Füst Milán: Zsoltár

Közzétette:

 

 

Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,

Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,

Köln-Tora-und-Innenansicht-Synagoge-Glockengasse-040Megadod majd, megadod máskor…

Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd

S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –

Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri

S kitárom Előtted karjaim…

S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram!

Néma lettem én – s a szívem nem talál!

Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak!

Ha majd megkérded tőlem: «miért fiam – s hogyan?»…

S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé…

És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl

Majd ismét előcsalja régi könnyeim…

Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:

A forró vágy, – szeretni Téged Alkotóm,

Fényednek varázsától ujra éled:

Akkor majd lelkemet örökös derűd

Fiatal tavaszában fürdetem

És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem

Hogy nem talált sehol e földön és egen…

 

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s