William Makepeace Thackeray

„Drága Mamám, ama ritka alkalmakkor, amidőn egyáltalában írok, Maga kapja meg napomnak a szivarvégét, amikor már a toll látványától is fáradt vagyok, és a kezem sajog a firkálástól… Mindjárt 5 óra, és az egész nap nem volt egyéb, csak munka, munka. S tegnap s 2 nappal ezelőtt, holnap s így tovább. Hogy én micsoda vértanú vagyok! Ma nem írtam volna, csak a pénz miatt… A Regény, hősök nélkül-t május elsején kezdik közölni. Amióta hazajöttem, nem nyúltam hozzá, mert megszámlálhatatlan apró munka nyomaszt – és nem vagyok rákényszerítve – ez a helyzet. Most már semmit kényszer nélkül nem tudok csinálni, és tökéletesen képesnek érzem magam rá, hogy még három-négy csomagot hordjak a hátamon. Szabad óráimban még egyre házat keresek, legkevésbé sem félek, hogy magam nem boldogulok – csak attól, hogy nem vagyok jó családapa feleség nélkül.”

William Makepeace Thackeray (Kalkutta, India, 1811. július 18. – London, 1863. december 24.)

A Regény, hősök nélkül májusi megjelenéséről 1846 márciusában tudósította édesanyját Thackeray, de várakozásával ellentétben csak 1847 januárjában kezdődött meg a Hiúság Vására cím alatt világhírűvé vált regény folytatásos közlése. Az idézett levélből kiragadott néhány sor hűen tükrözi az író zaklatott lelkiállapotát, s a zaklatottság legfontosabb okait. Harmincöt éves, és végre – sok kudarc után – sikeres írónak, újságírónak számít. Írói jelentőségét elsősorban három regénye – a Catherine (1838), A nagy Hoggarty gyémánt (1841), és a Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai (1844) – szemlélteti. Huszonkét éves kora óta újságíró. Kedvelt műfaja az útirajz: 1840-ben adta ki A párizsi vázlatkönyv-ét, 1843-ban az Írországi vázlatkönyv-et, és a levél írásának évében Egy Cornhilltől Grand-Cairóig tartó utazás jegyzetei-t. Ugyanebben az évben kezdte közölni a ma is élő híres élclapban, a Punch-ban az Anglia sznobjai-ról szóló sorozatát, amit ma Sznobok könyve címen ismerünk.

A Hiúság Vására csak 1848-ban jelent meg könyv alakban. Vitathatatlanul Thackeray legnagyobb és legnépszerűbb műve, noha ezután írt nagy regényeit is – Pendennis története (1849), Henry Esmond története (1852), A Newcome család (1855), A virginiai testvérek (1859) – a világirodalom jelentős alkotásai közé sorolja az irodalom-történetírás. A kortársak a Newcome család-ot szerették a legjobban, az író az Esmond-regényt tekintette fő művének, s az angol kritika ma sem tartja olyan magasan kiemelkedő műnek a Hiúság Vásárá-t, mint a magyar közvélemény. A Hiúság Vására nálunk mindig különösen népszerű volt – az írók és az olvasók körében egyaránt. Szeretjük páratlan varázsát, színes világát, találó leírásait, érdekes egyéniségeit; humorát, iróniáját és gúnyos társadalomkritikáját a feudalizmus tovább élő szelleméről meg a könyörtelenül előretörő tőkés-polgári világszemléletről.

Miközben Thackeray a Hiúság Vásárá-n dolgozott, hasonló lelki válságot élt át, mint a Vanitatum Vanitas magyar költője két évtizeddel korábban. Más művészi formában és más történelmi-társadalmi közegben, de regényében Kölcsey gondolatait vélhetjük fölismerni arról, hogy „széles e világon Minden épül hitványságon”, hogy „Bárminő színben jelentse jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!” Ahogy a mi költőnk is feltehette volna Thackery kérdését: „Ó hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve…”

(…)

Írta: Taxner-Tóth Ernő

Forrás: W. M. Thackeray – Hiúság Vására Utószó (937-938. oldal) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982 ISBN 963 07 2414 6