Makszim Gorkij

Közzétette:

 

 

Kevés olyan író akad az ezerévek legfontosabbjai közt is, akiről oly egyértelműen kijelenthetnők, hogy vele új fejezet kezdődik az irodalomtörténetben. Makszim Gorkij esetében kétségtelen ez a világirodalmi szerep: vele kezdődik a szocialista realizmus.

De minden kezdet egyben valaminek a befejezése, túllépése. Az induló Gorkij úgy bukkan fel, mint a már régóta világtekintélyű orosz széppróza legújabb nagy tehetsége, Tolsztoj pártfogoltja, Csehov jó barátja, aki – miközben folytatja az orosz realizmust – egyben sokat tanult az előbbi nemzedék európai romantikájától is, és az éppen korszerű naturalizmustól is, s közben-közben egy-egy ritka, de gondosan csiszolt remekmívű lírai költeménnyel a szimbolistáknak is rokona. Ha Gorkij – Csehov módjára – viszonylag fiatalon, még az 1905-ös forradalom előtt halt volna meg, vagy ha nem érti meg a forradalom következményeit, akkor bízvást úgy tekintenénk vissza rá, mint a klasszikus orosz irodalom nagy lezárójára. Mert a XIX. századbeli orosz szépprózának azt a nagy ívű – és az egész világirodalmat befolyásoló – fejlődését, amely Gogollal kezdődik, Gorkijjal kell befejezni. Ugyanakkor azonban azt a mindmáig tartó és most is továbbfejlődő utat, amelyet – úgyszintén világhatással – a szovjet-orosz irodalom megtett, Gorkijjal kell kezdeni.

Ha életművének egészét tekintjük, azt is elmondhatjuk, hogy szépprózájánál alig-alig kisebb jelentőségű és talán nem is kisebb hatású drámáinak nagy sorozata, hiszen az élő színpadi irodalom legfontosabb előkészítői közé tartozik, s egynéhány drámája ugyanúgy klasszikus alkotás, mint regényei és novellái. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy századunk nagy irodalomesztétái és irodalomszervezői közé tartozik, még a szocialista realizmus kifejezés is tőle származik. Néhány író arcképe, Leninnel folytatott irodalmi levelezése, rendszeres levelező kapcsolata Csehovval korunk irodalomelméletének nélkülözhetetlen dokumentumai. Ritkán megszólaló költészete pedig sajátosan szép példája a forradalom útját megtaláló szimbolizmusnak.

Elsősorban azonban mégis elbeszélő, aki ugyanolyan mestere a lírai hangvételű novellának, mint a társadalmi körképet idéző nagyregénynek. És amilyen indokolt a XIX. század oly nagy jelentőségű szépprózáját világviszonylatban is Csehov mellett Gorkijjal befejezni, ugyanolyan indokolt a XX. század szépprózáját Gorkijjal kezdeni. (Még akkor is, ha Csehovnak megadatott még, hogy belépjen a XX. századba, Gorkij pedig már a XIX. század végén jelen volt az irodalomban.)

Gorkij_60_evesen_Magyarsag_kep_mell_1928_marc_29

Makszim Gorkij (Nyizsnyij Novgorod, 1868. március 28. – Moszkva mellett, 1936. június 18.)
Gorkij 60 évesen – 1928.

A Makszim Gorkij írói név, valójában Alekszej Makszimovics Peskovnak hívták. Ez a Makszim Gorkij kesernyésen tréfás forma, magyarul körülbelül azt jelenti, hogy Keserű Maxi. De minthogy már első megjelent művével, amely e különös név alatt jelent meg, híres és hamarosan világhírű lett, mindvégig vállalta. Az olvasó pedig úgy megszokta, hogy már senki sem érzi benne a fanyar öngúnyt. Az oroszul nem tudó külföldinek pedig eleve olyan volt, mint a többi orosz név.

Nagy utat kellett azonban megtennie az első irodalmi jelentkezésig és a nyomában azonnal megérkező sikerig. Kispolgári család árvája volt, rokonoknál tengett, s amikor hamarosan a maga embere akart lenni, egyre mélyebbre került a szegénység alvilágában. Volt hajósinas, péklegény és rakodómunkás. De közben fáradhatatlanul és emberfelettinek tetsző erővel vágyódott a műveltség és a szépség után. A nyomorúság esztendei egyben a lankadatlan tanulás és olvasás mámoros esztendei voltak. Önéletrajzi regényhármasa – az Életem – túl azon, hogy nagyon szép és nagyon izgalmas olvasmány -, egyben az erős lélekkel szépségre és igazságra vágyó ember önformáló képességének és felemelkedésének is tanúbizonysága.

Egyszerre, egymás mellett veszi tudomásul a társadalom mély rétegeinek életét, vágyait és az irodalom adta nagyszerű érzéseket. Kezdetben a nagy hősöket és a nagy eszméket ábrázoló romantikát fedezi fel magának. Felfedezi a megalázottak, a kétségbeesettek, a reménytelenek lelkében elnyomott, de mégis élő jóságot, szépséget, a hősökhöz méltó szenvedélyeket. És amit abban az időben a kitaszítottak világáról az időszerű irodalom a naturalizmus részletező módszerével igyekezett felmutatni, azt Gorkij még egyszer utoljára a romantika pátoszával, színáradatával és szépségvágyával fejezi ki. Ez volt az a merőben újszerű és meglepő első elbeszéléseiben.

Akkor lépett elő, már közeledvén a harmincadik évéhez, amikor lankadatlan próbálkozások közepette kiérlelte a stílusát. Ez a gazdag, nagyon szemléletes, népi ízeket és csiszolt irodalmiságot egybeötvöző mondatáradat közelebbi rokona Victor Hugónak, de még Dickensnek is, mint a legfontosabb közeli tanítómesternek, Tolsztojnak. Később Tolsztoj éppen ezt a nagyon is egyénit értékeli annyira Gorkijban.

Korai nagy elbeszéléseivel – a Makar Csudrával, a Cselkassal, az Izergil anyóval – kellene lezárnunk a nagyromantika történetét, ha Gorkij semmi egyebet nem írt volna. De nála ez csak a kezdet volt. Ámde ezzel a kezdettel már el is mert menni a kor legtekintélyesebb – és legérzékenyebb fülű – kritikusához, Korolenkóhoz, aki felfedezte Tolsztoj, az orosz olvasóközönség, majd hamarosan a nagyvilág számára. Ez a kezdet meghozta Tolsztoj atyai pártfogását és Csehov barátságát.

Útja Párizs felé vezetett. A Nyugat lelkesen fogadta. Az Éjjeli menedékhely meghozta a színpadi világsikert is. Ő pedig túllépett a romantikán. Ekkor hagy nyomot művészetén a naturalizmus, csakhogy ő mélyebben lát emberbe és társadalomba, mint a naturalisták átlaga. És ami mindvégig megkülönbözteti tőlük, az a stílus választékossága. Úgy tudja ábrázolni a szennyet is, hogy mondatai nem mocskolódnak be. Nemcsak ösztönös szemérmessége, hanem az emberi méltóság igénye is úgy követeli, hogy mindig fölötte marad a meglátott és ábrázolt rossznak, rútnak, trágárnak.

Fejlődésének ezt a korszakát nevezi ő maga kritikai realistának. Látja a polgári válságot, látja a mélyben élők nyomasztó körképét, rokonszenvezik a forradalmi törekvésekkel, de nem tudja még, hogy merrefelé van kiút. Reménykedő vágyakozása és a további út homálya ebben az időben Csehov emberi-művészi magatartására emlékeztet. Ez a hasonlóság is erősíti barátságukat. Ő is az állóvizet ábrázolja, de nem Csehov pasztellszínű, zenei-lírai mélabújával, hanem indulatokkal teljes, színpompás, mozgalmas történetekben. Ez időbeli szépprózai főműve a Foma Gorgyejev című regény, egy kitűnő polgárember semmibe vezető életútjáról.

1905 azonban már újra otthon találja. Reménykedve vesz részt a forradalomban, amely bukással végződik. Gorkijt le is tartóztatják. De akkor ő már világhíres író, a világirodalom felháborodott tiltakozása szabadítja ki. S megy vissza Párizsba, majd Amerikába, végül otthonra talál a napfény hazájában, Capriban. De már túllépett a kritikai realizmuson. Következik jó barátsága Leninnel. És megírja Az anyát. Ezzel a regénnyel kezdődik a szocialista realizmus az ő életében is, az irodalomban is.

Csak az új, a diadalmas forradalom hívja újra haza. De akkorra már ő jelenti a kommunista forradalmat az irodalomban. Befejezi talán legjobbnak mondható regényét, Az Artamonovok családi krónikáját az orosz polgárság felemelkedéséről, diadaláról, válságáról és bukásáról. Ezt csak a forradalom után lehetett befejezni, amikor történelmi valósággá vált a bukás. Azután – Lenin tanácsára s egészségi okokból is, hiszen a tüdeje a nyomor évei óta beteg volt – megy vissza újra Capriba, hogy Nyugaton képviselje a szovjet irodalom eszméit. Csak 1931-ben költözik végképpen haza. Akkor azonban az otthoni irodalomnak már nemcsak tanítómestere, hanem a szervezője is. Ő teremti meg a kisebb csoportosulások helyére a Szovjet Írószövetséget, amelynek haláláig az elnöke. Szervezi a vitákat és a fiatal írók oktatását. (Ezekben az években írta egyik legszebb drámáját, a Jegor Bulicsovot is.) És belekezd a Klim Szamgin életébe, amelyet fő művének szán. Évtizedeket felölelő nagy krónikája ez az orosz társadalomnak, amely a nemesi-polgári világból tart a forradalom felé. Hőse a kapitalizmus körülményei közt megnyomorodott lelkűvé torzult, kicsinyes értelmiségi, aki tulajdonképpen semmit sem ért abból, ami körülötte bontakozik. Befejezni már nem tudta egészen, de így is legterjedelmesebb műve, és a társadalmi körkép – az előremutató és a hátrahúzó erők ábrázolásával, a kitűnő alakok óriási galériájával – teljes. Méltó befejezése az életműnek, amely romantikán

Hegedüs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (MEK – OSZK)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s