Örkény István novelláiból …

Közzétette:

 

Örkény István: Vannak-e fák Velencében?

Párizsban az ember először valamelyik kávéházban lesz honos. Diákkoromban a
Café Soufflot-ban vertem gyökeret.
Délelőtt jobbadán diákok ültek a teraszon. Többnyire lányok. Csupa csúnya
lány. Csúnya amerikaiak, csúnya írek, csúnya kanadaiak, csúnya mexikóiak. Csak
egy csinos lány ült a bárpult sarkában. Átsuhant rajtam: bár nézne rám. Bár
kelne föl. Bár ülne hozzám.
Egyszer csak fölkelt, és átült hozzám.
– Maga magyar? – kérdezte magyarul.
– Honnan tudja? – csodálkoztam.
– Rájöttem – mondta. – Gitta vagyok.
– Hogy jött rá? – kérdeztem. – Nem is értem.
– Megérzés – mondta. – Talán az újságból, amit olvasott.
– De ez a ‘Paris Soir’ – mondtam.
– Az miért baj? – kérdezte.
– Mert ez egy francia újság.
– Hát aztán? – kérdezte.
– Ebből nem jöhetett rá – mondtam.
– Miért nem jöhettem volna rá? – kérdezte.
– Mert ezt nem csak magyarok olvassák – mondtam. – Sőt.
– Mondtam, hogy megérzés – mondta. – Vagy nem mondtam?
– De mondta.
– Hát akkor mit akar? – mosolygott rám. – Ne legyen már olyan kis makacs.

*

A Panthéon háta mögött laktam. Harmadnap reggeltől estig szakadt az eső.
Hanyatt feküdtem és cigarettáztam. Ő fél könyökre dőlve feküdt mellettem, és
mesélt.
– Utaztam is – mesélte. – Jaj, hogy én milyen nagyon szerettem utazni!
– És merre jártál? – kérdeztem.
– Spanyolországban turnéztam egy operettben. Rém édes emberek a spanyolok.
– Hol léptél fel? – kérdeztem. – Madridban?
– Dehogy Madridban – mondta. – Brünnben.
– Brünn – mondtam – nincsen Spanyolországban.
– Te kis földrajztudós – mondta, és megcsókolta a homlokomat. – Én már
tizennégy éves koromban a szultán előtt táncoltam.
– Amikor te tizennégy éves voltál, akkor már régen elkergették a szultánt –
mondtam.
– Mit tudsz te! Nagy bödön méz volt előtte. Csak beledugta az ujját, és
lenyalta.
– Akkor az nem a török szultán volt – mondtam.
– De török – mondta, és elcsókolta ajkamról a füstöt.
– Törökország akkor már köztársaság volt – magyaráztam. – Kemál pasának
hívták az elnököt.
– Azt hiszed, mindent tudsz? – mondta megbántódva. Inkább nem is mondom
tovább.
– De mondd tovább – kértem.

*

Egyszer csak eltűnt. Két hétre nyoma veszett. Minden sötétszőkének
utánafordultam, nem Gitta-e. Aztán érkezett egy képeslap Berlinből, a
‘Branderburger Tor’ral. “Imád Gitta” volt ráfirkantva. Aztán sokáig semmi.
Aztán megjött ő.
– Egy fakereskedő vitt magával – mesélte. – Meg akarta mutatni Velencét.
Tényleg, nincs még egy olyan város.
– De hiszen Berlinből írtál – mondtam.
Ezt kár volt mondanom. Hiszen, magyarázta, hazudhatna is. Ha én ragaszkodom
ahhoz a képeslaphoz, miért ne mondhatná, hogy Berlinben volt, a nagymamájánál?
De ő bevallja Velencét. A fakereskedőt is bevallja, mert nem szeret hazudni.
Még a második fakereskedőt sem tagadja, az első fakereskedő ügyfelét. Az ő
révén került össze a harmadik fakereskedővel, aki elsősorban bükkfával
dolgozott. Valójában ő, aki született velencei volt, mutatta meg neki a várost.
A negyedik fakereskedő fenyőfával kereskedett. Ennek saját motorcsónakja volt,
azzal járták a lagúnákat.
– Megnézted a Dózse-palotát? – kérdeztem.
– Csak úgy – mondta -, mert nem nagyon érdekes.
– És a Frari-templomot?
– Azt is csak úgy – mondta -, mert Velencében nem az az érdekes.
– Hát mi az érdekes? – kérdeztem.
– Hogy Velencében mennyire szeretik a fákat – mondta.
– De hisz egyetlen fa sincs Velencében – mondtam.
– Hisz éppen ez az – mosolygott eltűnődve. – Nincs még egy olyan város a
világon.

*

Aztán jött az ősz, és háborús hírek jöttek. Egyre ritkábban láttam. Amikor
utoljára járt nálam, egy kis szövetmintát vett ki a táskájából.
– Tudsz franciául? – kérdezte.
– Egy kicsit.
– Ezt úgy hívják, ‘ribouldine’. Mi lehet ez?
– Úgyis lemegyek a könyvtárba – mondtam. – Majd megnézem a nagy
‘Sauvageau’-t.
– Mi az?
– Egy szótár.
– Nem olyan fontos – mondta. – Inkább vegyél nekem egy ruháravalót.
– Nincs pénzem – mondtam.
Ennek nem nagyon örült. A fejét törte valami megoldáson.
– Hát akkor miért nem küldetsz? – kérdezte aztán.
– Mert nem lehet – mondtam.
– Nincs apukádnak pénze? – kérdezte.
– De van – mondtam.
– Akkor sem küldhet? – kérdezte.
– Akkor sem – mondtam -, mert valutazárlat van.
– Egy ruháravalót se lehet küldeni? – kérdezte.
– Nem lehet – mondtam. – Minekünk nincsen valutánk.
– Jaj nekünk, szegény magyaroknak – sóhajtotta. – Már megint el fogjuk
veszíteni a háborút.
Sírt egy kicsikét, aztán elment, és nem mutatkozott többé. Vártam, vártam, de
Gitta csak nem jött. Pedig hiányzott. Sokszor hazudott, nem is volt különösen
okos, de a háborút tényleg elveszítettük.

 

Örkény István: Itália

Az olasz karmester, miután végigvezényelte az Álarcosbál-t, nekivágott a
pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet invitált asztalukhoz, akivel már
több ízben táncolt.
A vendég művész – a tolmács közbenjárásával – egy ideig udvarolgatott, aztán
zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, és rátenyerelve, várakozásteljesen nézett
a tolmácsra.
Emez néhány szót váltott a hölggyel.
– ‘Cinquecento’ – mondta aztán a karmesternek.
– ‘Trecento’ – mondta a vendég, mert sokallotta az összeget.
– ‘Quattrocento’ – ajánlotta végül a tolmács.
Ebben megegyeztek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s