Hitler mint hadvezér

Közzétette:

 

 

Vajon mennyiben befolyásolta a Führer hadvezetési stílusa a második világháború kimenetelét?

Íme egy amerikai történész véleménye

A Harmadik Birodalom 1945-ös bukása óta a legtöbb kritika Hitler hadvezéri képességeiről jobbára a tábornokaitól származik, akik közül sokan keserű szájízzel gondoltak vissza egykori vezérükre, s Németország eleste után minden alkalmat megragadtak a bírálatára. Vajon tényleg ennyire népszerűtlen volt katonai vezetőként? És óhatatlanul is felmerül a kérdés: tulajdonképpen mennyire határozták meg döntései a háború alakulását?

„Amit Hitlerről hosszú időn át tudni véltünk, annak zöme a tábornokaitól származik, márpedig ők – akár tudatosan, akár öntudatlanul – meghamisították a történelmet – állítja Geoffrey Megargee amerikai történész. – Többé-kevésbé őt teszik felelőssé, amiért nem hallgatott rájuk, és kirobbantotta a második világháborút. Amit aztán ők ugyancsak Hitler beavatkozásai miatt veszítettek el.”

Amikor Németország 1939. szeptember 1-jén lerohanta Lengyelországot, Hitler nem számított rá, hogy mind Nagy-Britannia, mind Franciaország azonnal azonnali hadüzenettel reagál. Ennek már csak azért sem örültek a németek, mert még elevenen élt az emlékezetükben az elvesztett első világháború. És most tessék: Führerük, a náci párt vezetője, újabb háborúba rángatta bele őket, méghozzá épp a korábban győztes ellenfelekkel szemben. Ennek hatására valamelyest lelohadt a német harci szellem, de csak addig, amíg Franciaországot nem sikerült pár hét alatt elfoglalniuk a villámháborús taktikával. Mergargee ezt írja erről: „Miután Franciaország kiesett a hadviselő felek közül, Hitler feltehetően népszerűsége csúcsára ért otthon, hiszen Németország pár hét alatt győzte le azt az ellenfelet, amelytől az első világháborúban négyévi keserves harc után szenvedett vereséget. Ez aztán teljesítmény volt a javából!”

A sikert meglovagolva, Hitler haladéktalanul további hadműveletekre utasította hadseregét. A haditervek részleteibe is beleszólt, ami tábornokai számára a legjobb esetben is zavaró volt, a legrosszabb esetekben pedig egyenesen katasztrofális.

Ismét idézzük Megargeet: „Hitler kezdettől fogva személyesen irányította a stratégiát: ő határozta el, kit támadjon meg Németország, és ezek a döntések akkor és ott korántsem voltak annyira népszerűtlenek, mint ahogy a tábornokok később megpróbálták beállítani. Mindnyájan helyeselték például Lengyelország megtámadását, mindnyájan akartak háborút a Szovjetunió ellen is. Ám amikor a háború, alsóbb, gyakorlati szintjét nézzük: magukat a hadműveleteket, azaz a hadjáratok tervezését és kivitelezését, ezen a téren már gyengébb lábakon állt Hitler. Voltak jó meglátásai, és némelyik döntése végül is jól sült el, de az igencsak látszott, hogy nem kapott semmilyen katonai képzést.”

 

Hitler2_350x

Adolf Hitler (Braunau am Inn, 1889. április 20. – Berlin, 1945. április 30.)

 

Hitlerről az a kép alakult ki a köztudatban, hogy senkinek a tanácsát nem fogadta meg: inkább hallgatott a saját ösztöneire, mint a tábornokai józan érveire .Ez bizonyos fokig igaz is: Hitler nem minden alvezérében bízott meg, azok meg cserébe bírálták őt katonai hozzá nem értéséért – mindez persze idővel hozzájárult a kölcsönös bizalmatlanság elmélyítéséhez.

A fentieken túl azonban alapvetően a maguk tábornokok tehettek arról, ahogyan a vezetői képességeit ma látjuk. Megargee rámutat: „Halder tábornok például – aki 1938 októberétől 1942 szeptemberéig volt vezérkari főnök – egyfajta passzív ellenállást folytatott Hitlerrel szemben: a nyilvánosság előtt egyetértett vele, aztán suttyomban megpróbálta elszabotálni az utasításait.” A háború elején Hitler még nagymértékben támaszkodott a tábornokaira, mind stratégiai, mind taktikai téren, persze némelyikükre inkább hallgatott, mint a többiekre. A Führer nem volt vak; jól látta, hogy egyik-másik tisztje gyűlöli őt, ám ezt is megpróbálta minden lehetséges alkalommal a maga javára fordítani. „Kijátszotta a tisztjeit egymás ellen – állítja Megargee. – Az eligazításokon mindenki elmondta a véleményét, és ő hol ezzel értett egyet, hol meg amazzal, tehát az ‘oszd meg és uralkodj’ taktikát alkalmazta. Ha viszont elhatározott valamit, ahhoz makacsul ragaszkodott.”

A Führer figyelme kiterjedt a részletekre, így az adott katonai alakulatokra is, és jaj volt annak a főtisztnek, aki nem tudott pontos adatokkal szolgálni például arról, hogy hány tank van valamelyik páncélos hadosztályban. 1943-tól mindig két gyorsíró is ült a haditanácsban, és noha a háború végén sok ilyen dokumentumot megsemmisítettek, a ránk maradt feljegyzésekből kiderül: ilyenkor meglehetősen kis harcoló egységek mozgását és felszerelését is alaposan megtárgyalták.

Hitler aprólékossága idővel egyre inkább problémát jelentett. „Azt is mondhatjuk, hogy elveszett a részletekben. Nevetséges, ha egy államfő azzal foglalkozik, hány teherautóval rendelkezzék egy zászlóalj. Így nem tekintheti át az egészet olyan mértékben, hogy meglátásaival hozzájárulhatna egy csata eldöntéséhez” – mondja Megargee. A háború végére odáig fajult a helyzet, hogy jószerivel egyetlen nagyobb katonai egység sem mert egy lépést sem tenni Hitler engedélye nélkül – különösen ha visszavonulásról volt szó.

Nemcsak az aprólékossága okozott azonban gondot, hanem – különösen a háború előrehaladtával – mindinkább az is, hogy Hitler a megérzéseire hallgatott, azok pedig vagy bejöttek, vagy sem. Megargee így folytatja: „1944-re már valamiféle torz fantáziavilágban élt. Arról álmodozott, hogy áttöri a szövetségesek vonalát, elszakítja a briteket az amerikaiaktól, így azután a nyugati front összeomlik, ő pedig kedvére összpontosíthat ismét az oroszokra. Addigra azonban a képzelete már csalóka játékot űzött vele.” A háborúnak ezen a pontján a tábornokok megpróbálták más taktika alkalmazására rábírni, például nagy, átfogó támadások helyett több kisebbet javasoltak, ám Hitler hallani sem akart erről.

Minden hiányossága ellenére Hitler olykor nagyon is helyes döntéseket hozott, de a háború elindítása nem tartozott ezek közé. „Eleve elhibázott elképzelés volt – összegez Megargee. – Finoman fogalmazva is megkérdőjelezhető volt az a gondolat, hogy Németország majd képes lesz egyszerre harcolni a Brit Birodalom, a Szovjetunió, majd az Egyesült Államok ellen is. Amikor megkérdik tőlem, mikor veszítette el Hitler a háborút, néha tréfásan azt felelem: 1939. szeptember 1-jén.”

A rendelkezésre álló lehetőségekhez (jobban mondva azokhoz, amelyeket magának megteremtett) képest Hitler és a Wehrmacht is meglehetősen jól jött ki a háború első szakaszából. Miután mozgásba hozta a háborús gépezetet, gyakorlatilag nem is indulhatott volna el másfelé, mint Lengyelország irányába, ráadásul a villámháborús taktika nemcsak itt, hanem Franciaországban is kitűnően bevált. Ezen a téren bejöttek Hitler számításai, csak abban tévedett, hogy a britek ezek után leülnek vele tárgyalni.

A háború fordulópontja 1941-ben érkezett el; innentől fogva Németország már vesztésre állt, és Hitler stratégiai mozgástere végképp beszűkült

„Mivel pedig a britek nem álltak kötélnek, Hitlernek nem sok lehetősége maradt. Gazdaságilag szűk keretek között mozoghatott csupán, mert egy hosszúra nyúló háborúban a britekkel szemben nem tarthatott volna ki még akkor sem, ha a szovjetek valamelyest támogatják.

Ezért aztán mind stratégiai, mind gazdasági és ideológiai okokból a Szovjetunió megtámadása mellett döntött – hiszen eleve ez volt a végső célja. Döntését (amellyel a tábornokai egyébként egyetértettek) arra a feltevésre alapozta, hogy a Szovjetunió össze fog omlani s hogy egyetlen gyors támadással a Vörös Hadsereget is térdre kényszerítheti. Aztán persze kiderült, hogy ez téves elképzelés volt.”

A háború fordulópontja 1941-ben érkezett el, innentől kezdve Németország már vesztésre állt, és Hitler stratégiai mozgástere végképp beszűkült. Megargee szerint „nem maradt más reménye, mint hogy ki tud addig tartani, amíg ellenfeleinek szövetsége fel nem bomlik. Ez viszont hiú ábrándnak bizonyult”: a szövetség ugyan valóban felbomlott, de csak Hitler halála és Németország kapitulációja után – nem véletlenül.

 

hitler_tabornokok

 

1945-ben Hitler már oly kevéssé bízott meg a tábornokaiban, hogy kis híján a szájukba rágta, mi a teendő. Addigra – sőt már jóval korábban – a leghalványabb esély sem maradt a Harmadik Birodalom győzelmére. „Ha túllépünk azon, hogy eleve nem kellett volna elindítani a háborút – így Megargee –, a Führer további döntései, például a Szovjetunió megtámadása, vagy az Amerika elleni hadüzenet mellett is lehet felhozni érveket, de mindez egy olyan háborúban történt, amelyben a németeknek, ha nem is teljesen reménytelenül vágtak bele, nem volt sok esélyük a győzelemre.”

Elmondhatjuk tehát, hogy Hitler fokozatos átcsúszása a teljes önbecsapásba nem volt döntő hatással a háború kimenetelére, bár az is tény, hogy vezetői stílusa nem használt a Németország számára eleve vesztett ügynek.

Németország akkor is vereséget szenvedett volna, ha a világ legtehetségesebb tábornokai harcolnak a Wehrmachban – ezt persze nem tudhatjuk biztosan. Azt azonban igen, hogy Hitler messze nem volt az a nagy hadvezér, akinek képzelte magát. Tucatnyi győzelmével szemben egész sor nagy vereség nyomja lefelé a mérleg másik serpenyőjét, s az a hajlama, hogy ne hallgasson a józan érvekre, a náci Németországot az elkerülhetetlen vereség felé vezető útra kényszerítette.

 

Forrás: Királyok, hősök, vezérek (30-37. oldal) Bookazine Kft.,Geopen Könyvkiadó Kft. (2014) ISSN 2064-8952 ISBN 978-963-12-0563-3

 

Kapcsolódó tartalom: Adolf Hitler

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s