Közzétette:
57 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Jean Julius Christian Sibelius finn zeneszerző.
Jean Sibelius
(1865-1957)
Finn szimfonista, akit nemzeti szerzőként tiszteltek. Finlandia (1899) című zenekari szvitjének Suomi című zárótétele a finn nép komolyzenei névjegye lett.
Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről
– Sose figyelj oda, mit mondanak a kritikusok – figyelmeztette egy tanítványát. – Jusson eszedbe, kritikusnak még sohasem emeltek szobrot.
Amikor 1890-ben először járt Bécsben, Busonitól kapott ajánlólevelével bejelentkezett Brahmshoz. Az nem fogadta. Később elmondták neki, hogy miért. Mert amikor kéréséről értesülve Schubert szavajárásával megkérdezte: – Ér valamit?, senki nem tudott elfogadható választ adni.
Robert Kajanus, Sibelius kedvenc karmestere és egyik legjobb barátja, búcsúzkodni kezdett a vacsoraasztalnál, mert másnap Petrográdban kellett vezényelnie. A többiek zokon véve, hogy piszkos anyagi megfontolásból megbontja a társaságot, győzködni kezdték: menjen ki telefonálni, és mondja le a fellépést. Kajanus úgy tett, mintha engedne nekik, ám az asztal mellől egyenesen a vasútállomásra ment, elutazott Petrográdba, és végigvezényelte a koncertet. Amikor visszatért Helsinkibe, és betért az étterembe, ugyanott találta az asztaltársaságot, ugyanabba a vitába merülve. Sibelius, meglátva őt, így korholta: – Hát, ez jó hosszú telefonbeszélgetés volt, Kajanus!
Egész életemben azzal idegesítettem a körülöttem lévőket, hogy a legnagyobb hangerőre tekertem a gombot, amikor meghallgattam valamelyik lemezfelvételemet. Az én esetemben ez szükségszerű. Minden egyes hangot hallani akarok. Bár ez kissé megterheli az átlagos fület, az enyémnek rendkívül sokat mond szakmailag. Én nem a magam szórakoztatására készítek felvételeket, hanem lemezpiacra, és az a dolgom, hogy mindaz, amire a zenekarral, a szólistákkal, a kórussal törekedtünk, a lehető legtisztábban megszólaljon. Odaadtam Sibeliusnak néhány, az ő műveiből készült lemezfelvételemet, örömmel tette fel őket a korongra, és kétszer erősebbre állította a hangerőt, mint én szoktam. Egy tucatnyian lehettünk a nappaliban. Úgy három perc múlva űrt éreztem magam körül. Azt láttam, hogy a többiek kimenekültek a kertbe, de még ott is a fülükre tapasztott kézzel ácsorognak. Sibelius azonban továbbra is a hangszóróhoz hajolt, hogy minél többet halljon a felvételből.
– én ugyanígy vagyok ezzel – mondtam neki.
– No, igen – felelte. – Mindent hallani akarok. Az utolsó tizenhatod hangjegyet is.
Sir Thomas Beecham
Egyszer Kajanus két trombitással próbálta a 2. szimfóniát – a harmadik influenzás volt -, Sibelius felpattant, és mielőtt elviharzott, így szólt:
– Nem bírom tovább. Csak azt az egy hiányzó trombitást hallom.
A hozzá közel állók parafenoménnek tartották. „Nem éri be az öt érzékkel” – mondta róla a titkárnője. A felesége szerint megérezte, ha sugározták valamelyik művét:
– Nyugodtan ül, és könyvet vagy újságot olvas. Egyszer csak nyugtalan lesz, a rádióhoz megy, bekapcsolja, és valamelyik zenekari műve szól belőle.
Ritkán hívott meg muzsikusokat a házába.
– Csak pénzről és állásokról beszélnek – mondta. – Üzletember bármikor jöhet: őket valóban érdekli a zene, a művészet.
Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (264-266. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Lighthouse 
Egy hozzászólás