Néró, a felemás császár

 

 

Gonosz eszelős vagy agyafúrt demagóg? Sok kutató állítja: korántsem volt az a szörnyeteg, akinek az utókor elkönyvelte.

 

 Néró szobra, itáliai szülővárosa, Anzio tengerpartján (fotó: Richard Barnes)

„Néró szörnyeteg volt, de nem csak szörnyeteg. Elődei, utódai sem voltak különbek. Az igazi szörnyetegekből, Hitlerből, Sztálinból hiányzott minden képzelőerő, Néró viszont ma is avantgárd figura lenne. Harminchat éve azért írtam róla könyvet, hogy végre rehabilitáljam. Remélem, önnek majd sikerül” – mosolyog a 77 éves író.

Mit mondjak: nem könnyű „rehabilitálni” valakit, aki a források szerint meggyilkoltatta első feleségét, Octaviát; hasba rúgta, és ezzel megölte második feleségét, a várandós Poppaea Sabinát; megölette anyját, Agrippinát (akivel állítólag több alkalommal is együtt hált), valamint féltestvérét, Britannicust; megparancsolta mentorának, Senecának, hogy önkezével vessen véget életének (amit a filozófus meg is tett); kasztráltatott egy tizenéves fiút, majd nőül vette; i.sz. 64-ben fölégette Rómát, a bűnbaknak kikiáltott keresztényeket (köztük Pétert és Pált) lefogatta, lefejeztette, megfeszíttette, és holttestüket fölgyújtva ünnepelt. Néró tehát maga volt a gonosz. Vagy mégsem?

 

Néró utódai lerombolták a császár örökségét. Az Oppius-domb (balra) alatt rejlő romokat a nagyközönség egyelőre nem látogathatja, a Colosseumba viszont naponta tízezren váltanak jegyet.

Az a helyzet, hogy Néró emlékét alighanem a római Szenátus mocskolta be. Hogy miért? Talán mert a nép túlságosan odavolt a halott császárért (trónutóda, Otho nyilván okkal vette föl sietve az Otho Nero nevet). Talán mert a gyászolók oly állhatatosan hordták a virágot Néró sírjára, hogy már azt rebesgették, a császár kísértete járja a környéket (1099-ben ezért emeltek templomot a sír fölé). Talán mert makacsul tartotta magát a hit, hogy a császár egyszer majd visszatér (még szélhámos Nérók is fölbukkantak birodalomszerte).

Néró első két életrajzírója, a Szenátushoz húzó Suetonius és Tacitus megvetően számolt be császár országlásáról. Néró visszatértének gondolata különösen a keresztény írásokban kapott vészterhes felhangot. Ézsaiás azt jövendölte, hogy eljön az Antikrisztus: az égből fog leereszkedni, emberalakot öltve, a gonoszok királyaként és anyja gyilkosaként. A későbbi melodramatikus ábrázolások is csak ócsárolni, gúnyolni tudták a császárt. Ettore Petrolini olasz színpadi és filmkomikus holdkóros fecsegőt, Peter Ustinov amerikai filmszínész gyáva gyilkost formált belőle. Nem csoda, hogy a Róma lángoló romjai fölött őrült mosollyal hegedülő császár képe beégett a köztudatba.

Nérót, noha valójában izgalmas és ezerszínű egyéniség volt, mindenki démoni szörnyetegként képzeli el. „Pedig a nagy keresztény császár, Konstantin is megölette elsőszülött fiát, második feleségét és apósát. Olyan nincs, hogy az egyik császár szent, a másik pedig a sátán. Vagy ott van Augustus, aki feketelisták alapján tizedelte meg az arisztokráciát. Róma vérben úszott, ő ügyesen kiagyalt propagandával igazolta tetteit. Ma úgy mondanánk: értett az önreklámozáshoz, így máig nagy uralkodóként emlékezik rá a világ. Nem állítom, hogy Néró nagyszerű császár volt, de jobb volt, mint amilyennek később beállították, és semmivel sem volt rosszabb, mint elődei és utódai” – jelenti ki Marisa Ranieri Panetta szakújságíró.

Ranieri Panettával együtt más szakemberek is állítják: a történelemtudománynak újra kell gondolnia Néró alakját. Ám nem mindenki ad igazat nekik. Andrea Carandini régész szerint: „Ha nincs az a tűz, könyörgök, Néró hol építi fel a Domus Aureát?! Akár ő volt, akár nem, hasznot húzott a tűzvészből.” Nos, Carandini logikáját – mivel haszna volt belőle, nyilvánvalóan Néró égette le Rómát – fontos kellő kritikával kezelni, ugyanis a város a város tizennégy körzetéből tízet elpusztító 64-es nagy tűzvész a démoni császárt övező mitológia egyik legfőbb fundamentuma. „Még Néró kortársa és kérlelhetetlen kritikusa, Tacitus is leszögezi: nem tudni, hogy Róma akkor gyújtogatás, vagy a véletlen folytán támadt tűzben égett-e le. A város szűk utcáiban rengeteg volt az emeletes bérkaszárnya, a felső szintek általában fából épültek, a lakók tűzzel világítottak, főztek, fűtöttek. Róma így a legtöbb császár idejében legalább egyszer lángba borult” – szögezi le Ranieri Panetta.

A tűzvész kitörésekor Néró nem is volt a városban: szülővárosában, Antiumban, a mai Anzioban időzött. A hírre a fővárosba sietett, és – mint elsőként Cassius Dio beszámolt róla – kitharáját pengetve gyönyörködött a pusztulásban. (Megjegyzendő, hogy Dio írása nem kevesebb mint másfél évszázaddal a katasztrófa után született.) Tacitus ugyanakkor azt is megírta, hogy Néró gondoskodott a fedél nélkül maradottakról, pénzt folyósított az újjáépítésre, tűzoltalmi rendeleteket hozott… keresztre feszítette a keresztényeket, és az üszkös romokon felépítette az Aranyházat.

„Ki lehet rosszabb Nérónál?” – tette fel a kérdést költő, Martalis, a császár kortársa. Aztán így folytatta: „Mi lehet jobb Néró fürdőinél?”

Fedora Filippi régész a tervezett új metróvonal hatástanulmányát készítette 2007-ben, amikor a forgalmas Corso Vittorio Emanuele II főút alatt oszloptalapzatba ütközött. Tovább a Piazza Navona egyik, Mussolini idejéből való épülete alatt oszlopcsarnok romjaira, kicsit odébb egy fürdőmedence maradványaira bukkant.

Filippi egy teljes éven át vizsgálta a rétegeket, bújta a föllelhető forrásokat, míg végre biztosan kijelentette: annak a tornacsarnoknak a romjait találta meg, amelyet Néró a 64-es tűzvész előtt néhány esztendővel építtetett a köznép számára. A területen létesítendő metróállomás tervét ejtették, ám az ásatást is leállították – Filippi felfedezésére a kutatókon kívül csak kevesen figyeltek föl.

„Pedig a tornacsarnok is bizonyítja, hogy akkoriban óriási változások mentek végbe Rómában. Néró népszerűvé tette a görög kultúrát, az ifjúság testi és szellemi képzésének eszméjét, ráadásul sok tekintetben egyenlőként kezelte az előkelőket és a közembereket” – állapítja meg Filippi.

Néró apai és anyai ágon is Augustus rokonának mondhatta magát, ám karakterét tekintve egyáltalán nem tűnt tőről metszett rómainak: szőke volt, kék szemű és szeplős, a háborúskodás helyett inkább a művészetek érdekelték. Nagyravágyó és kapzsi anyja, Agrippina a fáma szerint összeesküdött fivére, Caligula meggyilkolására, majd megmérgezte harmadik férjét, Claudiust. Fia nevelését a filozófus Senecára bízta, és elérte, hogy Néró még 17. születésnapja előtt trónra léphessen.

Néró uralmának kezdete maga volt az aranykor. Az ifjú császár véget vetett a claudiusi idők titkos pereinek, kegyelmet gyakorolt. Poétákkal tartott “munkavacsorákat” (a rossznyelvek szerint így orozott el jó témákat), énekelt és lanton is játszott. „Szomjazta a népszerűséget” – jegyzi meg élatrajzírója, Suetonius, Edward Champlin, a Princeton Egyetem kutatója árnyaltabban fogalmaz Nero című művében: „Művész és előadó volt, mellesleg császár. Korát megelőzve ráérzett az önreklámozás működésére, rájött arra, mi kell a népnek, gyakran már azelőtt, hogy a nép rájött volna.”

A görög olimpia mintájára Néró meghonosította Rómában a költői, zenei és sportversenyekből álló Neroniát. Ám, ami tetszett a tömegeknek, nem feltétlenül tetszett a római elitnek. A szenátorok berzenkedve fogadták, hogy közemberekkel kell összemérni erejüket, tehetségüket. „Néró császár merőben újat hozott. Úgy hatott népére, mint ma a közösségi média a fiatalokra, akik minden személyes ügyüket boldogan közszemlére teszik. Néró olyan művész volt, mint később Andy Warhol: személyében képviselte az újat. Szélsőségeit jól mutatja, mit írt róla Martialis, és mit árulnak el róla csodálatos fűrdői: a természetes fény világította terekben a nép nemcsak tisztálkodhatott és pihenhetett, de szobrokat, festményeket nézegethetett, könyveket olvashatott, verseket hallgathatott. Néró egészen új társadalmi hangulatot teremtett” – szögezi le Heinz-Jürgen Beste régész.

A Gymnasium Neronis mellett az ifjú császár amfiteátrumot, húspiacot is építetett, sőt tervbe vette, hogy hogy alagutat ásat Róma tengeri kikötője, Ostia és Neapolis (Nápoly) között, mivel a Tirrén-tenger szeszélyes áramlatai veszélyeztették a főváros élelmiszer-ellátását. A nagyszabású építkezések rengetegbe kerültek. A császárok eladdig hódításokkal teremtették elő a szükséges pénzt, ám Néró békét akart – olyannyira, hogy fölszabadította Göröghon népét, kijelentvén: a görögök oly sok kulturális értéket adtak a világnak, hogy mentesülhetnek a birodalmi adók alól. Inkább a gazdagokra vetett ki vagyonadót, , az alagútépítésnél pedig egyszerűen kisajátította birtokaikat.

A szenátus természetesen igyekezett dacolni vele, ám Néró mindenféle praktikákhoz folyamodott. „Koncepciós pereket kreált a gazdagok ellen, pénzbírsággal sújtotta őket” -meséli Beste. Érthető módon a császár sok ellenséget szerzett. Anyja, Agrippina áskálódni kezdett ellene, minden igyekezetével azon volt, hogy mostohafia, Britannicus kerüljön a trónra. Mestere, Seneca is szembefordult Néróval, egyes források szerint csatlakozott a a megölésére szövetkezőkhöz. Akárhogyan is volt, Agrippina, Britannicus és Seneca erőszakos halált halt, a császárt többé senki nem korlátozhatta. Miriam Griffin történész így fogalmaz: „Néró képzelete birodalmába menekült, és végül összeroppant a valóság súlya alatt.”

Néró kolosszusa

A ma is káprázatos Rómában historikusokkal és politikusokkal beszélgetve, előbb-utóbb óhatatlanul fölmerül a párhuzam Néró és egy bukott államférfi között:„Néró megalomániás őrült volt, de egy őrült is lehet elbűvölő. Néró találta ki a későbbi demagógok oly kedvelt módszerét: mindig a tömegek kegyét kereste. Silvio Berlusconi is ezt az elvet követte, amikor médiumokon keresztül nyerte meg a népet” – véli Andrea Carandini.

Walter Veltroni, Róma egykori polgármestere, aki kulturális és környezetvédelmi miniszterként is ténykedett, másként látja: a botrányhős Berlusconi szerinte nem mérhető Néróhoz, mert egyáltalán nem fogékony a művészetekre, a kultúrára, a régészetre. „Pedig állítom, hogy a Domus Aurea a város legszebb, legtitokzatosabb része – jelenti ki Veltroni (akiről azt is el kell mondanunk, hogy 2008-ban ringbe szállt Berlusconival a miniszterelnöki székért, de végül alulmaradt).

Domus Aurea aranykupolás terem

 

A Domus Aurea palotaegyüttesének ligeteit, tavait, sétányait bárki, a közember is látogathatta.Róma népének ezzel együtt nagyon nem tetszett, hogy egyvalaki, még ha császár is az illető, ilyen szemtelenül nagy területet sajátított ki magának a városból. Nem is a kivagyi pompa miatt háborogtak a rómaiak (Rómában már akkor egymást érték a luxuspaloták), hanem az arányok miatt, meséli Ranieri Panetta. Hiába állt nyitva mindenki előtt, a Domus már puszta anyagában a császár hatalmát hírdette. „A birodalom távoli vidékeiről összehordott rengeteg márvány azt tanúsította: Íme, a császár nemcsak népe, de a természet kincsei fölött is rendelkezik!” – fejtegeti a római kori festészet szakértője, Irene Bragantini. „Néró egyfelől próbált közel kerülni a az egyszerű emberhez, másfelől viszont akkora hatalomra tett szert, mint az egykori fáraók” – mutat rá Ranieri Panetta. „Szolgák és testőrök hada vette körül, elszigetelődött, senki nem jutott a közelébe” – fűzi hozzá Beste.

Egyik este a Piazza Navona mellett, a Casa Blevében vacsoráztam. Az étteremvezető borospincéjében is körbekalauzolt; a palackokkal teli rekeszek mellett régi köveket pillantottam meg. A régész Filippi megmagyarázta: „Itt körös-körül minden, amit a föld rejt, a Néró építette városrészhez, a Mars-mezőhöz tartozott valaha.”

Írta Robert Draper

Fényképezte Richard Barnes és Alex Majoli

Megjelent a National Geographic Magazin szeptemberi számában