A szegények tolvaja–japán népmese

Egyszer az éj leple alatt tolvaj lopózott be egy szegény ember házába, de hiába keresgélt, hiába kotorászott, nem talált az égvilágon semmit, amit érdemes lett volna ellopnia. A tolvaj neszezésére fölébredt a házigazda, de meg sem moccant, csak csöndben feküdt tovább, mintha mi sem történne. Csupán a szeme sarkából figyelte a tolvaj matatását.
– Ej! A rosseb egye meg! Ilyen koldusszegény helyen se jártam még életemben! – bosszankodott a tolvaj.
A házigazda annyira mulatságosnak találta a hoppon maradt tolvaj kifakadását, hogy elkezdett kuncogni.
– A franc essen magába! – fortyant föl a tolvaj. – Mit röhög? Nincs ezen semmi nevetnivaló! – azzal sarkon fordult, s elrohant.
Meg sem állt a szomszéd házig, s besettenkedett oda is. Kiforgatta a fiókos szekrényt, de sehol egy kimonó, sehol egy kabát. Üresen kongott a szójababpasztás köcsög is, de még rizst sem talált, egy árva szemet se.
– Nahát, gondolta a fene, hogy ennyire nyomorultak az istenadták! – fogta el a tolvajt hirtelen a szánakozás, s odalépett az alvó háziakhoz.
– Ébredjenek föl, hé! – költögette őket. – Ne féljenek, nem bántom magukat. Tolvaj vagyok, s az imént épp ide jöttem lopni. De látom, hogy milyen szegények. Sajnálom, most nincs több nálam, fogadják hát el tőlem ezt a keveset! – mondta, s azzal átnyújtott a megszeppent háziaknak kétszáz tallért.
Megörült a házigazda a váratlan adománynak, nem győzött hálálkodni érte. Üres kézzel, de jóleső érzéssel ment el a tolvaj, ám alig halad néhány sarkot, mikor egyszer csak éktelen kiabálást hall maga mögött.
– Tolvaj…! Tolvaj…! – lohol utána ordítva valaki.
Hát ahogy hátrafordul, látja ám, hogy az iménti szegény ember az.
– Hijnye, a kutya mindenit! Micsoda hálátlan gazfickó! Hát így szánja meg az ember a nyomorultját! Ha a közelembe merészkedik, kettéhasítom, annyi szent! – gondolta a tolvaj, s azzal megmarkolta az oldalán lógó rövidkardot.
A szegényember végül mégiscsak utolérte.
– Tolvaj… úr! Tolvaj… úr! – rebegte a futástól kifulladva. – Ezt nálunk tetszett felejteni! – s azzal átnyújtotta az elképedt tolvajnak az imént elhagyott dohányzacskóját.
– Az ördög vigye el a koldus fajtáját! Hiába vesztegetem rájuk a drága időmet! – dünnyögte a tolvaj, s hogy mégse kelljen üres kézzel hazaballagnia, gondolta, benéz még egy helyre, pedig már jócskán hajnalodott.
Igen ám, de nem jutott tovább az előszobánál, mert a házigazda észrevette. Bezzeg a tolvajnak se kellett több, sarkon fordult, s futásnak eredt.
Hanem azt már ő sem tudhatta, hogy a gazdának a lábában van az összes tudománya: semmi máshoz nem ért, csak a futáshoz. Amint a tolvajt megpillantotta, uccu neki, vesd el magad, utána iramodott. Rohant, mint a fejetlen láb, arra, amerre az imént a tolvajt eliszkolni látta.
Egyszer csak szembejön vele a komája.
– Hát te meg hova loholsz annyira? – kérdi a cimbora.
– Egy tolvajt kergetek! – lihegte a gazda.
– Miféle tolvajt? – nézett körül a barát, mivel se közel, se távol nem látott senkit.
– Hogy-hogy mifélét! Hát azt, aki majd utánam erre fut! – bökött a háta mögé a gazda, s azzal nyargalt is tovább.
No, a tolvajnak azért valamivel több volt a sütnivalója, mert amint üldözője elviharzott mellette, tüstént befordult az első sarkon. Majd beugrott egy házba, amelynek az ajtaját tárva-nyitva találta, s elbújt a konyhában.
Hanem amit az ilyen megátalkodott ember szeme meglát, a keze ott nem hagyja! Megakadt a szeme a tűzhelyen álló fazékon, fölkapta, s kisomfordált vele az utcára.
Igen ám, csakhogy most sem volt szerencséje, mert a házigazda itt is észrevette. De nem szólt egy árva szót sem, csak szép óvatosan, nehogy a fazéktolvaj megsejtse, a nyomába eredt.
Már órák óta követte kitartóan, amikor egyszer csak látja ám, hogy a tolvaj besétál egy ócskás üzletébe.
– Hoztam egy fazekat! Mit ad érte? – kérdi a tolvaj a boltostól.
– No, hadd lám! – szól az öreg kereskedő, s vigyázva átveszi az edényt.
Hanem abban a minutában, "Tolvaj!"-t kiáltva, ott terem a gazda, s kikapja a fazekat az elképedt boltos kezéből.
A tolvaj persze azon nyomban elinalt.
– Hát az úgy volt… – kezdte a gazda, s elmesélte az öreg boltosnak, hogy s mint követte a tolvajt egészen idáig, át a fél városon.
– Jó, jó, értem én, de mért kellett ennyire messzire jönnie? Mért nem kiáltott rá előbb? – nézett a gazdára a boltos furcsállkodva.
– Isten ments! Még ráijesztettem volna! Képzelje csak, ha ijedtében elhajítja a fazekamat…! – felelte a gazda, s szorosan magához ölelte a féltett holmit.
A tolvajnak ugyancsak elege lehetett már a szegényekből, no meg a futásból is, mert legközelebb egy módosabb ház udvarán álló datolyaszilvafát szemelt ki magának, s a cimboráját is magával hívta.
– Ma éjjel biztosan nem vesznek észre minket! Ilyen későn már a kutya se jár erre! – biztatta a komáját, amint megálltak a sövénykerítés mellett.
– Jól van. Akkor én fölmegyek, aztán ezzel a bottal leverem, amit elérek. Te meg iparkodjál ám idelenn! – felelte a tolvajtárs, s azzal fölkapaszkodott a fára. Kisvártatva kezdett is potyogni a sok érett gyümölcs. A lent maradt tolvaj alig győzte összekapkodni.
Hanem a vaksötétben nem vette észre, hogy a fa tövében egy lyuk tátong. Egyszer csak megcsúszott a lába, s úgy beszorult a lyukba, hogy hiába rángatta, sehogy sem tudta kiszabadítani.
– A teremburáját! Nem bírom kihúzni, úgy beleszorult! – szólt oda a gyümölcsöt verő komának.
– Ne is törődj vele, van még elég belőle!
– Nem úgy van az! – replikázott a megszorult.
– Ugyan már! Sose bánd! Ami beszorult, azt hagyd a fenébe, van másik!
Így aztán a mi tolvajunk tán a mai napig is ott rostokol a datolyaszilvafa tövében.

Forrás: Bűbájosok versengése
Japán népmesék
Válogatta, fordította: Hukaya Berta [született Lipótzy Berta, Kecskemét, 1954]
Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1990
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár