Egy kivégzett misszionárius

Közzétette:

 

 

manusz_1

A földgolyó túlsó felén, tőlünk mintegy harmincezer killométernyi távolságban, a Csendes-óceán Admiralitás-szigetcsoportjához tartozó Mánusz szigetén fekete márványtábla aranybetűkkel örökíti meg Molnár Mária nevét

Megrendítő sors jutott osztályrészéül a sokáig elfeledett magyar misszionárius nőnek. Hosszú ideig nem jött hír róla, s csak a második világháború befejezését követően derült fény halálának szörnyű körülményeire. A mánuszi temetőben, kókuszpálmák között magasodó síremlék hat ember előtt tiszteleg, alatta azonban egyikük sem nyugodhat. A felirat egyszerűségében is meghökkentő.

„Misszináriusaink emlékére…életüket vesztették japán katonai akcióban, 1943. március 17-én.”

A hat név között egyetlen magyar, Molnár Mária neve olvasható.

Molnár Mária Várpalotán született 1886-ban, tízgyermekes családban. A Bethánia egylet tagjaként határozta el, hogy egész életét az Úr szolgálatának fogja szentelni. A betegápolást tekintette élethivatásának. Az első világháború idején nagyon nehéz körülmények között szolgált Galíciában, ahol egy kaszárnyában elhelyezett járványkórház betegeiről kellett gondoskodnia. Így sajátította e laz ápolónői munka gyakorlati tennivalóit. Részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében, felügyeletében, asszisztált műtéteknél, közreműködött a lelki gondozásban is. Több kitüntetéssel ismerték el fáradtságos munkáját.

Molnár Mária már ekkor foglalkozott a gondolattal, hogy életét a legrászorultabb emberek között, a Föld valamilyen távoli táján tölti el. Több hónapos bizonytalanság és vízumbeszerzési nehézségek után több mint 5000 pengő értékű adományt és ajándékot kapott felszerelésre, ruhaneműre, gyakorlati használati tárgyakra és fényképezőgépre, így kelt útra 1927. december 14-én misszionárius társával, Goebel Tinával az Új-Guineához tartozó Admiralitás-szigetek egyikére, Mánuszra. Toulonból az Orsova nevű hajón vágtak neki az óceánnak a kilenchetes útra. Érintették Ceylont, majd Szingapúrt és Sydneyt, súgy érkeztek meg 1928. február 14-én Mánusz közelébe.

Akkoriban már működött a pápuák között a Liebenzelli Misszió, Friedrich Doepke vezetésével. A misszió megalapításakor, 1914-ben Mánuszon hétköznapi szokás volt az emberevés. Az egész környék rettegett a mánusziaktól, akik fogságba ejtett társaikat megkötözték, rúdra függesztve körbehordozták, majd megölték és megették. Egyszer Friedrich Doepke írásbeli dolgozatot íratott diákjaival. A dolgozatokból kiderült, hogy tanítványai közül mindegyik evett emberhúst.

Molnár Mária megkezdte a betegápolást, a sebkezelést, a sérült gyermekek orvosi ellátását. Sorban megfürösztötte a pápua gyerekeket, akik kezdetben kézzel-lábbal kapálózva tiltakoztak a szappan és a csutakolás ellen. Miután megszáradtak, már hálásan mosolyogtak a magyar misszionáriusnőre.

Molnár Mária és Goebel Tina többórás gyaloglással keresték fel a sziget távoli falvait. Igen lassan tudtak előrehaladni a mozgó hidakon, fatörzseken, agyagos, meredek hegylejtőkön, megáradt folyókon, patakokon.

molnár_mária

Az istentiszteleteken egyre több pápua vett részt. Molnár Mária hamar elsajátította a helyi nyelveket, így közvetlenül tudott kapcsolatot teremteni a legegyszerűbb emberekkel. Összebarátkozott egy japán ültetvényessel, akinek beteg, pápua feleségét gyógyította, és segítette két gyermeke ellátásában. Nadrágot varrt a japán ültetvényes fiúgyerekeinek. A hálás apa egy varrógép küldésével viszonozta a misszionárius jóságát.

manusz_2

 

Molnár Mária kitűnő segítőtársra talált a pápua Lomon személyében. Ő volt a szakácsa, a nyelvmestere, a tolmácsa, a segítőtársa az iskolában, a kisérője a beteglátogatáskor, aki nagyon kevés pénzért nagyon sokat tett.

Egy harangöntő mester 140 kg súlyú haranggal ajándékozta meg, hogy visszatérve Pitilura, ennek csengő-bongó hangja hívja áhítatra a pápuákat

Mánusz után Pitilu szigetén elsősorban a gyógyító munka töltötte ki Molnár Mária hétköznapjait. A legszörnyűbb élményeket a leprások körében szerezte. Látta a az eltorzult arcú, borzalmasan megcsonkított embereket, akik közül sokan járni sem tudtak, csak csúsztak-másztak a földön. A legtöbbet a reménytelenségtől és a kilátástalanságtól szenvedtek, s volt, aki már tíz esztendeje sínylődött a legnyomorúságosabb körülmények között. A leprások meglátogatásakor megtanulta azt, hogy semmit sem szabad megérinteni, még leülni sem, mert a betegek a szennyes gyapotot szerteszét dobálták, ezzel megfertőzhették az óvatlan látogatókat.

Molnár Mária számos – bennszülöttek által készített és használt – egzotikus tárgyat juttatott haza a missziós múzeumba, illetve Sárospatakra.

Hét év után, 1935 tavaszán látogatott haza. Nagy szeretettel fogadták előadásait, s mindenütt érezte a cselekvő támogatás ezernyi jelét. Kedves meglepetésként egy harangöntő mester 140 kg súlyú haranggal ajándékozta meg, hogy visszatérve Pitilura, ennek csengő-bongó, jellegzetes hangja hívja áhítatra a pápuákat.

Budapesten, a Kálvin téri templomban búcsúztatták el augusztus 30-án, s a rengeteg ajándékot, orvosi felszerelést, kötszert, gyógyszert , injekciós tűt ajándékoztak számára, hogy hatékonyan folytathassa szolgálatát a távoli Pitilu szigetén. Magával vitte az Egry Ferenc által készített harangot, s útjára elkísérte sok-sok önzetlen ember szeretete.

Molnár MáriaMolnár Mária az Admiralitás-szigetekre visszatérve fáradhatatlanul járta Melanézia legtávolabbi falvait. Utazott törékeny kenukon, vendégoldalas csónakokon, a háborgó, haragos tengeren, ahol néha csak egy parányi véletlenen múlt, hogy nem vált a szeszélyes hullámok áldozatává. Az áldatlan állapotok közepette állhatatosan dolgozott, hosszú hónapokig, pénz nélkül. Előfordult, hogy még kávéra és tejre sem telt, s még a petróleummal is takarékoskodnia kellett, mert a viharlámpába is alig jutott a világosságot adó, a távoli Ausztráliából hozott drága folyadékból. A gyilkos éghajlatot Goebel Tina nem bírta elviselni, s visszatért Németországba. Molnár Mária azonban kitartott, és mindenkinek segített, akinek csak tudott. A Liebenzelli Misszió szerény küldeményei olykor hónapokig nem érkeztek meg, de ez sem volt ok Molnár Mária számára, hogy feladja küldetését. Utolsó levelét Pitiluról írta 1940. november 24-én, s utána évekig nem érkezett hír róla.

A második világháború zűrzavara az Admiralitás-szigeteket is elérte. A japánok 1942 januárjában jelentek meg Mánusz szigetén. Az ausztráliai hivatalnokok motorcsónakokon elmenekültek, mert sejtették, hogy életük veszélybe kerülhet. A misszionáriusoknak is lehetőséget adtak arra, hogy velük mehetnek, bár német állampolgárságuk miatt hivatalosan ellenségnek számítottak.

Friedrich Walter misszionáriust internálták, s hat esztendőt töltött hadifogolytáborban, de túlélte a háborút. Ő volt az egyetlen, akit az ausztrál hadifogság megmentett a végzettől.

Molnár Mária és misszionárius társai kijelentették, hogy nem hagyják el híveiket, velük maradnak, s ha kell, osztoznak a sorsukban.

A japánok azt gondolták, hogy az ausztrálok nem véletlenül hagyták szabadon őket. Úgy vélték, a misszionáriusok nyilván valamilyen titkos feladatot vállaltak és szolgálatot tehettek nekik, hogy cserébe elkerülhették az internálást. Később ez a gyanú erősödött, amikor a japánok tengeri vagy légi akcióiknál hirtelen megjelentek az amerikai és ausztrál repülőgépek és katasztrófális vereségeket okoztak a japánoknak. Maga Mikawa altengernagy is úgy vélte, hogy az ausztrál-amerikai légierőket titkos rádió adó-vevőn az Admiralitás-szigeteken rejtőzködő kémek tájékoztatják a japán hadmozdulatokról.

A japánok kezdetben barátságosan viselkedtek, s Doepkét egy sörétes puskával is megajándékozták, hogy vadgalambokat és kacsákat lőhessen. Az ausztrálok előzőleg még a vadászfegyvereket is elkobozták a német misszionáriusoktól.

A japánok magatartása azonban idővel megváltozott. Bár hivatalosan Németország és Japán katonai szövetségesek voltak, a német állampolgárokra mégis súlyos gyanú árnyéka vetült.

A háború után derült ki, hogy Wewak térségében, az őserdőben, az egész háború alatt elrejtőzve működött egy ausztrál felderítőegység, s rádión ők valóban jelentették a japán hadierő minden lépését.

Az 1943-as esztendő elején a japánok a térségben már igen súlyos vereségeket szenvedtek a szárazföldön, vízen és a levegőben egyaránt. A katasztrofális kudarcok okát abban látták, hogy ausztráliai kémek küldik a titkos jelentéseket a szövetséges haderőnek. S mivel a valódi hírszerzők kitűnően álcázták magukat, nem bukkantak a nyomukra, a gyanú a misszionáriusokra irányult. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy életük veszélybe került.

A hajó teljes sebességgel haladt,s az agyonlőtt embereket a tengerbe dobták

Az 1943 márciusában bekövetkezett tragédiára évtizedekkel később derült fény. Mánusz szigete közelében megjelent az Akikáze nevű japán hajó, s az összes külföldi misszionáriust, valamint külföldi ültetvényest összegyűjtötték, és a hadihajó fedélzetére szállították.

Az Akikáze parancsnoka, Sábe kapitány parancsot kapott arra, hogy a hajó kifutását követően valamennyi külföldit végezzék ki, s holttestüket dobják a tengerbe. Az értelmetlen és aljas utasítást Sábe végrehajtotta. Az Akikáze hajón három méter magas fabitót ácsoltak, csörlővel szerelték fel, vízhatlan ponyvával körbevették, s ezen a kivégzőhelyen, névsor alapján, egyenként vezették a foglyokat a hajó tatjára. Az emelvényen bekötözték szemüket, csuklójuknál fogva összekötözték őket, a magasba rántották, majd két oldalról géppuskasorozatot lőttek beléjük. A hajó teljes sebességgel haladt, az agyonlőtt embereket a tengerbe dobták. A gépzúgás, a szél és a hullámok zaja elnyomta a fegyverdörgést. A három óra hosszat tartó kivégzés után lemosták a vért, eltávolították a bitót és a szerelvényeket. Sábe kapitány összehívta a hajó személyzetét, s közölte velük, hogy a külföldieket felsőbb parancsra kellett megölniük. Azt is hangsúlyozta, hogy partraszállást követően sem a bajtársaknak, sem a barátoknak nem szabad beszélni a történtekről. Később derült ki, hogy a vezérkari főnök jóváhagyása nélkül, elsietve hajtották végre a meggondolatlan parancsot, melynek következtében Japánnal szövetséges országok polgárait gyilkolták meg.

manusz_siremlek

Molnár Mária is így veszítette életét. Az igazságra a jokohamai bírósági tárgyaláson derült fény, 1948-ban. A fővádlott Mikawa ellentengernagy volt. A tárgyaláson elhangzottak három évtizeden át titokban maradtak, s egy Rómában élő szerzetes, Ralph M. Wildgen révén kerültek nyilvánosságra. Magyar nyelven Nádasy Ferenc orvos tette közzé fővádlottak tárgyalását tartalmazó, katonai ügyiratok alapján rekonstruált szörnyűséget. Az Akikáze hajó 1943. augusztus 2-án bombatalálatot kapott, és elsüllyedt a tenger hullámsírjában. Sábe kapitány azon a parancsnoki hídon veszítette életét, amelyen kiadta a kivégzési parancsot, ahonnan végignézte a mészárlást. A magyar misszionáriusnő leveleit első ízben Iványos Lajos adta közre : Hét év a kannibálok földjén című könyvében. Számos ismeretlen Molnár Máriával kapcsolatos dokumentumot Puskás János földrajzprofesszor kutatott fel és tett közzé. Szombathelyen 2007-ben tudományos konferencia idézte fel a hazájában sokáig elfeledett nagyszerű humanista életútját. A Molnár Mária által gyűjtött és hazaküldött néprajzi tárgyakat a Sárospataki Református Kollégium múzeumában őrzik.

Forrás: Magyarok a Föld körül (96-100. oldal) Kossuth Kiadó 2014 ISSN 2064- 8790

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s