Közzétette:
1902. október 8-án ünnepélyes keretek között átadták a Steindl Imre által tervezett Országházat. A kor legnagyobb beruházását jelentő építmény a tervezett 18 millió korona helyett több mint 37 millióba került.
Az országgyűlési bizottság 1882-ben a leendő magyar országház építésére pályázatot írt ki. A pályázók között olyan elismert nevek szerepeltek, mint Hauszmann Alajos, Freud Vilmos vagy Emil Fröster. A zsűri azonban a beadott 19 pályamű közül Steindl Imre műegyetemi tanár munkájának ítélte a fődíjat.
A földmunkák az épület helyszínéül kijelölt rakparti Tömő-téren (ma Kossuth-tér) 1885 októberében kezdődtek el, majd a 176 ezer köbméter föld kitermelés után, javarészt magyar építőanyagokból, 17 éven át folyamatosan építették a kor legnagyobb beruházását jelentő Országházat.
A historizáló ekletika jegyében született 268 méter hosszú, 123 méter széles épületnek az eredeti tervek szerint az 1896-os millenniumi ünnepesség sorozatra kellett volna elkészülnie, a menet közben szükségessé vált építészeti változtatások miatt azonban nem tudták tartani a kitűzött határidőt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az építkezés alatt komoly finanszírozási nehézségek léptek fel: a beruházás a 18 millió koronára tervezett költségvetést jócskán meghaladva, több mint 37 millióba került.
Az 1902. október 8-án átadott 18 ezer négyzetméteres Országház legimpozánsabb része a pompázatos díszlépcső és a 27 méter magas kupolacsarnok, amelyet a politikusokon kívül a parlamentbe érkező turistacsoportoknak is módjukban áll megcsodálni.
Az Országház a továbbiakban magába foglalja többek között a nagyebédlőként funkcionáló Vadászteremet, a Gobelintermet, a Delegációs termet, az Országgyűlési Könyvtárat, a miniszterelnöki rezidenciát, a képviselőházi üléstermet, valamint annak „ikertestvérét”, a főrendi üléstermet.
A díszlépcső (kép: Owl.hu)
A lépcsőcsarnok mennyezetképeinek elkészítésére a korszak egyik legnagyobb magyar festőjét, a képességeit többek közt már az Operaház díszítésénél bebizonyító Lotz Károlyt kérték fel. A lépcsőcsarnok mennyezete három mezőből áll, ahová Lotznak az épület képzőművészeti programjának két fontos gondolatát kellett képben megfogalmaznia: Magyarország és a törvényhozás dicsőítését, a kettő közé pedig Magyarország és a kor társországainak egyesített címerét angyalokkal és a koronázási jelvényekkel.
A folyosók mennyezetének díszítése (kép: Owl.hu
A lépcsőház tere három ívvel kapcsolódik a kupolacsarnokhoz. Bár az eredeti pályázati kiírásban mindössze 200 főt befogadó közös csarnokról van szó, az Országház kupolacsarnoka megvalósult formájában az építészeti és eszmei csúcspontot jelzi. A 20,8 méter átmérőjű, 27,2 méter magas tér 16 masszív pilléren nyugszik. A kupoladobot és részben a kupolasapkát magas ikerablakok törik át, ami által a kupolacsarnok ünnepélyessége könnyedséggel párosul. A csarnok terét leeresztés csillagboltozatos körfolyosó övezi; mind ezeket, mind magának a csarnoknak a falát színes kő és festés élénkíti, amihez a színes üvegablakok sejtelmes ragyogása járul. A padozat mintás, sokszínű burkolatát siklósi, gyüdi és piszkei márványból fűrészelt, fényesre csiszolt lemezekből illesztették össze.
A nagy magyar uralkodók és államférfiak galériája a kupolacsarnokot nemzeti panteonná avatja. Eredetileg még több szobrot szántak ide, de az 1896-os millenniumi díszülés miatt szoborfülkék helyett páholyokat kellett kialakítani. 16 király, erdélyi fejedelem és kormányzó (Árpád, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Hunyadi (Corvin) Mátyás, Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót) két-két apródfigurával közrefogott, színezett horganyszobra sorakozik a nagy csúcsívek magasságában. Történetileg hitelesnek szánt ruházatuk és fegyverzetük méltóságteljes, frontális beállításuk a homlokzati szobrokéval rokon. A galéria aktualizáló betetőzéseként a kupolacsarnok bejáratával szemben a középső ív alá Ferenc József és Erzsébet királyné márvány szoborcsoportját helyezték, amelyet az első világháború után eltávolítottak.
A csarnok ünnepi rendezvények színtere, és 2000. január 1-jétől 2001. augusztus 20-ig a magyar keresztény állam ezeréves fennállásának tiszteletére a magyar Szent Korona és a koronázási jelvények ünnepélyes őrzési helye.
A kupolacsarnok (kép: Owl.hu)
Steindl Imre portréja. Pollák Zsigmond metszete (1884)
Steindl Imre (németül néhol Emerich Steindl vagy Emmerich Steindl) (Pest, 1839. október 29. – Budapest, 1902. augusztus 31.) magyar építész, a budapesti Országház tervezője, műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
A 19. század második felének, de különösen a századvégnek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett legjelentősebb építésze Steindl Imre. Követője kora stílusának, a romantikus életszemléletben gyökerező historizmusnak. Legismertebb művét, az Országházat sokan a főváros szimbólumának tekintik, bár a tervek miatt sok bírálat is érte az építészt. Kétségtelen, hogy Steindl Imre a dualista Magyarország legjellemzőbb művét teremtette meg két évtizedig tartó munkájával. A Parlament épülete méreteivel az ezeréves, erejének teljében levő hazát akarta szimbolizálni.
Forrás: BudapestCity.org, National Geographic, Wikipédia
OK