelő jellel utaltak rá, miként kerüljenek egymás mellé a tégladarabok). Babilon feltárója, Robert Koldewey szerint hozzávetőleg 120 oroszlán díszítette az út két oldalát.

Ishtar_gate_Pergamon_Museum

A berlini Pergamonmuseumban őrzött, rekonstruált Istár-kapu

A mázas tégladísznek két forrása is volt. Az egyik a kassúk által alkalmazott tégladombormű, amely Karaindas uruki templomán maradt ránk. A másik az asszír csempedíszítés, amely már az i. e. IX. században megjelenik Assurban, és később, jóval magasabb szinten, Ninivében és Kalahban, III. Sulmánu-asaridu erődítményében. A babiloniak a kettőt kombinálták a kapu mushussuin és bikáin, meg a felvonulási út oroszlánjain.

Processional_Way,_Babylon_-_Google_Art_Project

Istár oroszlánja

Mindegyik oroszlán hozzávetőleg félszáz, kb. 10×30 cm-es téglából állt. 1930 nyarán – 1903-ban érkeztek az első, törmelékkel teli ládák Berlinbe – a múzeum 30 oroszlánnal, 26 bikával és 16 mesébe illő sárkánnyal, akkori nevén mushussuval rendelkezett, és amikor berendezték a kiállítást, számos más múzeumnak is át tudtak adni egy-egy alakot, összesen negyedmillió birodalmi márkáért. (A 20-as években alakult bagdadi Iraq Museum ajándékként kapott egy sárga bikát.)
Az Istár-kapu és az út alsó része ma Babilonban látható, a talaj szintje alatt. Korábban úgy vélték, különböző építési korszakok jele, hogy az alsó részen mázatlan téglából formálódtak ki ugyanazok a mushussuk, bikák és oroszlánok, mint a felső, mázas részen. Újabban feltételezik, és az út akkád neve is erre céloz („olyan út, amelyre ellenség nem teheti a lábát”), hogy a város legdíszesebb útját kétszer építették meg. Először a mázatlan téglával övezett rész készült el, majd feltöltötték, és erre épült rá a ténylegesen használt útvonal — a föld alattinak csak mágikus szerepe volt. Mindenesetre jól példázza ez, hogy a görögök által a varázstudományok egyik letéteményesének tekintett kháldeusok, azaz új-babilóniak valóban komolyan vették saját varázsszertartásaikat.
Érthető, hogy Babikon elsősorban a város védelmét tartotta fontosnak. Nem egészen egy évezreden belül először lerohanták és kifosztották a hettiták, azután I. Tukulti-Ninurta, őt követték az elámiak, akik elhurcolták szobrainak egy részét meg Hammurápi korának emlékeit, végül ismét asszír támadások következtek. I. Tukulti-apal-Ésarra, Szín-ahhé-eriba, Assur-bán-apli. Mindegyikük rombolt valamit a városban, még ha kímélte is mint a kultuszok egyik ősinek tekintett székhelyét. A babiloni papoknak azonban az volt a véleménye, hogy városuk a világ közepe. (Ezt az általuk készített térkép is így tüntette fel.) Méltatlannak érezték, hogy ellenség tapossa a díszutat. Hogy később mégis megtette, az arra vall, hogy nem csupán a varázsláshoz, a politizáláshoz is volt érzékük Marduk papjainak. Az úton a pompás csempék ragyogásában haladó vendég balról Nin-Mah istennő régies stílusban épült templomát láthatta, jobbra Nabú-kudurri-uszur palotáját, amelynek tróntermét szintén elborította a mázas csempedísz. A palotához tartozott a világcsodaként emlegetett függőkert: voltaképpen több szintes terasz, bonyolult öntözőberendezéssel, amely lehetővé tette, hogy a szellős magasságban máshol honos növények is megéljenek. Állítólag II. Nabú-kudurri-uszur építtette még feleségének, aki fájlalta megszokott környezetének hiányát. Nem csupán a szerelem gesztusa volt ez, hanem a politikáé is — hiszen a médek Babilon szövetségesei voltak i. e. 600 körül. A felvonulási úttól balra állt Istár temploma, amelyet az új-babilóniai korban építettek. Az istennő szobrát is itt őrizték. Maguk a városiak valószínűleg csak nagyobb ünnepekkor jártak a templomokban, a mindennapi istentisztelet céljaira kicsiny oltárfülkék szolgáltak az utcák mentén és a jómódúak lakásaiban. A világváros egyben az akkori értelemben vett jámborság központja is volt. II. Nabú-kudurri-uszur félszázadában ezernél több templom, kápolna és oltár volt Babilonban. Ebből ötvenötöt szenteltek Marduknak és csaknem kétszázat Istárnak; ami arra vall, hogy volt némi igazság a görögök fejcsóválásában a babiloni erkölcsöket illetőleg. A szerelem istennőjét a nemzeti hősnél, Marduknál is gyakrabban tisztelték.
Az út az „alvilág mellére” alapozott zikkuráthoz vezetett, amely nagyobb szent körzetben állt, mellette Marduk templomával, az Észagilával. Herodotosz a toronytemplom leírásában utal a „szent nász” évezredes szertartására, a legfelső szentélyre, ahol párnázott kerevet áll arany asztallal. De nála ez összekeveredik a földi nőkkel szerelmeskedő istenek hagyományával, és racionális görög lévén, nem nagyon hisz a dologban.
Marduk templomának lehetett papja az a Bérószosz, aki már a görög időkben megírta Babilónia történetét. Bár ezt csak különböző idézetekből és kivonatokból ismerjük, így is kimutatható, hogy Bérószosz sok régi szöveget ismert. Ezeket a templomokban raktározták, pontosabban rejtegették, mert a vallásos és tudományos ismeretek jó része „titkos”-nak minősült. Marduk arany szobrának, amelyről Herodotosz írt, természetesen nincs nyoma. Egyébként feltehetőleg aranyozott szobor volt, a herodotoszi adatokban ugyanis sok a túlzás, a város kilenc kapuját is száznak vélte (talán a Thébára használt görög jelző hatására). Azt az égetett téglákból épített hidat, amelynek pillérei ma is állnak, kőhídnak állítja.
Az új-babilóniai kor szobrairól csak közvetett ismereteink vannak. A képzőművészeti alkotások száma ugyanis rendkívül szerény. Fennmaradt például egy kudurru, amely birtokadományozás jelenetét örökíti meg. Ez még abból az időből származik, amikor Babilon az asszír birodalomtól függött. A domborművön a királyt látjuk, lándzsával a kezében; vele szemben egy valamivel alacsonyabb földbirtokos. Az uralkodó méltóságát csupán az jelzi, hogy nem mezítláb és hajadonfőtt állt ott, ellentétben a másikkal. Egyébként azonban két joviális, pocakos úr köt üzletet a domborművön. — nyoma sincs az asszíroknál megszokott zord fenségnek.

Babylonian_-_Boundary_Stone_-_Walters_2110

Egy kudurru

A rövid új-babiloni korban nem csupán Babilonban építkeztek és restauráltak, hanem a város egész vonzáskörzetében, így Szipparban (Abu-Habba), s a sumer korban már lakott Borszippában (Birsz-Nimrúd), mely az új-babilóniai időkben élte virágkorát. Telljén egy toronyrom magasodott, körülötte üvegesre olvadt cserépdarabokkal, ezért a középkor itt vélte felfedezni az egykori Bábel tornyát. (Az Étemenankit ugyanis az utókor téglabányának használta, és csakhamar a földdel tette egyenlővé). Az útleírások mind ezt a romot emlegetik Bábel tornyaként, kezdve a tudelai Benjáminnak nevezett spanyol-zsidó tudóstól egészen a XIX. század eleji angol utazókig, bár ez utóbbiak közül Claudius Rich, az angol Kelet-Indiai Társaság bagdadi embere már úgy vélte, mégiscsak máshol kellene keresni az ókor Bábelét.
Babilon és Borszippa szoros kapcsolatát tükrözi, hogy míg Babilon Marduk városa volt, Borszippában Marduk fiát, Nabút, az írás és bölcsesség istenét tisztelték. Az ő dicsőségét hirdette a zikkurát és mellette a templom, s Nabú szobrát csónakon vitték Babilonba az újév ünnepségeinek alkalmából.
Nabú nevét viselték nevükben az új-babilóniai birodalom nagy uralkodói, míg a közöttük rövid ideig országló királyok inkább Marduk tiszteletét hírdették (Amél-Marduk, Lá-Basi-Marduk). Egy bizonyos mértékig az ország legnagyobb gazdasági és közvetve politikai hatalmának, a Marduk tiszteletére felügyelő és a templomok jövedelmét élvező papoknak a befolyását jelzi. A királyokat igyekeztek minél inkább „kézben tartani”; az utolsó új-babilóniai uralkodó, Nabú-naid (i. e. 556-539) is általuk került trónra, amolyan ellenkirályként. Nabú-naid azonban túlnőtt támogatóin. Látóköre messzebbre terjedt, mint az a babilóniai világtérkép, amelynek közepén Babilon volt, és ami igen szerény méretűnek látta a világot; Asszíria fért bele: a bizonytalanul meghatározott „hegyek”; délen Bit-Jakíni területe — az egykori Sumer — és a tengerparti „mocsarak”. Az egészet a „sós tenger” fogta körbe, s egy olyan hatalomnak, mint Egyiptom, már nem is jutott rajta hely. Nabú-naid világpolitikai méretekben gondolkozott, s uralmának a mezopotámiai hagyományokban keresett szellemi alapot. Ez magyarázhatja történeti-régészeti érdeklődését: ha mód volt rá, előkereste a helyreállításra kiszemelt templomok alapozásakor elhelyezett feliratos táblákat. Az Istár-kapu melletti „zsákmánymúzeunot” is neki tulajdonítják. Sőt valószínűleg Urban is összeállított egy régiséggyűjteményt.
Nabú-naid egyik korai felirata számos adatot közöl az új-babilóniaiak törekvéséről, amellyel az eredeti állapotokat kívánták visszaállítani. Uruk ősi Éanna-templomából a VIII. században kihurcolták Inanna-Istár szobrát, és egy szárnyas bikát állítottak helyére. — ezt a bikát most kivitték innen, akárcsak azt az Istár-szobrot, amely jogosulatlanul került az Éannába, míg Elámból visszahoztak egy réges-rég odavitt alabástrom Istár-szobrot (vö. óKTCh, 228-229).
Nabú-naid igen magas életkort megért anyjának felirata jól tükrözi Marduk háttérbe szorulását a papok támogatásával trónra jutott király idején: Szín, Samas, Istár, Adad — a Hold, a Nap, a Hajnalcsillag és a Vihar isteneinek — pártfogását kéri inkább az idős hölgy. Nabú-naid egy, mondhatni sértődött hangú feliratával meg éppen azt közli, hogy megharagudott Babilonra, és tíz évig be sem tette a lábát a városba, inkább Arábiában tartózkodott.
Egyrészt a távollét, másrészt Szín isten erősödő kultusza okozta, hogy Marduk papjai fokozatosan szembefordultak Nabú-naiddal. Nyugaton új nagyhatalom bontakozott ki. A perzsák, akiknek korábbi fejedelme, I. Kurus még Assur-bán-aplinak hódolt, az i. e. VI. század közepén elfoglalták rokonaiknak, a médeknek, majd a gazdag kisázsiai lüdeknek országát, és 540 táján Babilon ellen indultak. A Marduk papság II. Kurusban az új világbirodalom alapítóját, Assur-bán-apli szellemi utódját, és melléállt. Babilon hatalmas erődrendszere végül is nem került felhasználásra, a perzsák harc nélkül vonultak be a városba, a Marduk papok segítségével.

800px-Ancient_City_of_Babylon

Romos falak

A felvonulási utat mégsem taposta „ellenség lába”. Kurus ugyanis barátként jött, sőt egyenesen Marduk rendeléséből — legalábbis a bevonulás után kibocsátott kiáltványa szerint — , és Bél, meg Nabú is áldását adta uralmára.
Ezzel Babilon az ó-perzsa birodalom része lett.

Forrás: Székely András – Az ókori Kelet művészete (273-284. oldal) Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1983 ISSN 0133 2683 ISBN 963 336 231-8
 A képekre kattintva, azokat nagyobb méretben láthatja

3 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s