A Tánc Világnapja

Közzétette:

 

 

1727-ben ezen a napon született Jean G. Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet megújítója. Ebből az alkalomból a Nemzetközi Színházi Intézet 1981. évi madridi közgyűlése kezdeményezte A Táncművészet Világnapjának megtartását. 1982-ben ünnepelték először.

 

tanc_vnap

Kakasy Éva: A táncművészet világnapja

 

A tánc

Most kezdődik a,

Most kezdődik a,

Most kezdődik a tánc.

Így állítja, de rosszul mondja a nóta: nem most, az ősidőkben kezdődött a tánc, és nem mulatságként járták akkoriban. A primitív kultúrákban a tánc kultikus rendeltetésű. Mágikus szimbólum-cselekedetek sorozata alakította sokféle típusát a varázsló tánctól kezdve az avató, termékenység, harci táncon át a temetési és asztrális táncig. Belőlük fakadt aztán a fejlődés során a népies és a társasági, illetve a színpadi, művészi tánc.

A magyarságnál is ez volt a folyamata alakulásának. Sámánjaink voltak az első táncosok. A Hunor-Magyar monda az ősanyai tánc emlékét őrzi. A szentgalleni kalandról szóló feljegyzés pedig azt sejteti, hogy a honfoglalás korában a tánc már nemcsak kultikus jellegű volt. Az Érdy-kódex adatából meg, mely szerint Szent István halálakor 3 évre az egész ország területén megtiltották a táncot, arra következtethetünk, hogy abban az időben általánosan dívott már a népi tánc. Viszont a kultikus jellegű tánc is hosszú életű maradhatott a városokban is, mert az 1279. évi budai zsinat többek között meghagyta a plébánosoknak, hogy a polgárokat ne engedjék a templomokban és a temetőkben táncolni. Arra pedig, hogy egyesek igencsak értettek a tánchoz, utal az, hogy a táncos jelzőből személynév lett. Az elsőt, Táncos Lászlót 1350-ből ismerjük.

A tánc szavunk egyébként a középfelnémet Tanz szó közvetlen átvétele. Magyar származású megfelelője a tombolás szó volt, a tomb ige származéka, mely továbbél a tobzódik, toporzékol igéinkben.

Ősi eredetű táncaink mellé – ide sorolhatjuk Kinizsi közismert kenyérmezei diadaltánc-át is – az úri rend által fokozatosan megismertük és átvettük a külföldi táncokat is. Hogy mikor kezdődött ez a folyamat, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Mátyás korában már divatoztak. Feljegyezték, hogy a lakodalmán olasz és német tánccal mulattak a vendégek.

A „táncos király”, II. Lajos halála, illetve a mohácsi csata után kialakult helyzet azonban nem kedvezett a táncnak. Ahogyan Batthyány Ferenc írta 1541-ben unokaöccsének, Kristófnak:

Tudod, hogy Budán vagyon az [török] császár, nem tombolhatunk mostan annyit, mind azelőtt.”

Pedig sokan vallották az ez időben keletkezett közmondásunkat: „Kész a táncra, ha halálra beteg is.”

Így hát csak találtak rá alkalmat. Mert hogy a lakodalom nem maradhatott tánc nélkül, az bizonyos. 1564-ben Országh Magdolna így számolt be Thurzó Erzsébetnek Zrínyi György lakodalmáról:

Arról is tudakozik kegyelmed, hogy én ott kegyelmed egészségéért táncoltam volna? Kettőt táncoltam ott. Az melyik szebb volt, azt kegyelmed egészségére táncoltam. Az másikat magamért.”

A táncolási kedvet pedig a hadas idő sem tudta elnyomni. Törvényhatóságaink, elsősorban a városok már a XVI. század derekától kezdve megtiltották, hogy valaki is éjjel táncoljon. De tilalmazták a táncot böjtidőben, az istentiszteletek ideje alatt, aztán vasár- és ünnepnapokon is, néhol pedig teljesen betiltották. Jellemző Debrecen 1610. évi rendelete:

Mivel az Úristen még az ostort közülünk le nem vötte, hanem napról napra nevekedik, az táncolást pedig elkezdték sok rendbéliek, az régi tilalom ellenére, annak okáért, valamíg az Úristen csendes állapotot nem hoz, senki táncolni ne merjen.”

Törvényhatóságaink aztán kitűnő támogatásra leltek a protestáns papokban, akiknek puritanizmusa felháborodottan dörgedelmeskedett a tánc ellen:

Az ördög tojta, az ördög ültette, az ördög költötte ki a táncot: az ő találmánya, az ő munkája, hogy a bűnt ezáltal szaporíthassa. Azért aki táncol, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-atyját” – hirdette Miskolci Szűcs Gáspár, pataki prédikátor 1630-ban. Pedig a magyar tánc éppen nem volt ördögien csúf. Speer Dániel, német zeneszerző, aki fiatalkorában járt hazánkban, az 1683-ban megjelent „Ungarischer Simplicissimus” című regényében így értékelte:

Táncaik majdnem mind balettek és nagyon díszítve és rendezetten táncolnak, nem úgy, mint a németek és franciák, akik pedig csodálatosnak vélik saját bakugrásaikat.”

Apor Péter „Erdély változásai” című művében elragadtatással nyilatkozik táncainkról:

Asztaltól felkelvén… táncolni kezdettek… Szép halkan járták… Aztán volt az lengyel változó, … a lapoczkás táncz, … egeres tánc, … gyertyás tánc, … szöveges tánc… Most az ilyesminek semmi keleti nincsen, sem az szép lassú magyar táncának, hanem azt kiáltják: vondjad az német, francia, tót tánczot; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék.”

Apor csak az úri táncokat sorolta fel, a népieket nem. Így nem említette a pásztortánc-ból alakult hajdútánc-ot sem, melynek erdélyi változatát a kurucok is szívesen táncolták. Ezek egyike ma is közismert. Dalszövege is érzékelteti a tánc ritmusát.

Nosza hajdú, firge varjú,

Járjunk egy szép táncot!

Nem vagy fattyú, se rossz hattyú,

Kiálts hát egy hoppot!

Szájad mondjon, lábad járjon

Egy katonatáncot!

A hajdútáncból alakult ki aztán az erdélyi csürdöngölő, a hétéves háború során pedig a verbunkos. Csak a néveredete német tehát újoncozó huszáraink legénycsalogató táncának, melyet később magyarítva toborzó-nak is neveztek. Amadé László 1740 körül 18 szakos verset írt e témáról. Arany János később dallamot is szerzett hozzá. Idézzük első szakaszát:

A szép fényes katonának

Arany, gyöngy élete,

Csillog, villog mindenfelől

Jó vitéz fegyvere;

Szép élet!

Víg élet!

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyet ki szeret!

Törvényhatóságaink a XVIII. században is tilalmazták a táncolást a böjtben, az ünnepnapokon, és – mint korábban is – a „történt sok istentelen dolgok” miatt: a kocsmákban, valamint a házi bor- és sörkiméréseknél. Ezeken a helyeken honosodott ugyanis meg a rendszeres tánc. Pedig külföldön már a táncos vigalom intézménye, a bál is kialakult. A szó árulkodik eredetéről: francia. Hozzánk német területről került, Ausztrián át. 1744 februárjában Bécsből így tudósították Apor Pétert a háromszéki követek:

Irhatjuk nagyságodnak, hogy olyan bál nevezet alatt folyó [ünnepi] pompák mennek végbe, … melynek az olyan színű legények, mint mi, még eddig hírét sem hallottuk, melynek [leírására] mi elégtelenek vagyunk.”

Néhány év múlva már nálunk is rendeztek bált. A bécsi udvar azonban gondoskodott arról, hogy a báloknak a kincstár lássa hasznát. A farsangi báltartás kizárólagos jogát ugyanis az udvari kamara nyilvános árverésen bérlő-nek kiadta, aki persze báli belépődíj-at szedett. A bálban viszont – s ez jelentős újdonság – megszűnt a társadalmi különbség. Úr és paraszt, főtiszt és kézműveslegény egyaránt táncolhatott a bálon megjelent hölgyekkel, bármely rangú is lett volna, hetenként háromszor, esti 7-től hajnali 5-ig, mégpedig álarcosan. Az első ilyen bált Pozsonyban tartották 1749-ben. A bálbérlő Turbillo Károly pozsonyi cukrász volt. Rendeztek ilyen „maskarás mulatságot” Pesten is. Mária Terézia 1773. évi bálrendelete többek között megszabta:

Ki-ki tisztes és illő álarcot öltsön. Ennélfogva mindazok, kik utálatos… vagy olyan alakot öltenek, mely által testük… vagy egészen el van rejtve vagy teljesen elváltozik, mint szekrények, cukorsüvegek, … vagy denevér, törpe, más, nem különben a taliján színjátszó-házakban szokásos alakok, mint pierottok… policinellek határozottan eltiltatnak, úgy szintén a papi vagy szerzetesi ruhák használata is.”

E bálokon terjedt el aztán a különféle külföldi tánc. Főleg a német „valceros”. Gvadányi József az „Egy falusi notórius utazása Pesten” című művében ezt írja a pesti „bálpalotá”-ról:

A táncok többnyire álla keringésből,

Forgószél port mint hajt, ollyan tekergésből;

Gondolom, virradtig sok meghal ezekből,

Guta következik a fejszédülésből.

Gvadányinak rossz véleményét a külföldi táncról osztja Csokonai is. A „Dorottyá”-ban ahogy felsorolja a „minétet, anglus kontratáncot, alla polkát, stájerest, galoppátát, straszburgert, hanákot, valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot”, egyben nevetségessé teszi őket, amikor összehasonlítja a magyar tánccal

Csak a magyar tánc az, mely díszesebbé teszi

Az embert, és soha hívságra nem veszi, …

Csak a magyar tánc az, mely bír oly érdemmel,

Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel, …

Nemes magyar táncom!

Arany pedig „A magyar tánc” című versében szemléletes képét adja a táncnak. A vers végén mégis így sóhajt fel:

De vajmiképp írhassam én le,

Óh nemzetem, szép táncodat!

Búsulni és vigadni, mint te,

Tud-é más nép az ég alatt?

Ezt látni kell és érzeni,

Mint a magyar szív érezi.

Milyen is volt hát ez a magyar tánc? A „Regélő” 1844-es évfolyamában olvashatjuk:

Éppen ugyanaz, amelyet vasárnaponként az utolsó csárdában is láthatni pór leányok által táncolni.”

Ezért nevezték el az urak csárdás-nak a táncot, mit sem tudva arról, hogy a szó népi értelme egészen mást jelent. Páros táncainkat ugyanis az jellemezte, hogy a nőnek mellékes a szerepe, a főszerep mindig a férfié, szólót csak ő táncolhatott. S ha valamelyik nő mégis megtette, egyéni duhajos táncmodorát a paraszti illem megrótta. Ezt nevezte „csárdás”-nak.

Az úri csárdás egyébként a XIX. század második felében 48-as örökségnek, forradalmi táncnak számított, s előbb a várost hódította meg, a falut csak sokára vette be.

A nép sokféle névvel illette és sok formáját ismerte: a lassú, friss, gyors, ugrós, forgós, bukós változatokat, hogy csak néhányat említsünk. No és persze járták a debreceni kopogós-t, meg a kállai kettős-t is.

Legősibb táncunknak, a körtánc-nak közkeletű hagyományos formája a karikázó. Leginkább leánytánc. Galgamácsán pl. erre a nótára járták:

Rétest ettem, megégettem a számat,

Más öleli az én kedves babámat.

Más öleli, más is ül az ölébe,

Más kacsingat világos kék szemébe.

A férfiaknál a körtánc formája a verbunkos, vagyis toborzó kör alakjában hagyományozódott, ami viszont akkor került hozzá, amikor a magános férfitáncból pásztor-, illetve hajdútánc lett. A verbunkost a XIX. században az urak is szívesen táncolták. Az általuk kedvelt másik lassú tánc volt a spanyol eredetű, nálunk a XVI. században meghonosodott palotás.

S a reformkorban, amikor a hazai balett is útjára indult, alakították ki a hivatalos nemzeti táncunkat: a körmagyar-t. Semmi köze a népi körtánchoz. Nevét Fáy András adta az általa alapított Nemzeti Körről, koreográfiáját, Rózsavölgyi Márk zenéjére, Szőlősi Szabó Lajos alkotta meg, főleg a verbunkos lépésanyagából, a francia négyes mintájára.

És ebben az időben alakult ki az úri, mégis a városra jellemző báli rend, amely századunk elején is dívott. A föld népe azonban más rendet tartott.

Az ő „táncpalotája” a rét, a kocsma terme, a fonóház, a csűr, lakodalomban pedig az udvaron felállított lombsátor volt. Lakodalomban a táncosztó buzdítására kezdtek hozzá a tánchoz. A Dunántúlon pl. ilyen szavakra:

Nosza legény a táncba,

Itt a leány, szedd ráncba!

Más alkalomkor a legény kikérte szüleitől a leányt, s többnyire csak vele táncolt. Ha mégsem, sort kellett tartania: testvér, szomszédlány, szerető és csak azután a többi. A leányok az udvarban, tornácon, a fal mellett álldogáltak, onnan intette a legény a választottat a táncba. S ha az a hívást nem fogadta el, abban a menetben nem táncolhatott. Mert ha mégis járta, a visszautasított legény megbüntethette. Akár úgy, hogy a következő alkalommal kimuzsikáltatta, tánc közben kipenderítette az ajtón, akár a terem közepén függő lámpa alá vitte, s ott hagyta, akár pedig seprőt nyomott a markába, hadd táncoljon azzal.

Tánc közben a legény gyakran kurjongatott, mint Erdélyben mondták: „szót adott a táncnak”. A számtalan, vidékenként és alkalmakként változó szólásból egy közkeletűt idézünk:

Járjad lábam, járd ki most,

Nem parancsol senki most!

A leány azonban tánc közben nem szólhatott, nem beszélgethetett és nem nevetgélhetett. Nem illett.

Mint ahogyan házasembernek sem nagyon illett táncolni, a menyecske pedig csak az ura engedelmével rophatta, akkor is módjával. A népi felfogás szerint ugyanis a tánc a fiataloké, és arra való, hogy összeédesedjenek: egy pár legyen belőlük. – Húzd hát, cigány:

Három a tánc halálig,

Kivilágos virradtig!

Forrás: MEK-OSZK

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s