Horthy Miklós kormányzó

58 évvel ezelőtt elhunyt vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója.

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.)

Haditengerészeti karrierje során elért hírneve miatt lett az 1919-es magyar ellenforradalom, különösen a radikális jobboldal szimbolikus és kultikus vezére. Pályájának, kormányzói szerepének megítélése a mai napig vitákat gerjeszt

Horthy Miklós 1868. június 18-án született Kenderesen, középbirtokos családban. Önvallomása szerint gyermekkorában határozott úgy, hogy tengerész akar lenni. 1882 és 1886 között a fiumei Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémián tanult; nem volt eminens tanuló, de kitűnt nyelvérzékével, a sport, lovaglás, vívás, lövészet terén nyújtott teljesítményével, és különösen jól ismerte a tengerészet gyakorlati vonatkozásait. Ambíciója, kezdeményezőkészsége, fizikuma és közvetlen természete hozzájárult ahhoz, hogy folyamatosan lépett előre a ranglétrán. Mindent összevetve, Horthy kiváló és eredményes tengerésztiszt volt, aki a világ számos pontjára eljutott – ez formálta és kitágította a látásmódját. A századfordulót követően a Balkán térségében tapasztalható politikai és katonai feszültségekkel több alkalommal is szembesült. Közvetlenül a világháború előtt Ferenc József szárnysegédje volt (1909-1914). Ezáltal lehetősége nyílt arra, hogy kapcsolatba kerüljön politikusokkal, diplomatákkal, anélkül, hogy ő maga aktív szerepet játszott volna.

Szárnysegédi szolgálatát megszakították a Balkán-háborúk (1912-1913), de igazán jelentős katonai sikereket csak az első világháború ütközetei hoztak Horthynak. Legismertebb győzelmét az Adriai-tenger kijáratánál 1917. május 15-én megvívott otrantói csatában aratta. 1918. február végén az uralkodó flottaparancsnokká nevezte ki az erélyes, offenzív szemléletet képviselő Horthy Miklóst.. Az első világháború végén az uralkodó parancsára a flottát átadta a Délszláv Nemzeti Tanácsnak.

A szegedi ellenkormányban hadügyminiszteri posztot töltött be, majd július közepén lett a Nemzeti Hadsereg fővezére. A Nemzeti Hadsereg szervezéséhez felhasználták háborús hírnevét, de tényleges szerepet ebben Horthy nem játszott, miután a szárazföldi hadviseléshez nem értett.

A Tanácsköztársaság bukását követően az országban két hatalmi centrum létezett: a megszálló román hadsereg és a siófoki fővezérség. Miután Horthy volt az ellenforradalom egyetlen katonai alakulatának a parancsnoka, 1919 szeptemberében az antant budapesti képviselői felismerték, hogy a románok kivonulása után Horthynak fontos szerep juthat a rend fenntartásában. Az adott helyzetben a győztes államok támogatása nélkül nem sok esély volt a konszolidációra, ezzel Horthy tisztában volt, így több esetben az antant elvárásainak megfelelő döntéseket hozott, vagy hajlandó volt a megfelelő nyilatkozatokat megtenni. Ennek eredményeként 1919 novemberére Horthy az ország jövőjét meghatározó tárgyalások főszereplőjévé lépett elő.

1918 előtti karrierje alatt Horthy nem készült, mert nem is készülhetett az államfői szerepre. Ám a válságos viszonyok között államfővé válásának nem volt érdemi alternatívája, mert személyét az antant elfogadta, katonai erő állt mögötte, és az őt övező kultuszépítés is hozzájárult ehhez. Megválasztását kétségtelenül elősegítette a terrorisztikus légkör is, de mégsem ez, hanem inkább a nemzetközi elismertség volt a döntő. Katonaként gondolkodva Horthy szükségesnek vélte az ország „megtisztítását” (fehérterror), a rendteremtést, az viszont nem bizonyítható, hogy parancsot adott volna kivégzésekre. Az előzetes politikai alkuk eredményeként végül a Nemzetgyűlés ideiglenes államfővé, Magyarország kormányzójává választotta 1920. március 1-jén.

Horthy leteszi a kormányzói esküt a Nemzetgyűlésben 1920. március 1-jén

Kormányzóként alapvetően reprezentatív szerepet töltött be a magyar politikai rendszerben, leszámítva korszak első és utolsó éveit, amikor igencsak meghatározó döntéseket is hozott. Az 1920-as évek elején lassan eltávolodott a radikális jobboldali környezetétől. Horthy a háborús vereség és összeomlás hatására átmenetileg szakított az 1918 előtti konzervatív-liberális világnézetével, mert úgy vélte, hogy az adott viszonyok között az ország problémáira a katonai diktatúra, a zsidóellenes intézkedések (lásd numerus clausus), tehát a fajvédők által javasolt program nyújthat megoldást. A Bethlen István miniszterelnök nevéhez köthető konszolidáció hatására belátta, hogy ez a politika – már csak a nemzetközi körülmények miatt is – járhatatlan. Horthy idővel Bethlen konzervatív politikájának támogatójává vált. Ez tekinthető a legjelentősebb államfői érdemének.

A napi politika alakításában a húszas években egyre kevésbé vett részt, ha mégis, akkor azt – az 1920-as években egy kivétellel – Bethlen tanácsaival összhangban tette. E kivétel 1924-ben történt, amikor Bethlen miniszterelnök javasolta, hogy Magyarország normalizálja a diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval, Horthy, aki mélyen meg volt győződve arról, hogy az emberiségre a bolsevizmus jelenti a legnagyobb veszélyt, határozottan ellenezte ezt. A diplomáciai kapcsolatfelvételre, amely gazdasági és diplomáciai megfontolásokból hasznos lett volna a magyar államnak, így nem került sor.

Horthy szerepfelfogása a világválság magyarországi megjelenésével változott meg. 1930 után már jóval aktívabban szólt bele a napi ügyekbe. Aktív szerepvállalásán túl az is kimutatható, hogy a válság hatására újból radikalizálódott a gondolkodásmódja, az „erős kéz” – az adott helyzetben Gömbös Gyula – politikáját kezdte újból favorizálni, aminek a következtében a kormányzó és Bethlen miniszterelnök között megromlott a korábbi bizalmi viszony. Bethlen István, aki nem vállalta adódóan előre megjósolható népszerűségvesztést, 1931. augusztus 19-én lemondott. Károlyi Gyula átmeneti kormánya után 1932 októberében Gömbös lett a miniszterelnök. A kormányzó 1932-1936 is viszonylag aktívabb szereplője volt a napi politikának, a kormányfőt például rendszeresen tájékoztatta különféle elképzeléseiről, és cserébe maga Gömbös is törekedett arra – így erősítve Horthy bizalmát –, hogy az államfőt bevonják a döntéshozatalba. Gömbös miniszterelnök célja ugyanis egy diktatórikus politikai rendszer kiépítése volt, amire új országgyűlési választások nélkül – az őt feltétlenül támogató kormánytöbbség létrehozása érdekében – nem kerülhetett sor. (Az országgyűlést új választások kiírásával az államfő oszlathatta fel.) Rendszer-átalakítási törekvéseit Gömbös végül nem tudta megvalósítani, egy idő után a kormányzó el is döntötte, hogy leváltja, amitől végül csak Gömbös egészségi állapota miatt tekintett el.

Horthy politikai céljainak fő eleme volt a korszak során, hogy a fennálló politikai berendezkedést megvédje a jobb- és baloldali „felforgatókkal” szemben

A Gömbös halála utáni miniszterelnökök első számú, szinte lehetetlen feladata a jobbra tolódás megfékezése, a szélsőségesen jobboldali pártokkal szembeni erélyes fellépés, illetőleg revíziós törekvések megvalósítása során a magyar állam nem túl nagy külpolitikai mozgásterének megőrzése volt. Az ettől az iránytól eltérő miniszterelnököket, Darányit és Imrédyt, a tanácsadóira hallgató kormányzó leváltotta.1938-ban Darányi Kálmán azért bukott meg, mert a kormányoldalhoz igyekezett közelíteni nyilasokat, akiket a rendszer „lojális” ellenzékévé kívánt tenni. Horthy azonban lenézte és gyűlölte, felforgató társaságnak tekintette őket. Horthy politikai céljainak fő eleme volt a korszak során, hogy a fennálló politikai berendezkedést megvédje a jobb-és baloldali „felforgatókkal” szemben. Ennek igyekezett megfelelni az 1930-as évek végén is, azonban a szélsőjobboldal megerősödésének valódi okait nem mérte fel, így megelégedett azzal, hogy például az 1938. április 3-i rádióbeszédében megfenyegesse a szélsőjobboldalt.

Az ország nemzetközi helyzete szintén nem alakult kedvezően. Miután a magyar állam nem rendelkezett elegendő saját erővel az első számú magyar politikai cél, a területi revízió végrehajtásához, rá volt szorulva a versailles-i békerendszerrel elégedetlen nagyhatalmak, így elsősorban Németország támogatására. Az 1930-as évek második felében a magyar állam a tengelyhatalmaktól kapott érdemi külső támogatást. A revíziónak alárendelt magyar külpolitika így fokozatosan szűkítette az ország amúgy is korlátozott mozgásterét.(1938 augusztusában arra még azért volt mód, hogy Horthy a honvédség felkészültségére és egyéb diplomáciai tényezőkre is tekintettel, nemet mondjon Hitler azon javaslatára, hogy a magyar állam provokáljon háborút Csehszlovákia ellen.) A revíziós sikerek ára, a háború által megváltoztatott nemzetközi viszonyok, a náci Németország egyre erősödő politikai, gazdasági befolyása, illetve a magyar politikai és katonai elit mulasztásai miatt idővel egyre kevésbé lehetett a magyar külpolitikában a német szövetséget ellensúlyozni.

A magyar állam nem tudott volna kimaradni a háborúból – elég csak a geopolitikai meghatározottságokra gondolni –, azonban 1941 júniusában, a szovjetellenes háború megindulásakor még lett volna lehetőség kivárni, miután Hitler – a jugoszláv krízissel ellentétben – nem várta el a magyar katonai részvételt. A kassai incidens után azonban , amikor a kormányzót arról tájékoztatták, hogy a szovjet repülőgépek bombázták a várost, az antibolsevista államfő minden mérlegelés nélkül döntött arról, hogy Magyarország hadba lép. Ez a lépés tovább szűkítette a rendelkezésre álló mozgásteret: onnantól kezdve már csak idő kérdése volt, hogy Magyarország hadi állapotba kerüljön az angolszász hatalmakkal (1941. december.). Így Hitler azon kérése, hogy a magyar állam fokozza részvételét a keleti fronton zajló hadműveletekben, 1942. január elején Horthynak és a kormánynak már nem volt módja nemet mondani.

Horthy Miklós Adolf Hitlerrel

A kormányzó eleinte nem tudott arról, hogy a magyar kormány felvette a kapcsolatot az angolszász hatalmakkal 1943 folyamán. Miután tájékoztatták erről, támogatta a törekvést, és bízott abban, hogy az ország határait előbb a nyugati Szövetségesek katonai egységei érik el, és nem a Vörös Hadsereg.

A magyar kormány és Horthy kormányzó Hitler számára 1943 őszére teljesen megbízhatatlan szövetségessé vált. A magyar állam háborúból való kiválását megakadályozandó, napirendre került Németországban az ország megszállásának terve, amire 1944. március 19-én sort is kerítettek. A náci vezetők célja – lehetőleg zökkenőmentes és minél hatékonyabb megszállás érdekében – az volt, hogy Horthy a németek bevonulását követően ne mondjon le. Az 1944. március 18-i tárgyalás során a kormányzó eleinte elutasította a megszállást, Hitler átlátszóan hamis ígérete azonban, mely szerint a megszállás ideiglenes lesz, ha Magyarország igazolja, hogy megbízható szövetséges, módosította a véleményét. Horthy Miklós így nem mondott le. E döntésével törvényesítette a német megszállást, hozzájárult a megszállási rendszer hatékony működéséhez. A megszállás alatt is gyakorolta államfői jogait, egyedül a magyar zsidóság sorsával kapcsolatos döntésektől igyekezett távol maradni. A megszállás után, az adott helyzetben – az ország katonai és gazdasági mozgósításához hasonlóan, a magyar állam szuverenitásának visszaszerzése érdekében – a magyar zsidók deportálását elkerülhetetlen, szükséges rossznak tekintette. Miután nem tudott azonosulni a náci zsidópolitikával, tartózkodott a deportáláshoz kapcsolódó döntéshozataltól. Ennek ellenére a neve okkal köthető össze a népirtással, mert tekintélyével, pozíciójából következően jóváhagyta azt, ami 1944-ben az országban történt, beleértve ebbe a vidéki zsidóság deportálását.

A nemzetközi tiltakozás és a romló katonai helyzet hatására június végén Horthy döntött a deportálások leállíttatásáról, amire végül július elején került sor. A fővárosi zsidóság deportálásának közvetlen veszélye Horthy fellépésével elhárult. A kormányzó ekkor szakított az ország szuverenitásának visszaszerzésére irányuló politikai stratégiájával, és a nyár végét követően egyre inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy a háborúból Magyarországnak ki kell lépnie. Ennek megvalósítására tett kísérlete 1944. október közepén azonban kudarcot vallott.

A németek foglyaként 1944. október 17-én hagyta el Horthy Miklós az országot. Bajorországban, Weilheim mellett, egy szögesdróttal körülvett, az SS és a Gestapo által őrzött kastélyban tartották hónapokig házi őrizetben. A német helyőrség 1945. április 28-án hagyta el a várost, az amerikai csapatok pedig pár nappal később érkeztek oda. Így Horthy május elején került amerikai fogságba. Május 2-a és december 17-e között amerikai fogolytáborokban élt, változó körülmények között. Eközben többször kihallgatták. Sziklay Andor (A. C. Klay), az amerikai titkosszolgálat magyar származású tagja kapta azt a feladatot, hogy adatokat gyűjtsön annak eldöntéséhez: Horthyt tanúként vagy háborús bűnösként idézzék-e be Nürnbergbe. (Végül csak tanúként idézték be 1948. március 4-én). Maga Sztálin sem tartotta szükségesnek, hogy bíróság elé állítsák, miután nem kívánt belőle mártírt faragni.

Horthy válaszai, amelyeket amerikai kihallgató tiszteknek adott, érdemben nem tértek el a többi kihallgatása során elmondottaktól. Ezek a vallomások ugyanakkor igencsak tanulságosak, mert világosan mutatják: a kormányzó 1944 előtti szerepével nem nézett szembe, nem volt képes önkritikára, nem vállalt felelősséget a döntéseiért, és önfelmentő magyarázatokat adott. Sziklay külön kiemelte, hogy szerinte Horthy nem hazudott, látszott rajta, hogy őszintén beszél.

1949-ben költözött a Horthy család Portugáliába, ahol szerény körülmények között éltek. Élete utolsó éveiben Horthy rendszeresen úszott, idejét családjával töltötte, a társadalmi érintkezésre csak kisebb hangsúlyt helyezett. Érdeklődéssel és reménykedéssel követte az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit, de a szabadságharc leverése után fokozatosan elveszítette életkedvét. 1957. február 9-én hunyt el a portugáliai Estoriban.