Victor Hugo

Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.)

Gide benne látta a legnagyobb francia költőt, „sajnos” — tette hozzá. Ez a megjegyzés szerepelhetne az irodalomtörténeti ostobaságok gyűjteményében is, ha nem tükrözné pontosan a vélemények zűrzavarát egy olyan íróval kapcsolatban, aki már életében is betöltötte az irodalmi látóhatárt. A francia irodalomnál maradva, elég Musset, Vigny, Nerval, Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Mallarmé nevét idézni, akiknek alkotói korszaka Hugóéval egykorú; nehezen elfogadható az a vélekedés, hogy Victor Hugo összegzi, vagy éppen meghaladja őket. De oktalanság lenne tagadni költői egyéniségének súlyát. Több mint hatvan év alatt Hugo szakadatlanul ontotta a verseket, olyan természetességgel, miként az almafa almát terem; ez gyöngéje és erőssége egyszerre: ilyen hatalmas termésben gyakran igen sok jó akad. Mit várunk valójában egy költőtől? És Victor Hugo maga is ezt támasztotta alá: az egyszeri kísérlet feszültségét. Lehet egy kísérlet személyes vagy kollektív, de mindenképpen csakis az adott költőre jellemző. Azonban Hugo az 1822-es Ódáktól A nagyapaság művészetével bezárólag minden műfajt és minden hangnemet végigpróbált. Esztétikájában és politikai nézeteiben mindig az új nemzedék heves szélsőségeit képviselte, végül ezek legjobbja lett. Hugo egy kicsit olyan a költészetben, mint Picasso a festészetben, de forradalmi kiáltványai („piros sipkát az öreg szótárnak”), vagy a groteszkhez való visszanyúlása ellenére sem fűződnek az ő nevéhez a nagy áttörések. A romantikán Lamartine ütött rést, a folyamat végén Rimbaud, az új költészet „látnoka” állt. Hugo, aki a régi verselés és gondolkodás lerombolója kívánt lenni, aki elismerte a balzaci realizmus tiltakozó erejét, óvatosan úgy határozta meg a romantikát, hogy az „a liberalizmus az irodalomban”. Az Ódák előszavában kijelentette, hogy „a költészet területe határtalan”, s elfogadott egy olyan gazdasági és politikai rendszert, amely ellentmondott abszolút szabadságvágyának. Ezt az ellentmondást Hugo úgy oldotta fel, hogy a költőt a valóságon kívülre helyezte — a költő a küzdelmet megvilágító fárosz, vagy a sivatagban alkotó lángelme. Szerencsére sokszor hátat fordított saját elméletének: akkor igazán költő, amikor nem magányos, hanem együtt-érző, amikor a szenvedés lánya, Léopoldine vagy (Claire Pradier halála), a harag (a „kis” Napoleon iránti gyűlölete) arra indították, hogy a természethez vagy az emberi közösséghez forduljon. Költészete kettős mozgásból született: az elvonulásból (utazás, száműzetés, a halál felé forduló elmélkedések) és az ezt követő visszatérésből és megbékélésből (Századok legendája). A kettő közti egyensúlyt azonban egyre nehezebb volt fenntartani: a Szemlélődésektől kezdve a verseskötetek szerkezete szétesik, a költemény a szerteburjánzás, a befejezetlenség felé tart. Nem véletlen, hogy Hugo életművének talán a legjobb, de mindenesetre a legélőbb része az a terület maradt, amely szerkezeténél fogva magában foglalja az élni akarás és a megsemmisülés, az eszménykeresés és a lealacsonyodott világ egymást kiegészítő kettősségét: vagyis a regényei. Shakespeare című esszéjében is, amely a XIX. század „irodalmi kiáltványa”, kísérlet Hugo dinamikus irodalomfelfogásának kialakítására, azt vallja, hogy az irodalom nem fejezheti ki sem az igazságot, sem a sorsot öröklött, megszenvedett formákban. Prófétaként előre látta az írás „robbanását”, de nem adatott meg neki, hogy e félelmetes Ígéret Földjére eljuthasson.

(Léon Bonnat festménye F: Lauros Giraudon)

Forrás: Magyar Larousse Enciklopédia II. kötet (154-155. oldal) Akadémia Kiadó, Budapest, 1992  

ISBN 963 05 6421

Kapcsolódó tartalom: Victor Hugo verseiből …