Ki volt Mátyás király? (3.)

Közzétette:

 

 

Mátyás és a harc

 

   Pedig aránylag kevés időt tudott népe körében, békében eltölteni. Emberfölötti szellemi ereje mindent messze besugárzott, s így érthető, hogy a szüntelen harcok mellett mégis állandónak, szilárdnak érezték kormányzását. Attól a naptól kezdve, hogy trónra lépett, hol itt, hol ott lángolt fel a harc az országban vagy a határon túl, de megszűnni nem tudott soha. Szerette-e a harcot, kereste-e Mátyás? Nem könnyű válaszolni reá. Érezte nagyra hivatottságát, de látta azt is, hogy irigység és gyűlölködés fogja körül mindenünnen. Szenvedélyesen szerette a dicsőséget és a győzelmet, s ugyanakkor olyan fogalma volt a becsületről, a magyarság hatalmáról és céljairól, hogy semmiképpen sem tudott kitérni a harc véres formája elől. Tubero* azt írja róla, hogy nem szerette a vérontást, s hacsak lehetséges volt, véráldozat nélkül, fortéllyal, az emberi lélek bámulatos ismeretében igyekezett győzni. Jól tudja, milyen áldozatokat vállalnak katonái: az egyszerű jobbágy fiak, zsoldosok és nemesek egyaránt. Egy alkalommal Rangom Gábor bíboros, akit Mátyással különben bensőséges barátság kapcsolt össze, keserves levelet írt a királynak. Otrantóban ugyanis törökök szálltak partra, és hosszú, kemény küzdelmet kellett folytatni, amíg magyar segítséggel sikerült kifüstölni őket. A bíboros Rangom segítségére volt a királynak egy-egy ügyében, és éppen ilyen megbízatásokban járt, amikor Otrantó felől Rómába jövet elveszett az útipoggyásza. Siránkozik levelében, hogy lám, ez a haszna a törökön aratott diadalból. Mátyás válaszában ugyancsak keményen vigasztalja: hogy ugyanez történt Kinizsi Pállal* is. „De az, miután Isten segítségével győzelemmel visszatért, nem olyan épségben jött haza, mint Atyaságod ama háborús kényelmetlenségekből. És nem Rómába tért meg, vagyis olyan városba, amely ugyancsak alkalmas pihenésre és a veszteségek pótlására. Hanem Temesvárra tért vissza, amely helység sokban különbözik Róma városától, sőt még Beneventumtól is. Ha tehát Atyaságod megemlékezik azokról a kellemetlenségekről, amelyeket elszenvedett, és még mindig panaszkodik veszteségei miatt Róma édességeinek közepette, gondolja csak meg, mit tegyenek a mi szegény embereink, akik a háborúban nem fényűző sátrakban élnek, nem kalapban s nem abban a bizonyos előkelő és ragyogó palástban járnak, amely széltében, hosszában nemcsak az emberi testet födi be, de annyira bő, hogy még a lovat is beborítja. Hanem a szabad ég alatt tanyáznak, állandó záportól verve, sárosan. És azután nem Róma örömeibe, hanem a szokott nyomorúságokba térnek meg.”

Azonban harcolni kell! Mátyás nem királyi sarj, nem kap készen birodalmat, és nem a bölcs Szent László kora ez, aki a Képes Krónika* szerint: „… buzgó lelkében forgatta az isteni szózatot: ne lépj túl Atyáid határain! Inkább akart megelégedni saját határaival, mint elbizakodottan azt a jog határán túl növelni. Ezért az idegen fajú és ismeretlen nemzetek kormányzását magára vállalni visszautasította.” Mátyás azonban a reneszánszban, az újjászületés korában élt, az emberi nagyravágyás tombolása idején, sőt ennek a kornak éppen ő az egyik legjellemzőbb, legnagyobb alakja. Megvan benne a Mediciek tudománypártolása és művészetszeretete, vértelen okossága, Merész Károly fantáziája és harciassága, XI. Lajos makacssága és rókaravaszsága, Aragóniai Alfonso nagyvonalúsága. Éppen egyéniségének arányaival és feszültségével múlta felül őket. Azonban új emberként került a trónra, Európának azon a táján, ahol az uralkodók mind sokkalta régebbi származással dicsekedhettek. Így vetélytársak s irigyek ellenséges szándékú gyűrűjében még akkor is harcra kényszerült volna, ha nem érzi életelemének a küzdelmet, melyben meg tudja mutatni, hogy Isten kegyelméből királynak született. Trónra lépésétől kezdve haláláig hol itt, hol ott kell valami számadást elintéznie. A Fölvidéket cseh rablók pusztítják. A déli határszélen a török csap be minduntalan. A legyőzött oligarchák újra és újra ágaskodnak. Összeütközésbe kerül nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal, mihelyt túlnőtt rajta. Frigyes császártól* harccal kell visszavásárolnia a Szent Koronát, és minduntalan védenie kell a nyugati határszéleket. Végül le kell csillapítania az erdélyi lázadást. De míg Csehországban küzd, itthon föllázadnak ellene legjobb barátai, legszemélyesebb hívei, és idegen királyt hívnak be. Ha a törökkel van elfoglalva, Frigyes császár* azonnal fészkelődik nyugaton. Már jól látja, hogy evvel az alattomos és makacs ellenséggel le kell számolnia. Hiszen a császári címet méltatlanul éppen ő birtokolja. S megkezdődik az osztrák háborúk dicsőséges, de végeláthatatlan sora.

Harcaihoz megfelelő eszközökre volt szüksége, anyagiakra és fegyveresre. Az anyagi eszközöket a rendszeres és rendkívüli adókból teremtette elő, valamint magánbirtokaiból, a főrangúak, különösen a főpapok „önkéntes” adományaiból. Fegyveres eszköze pedig a nemesi és jobbágysereg mellett az állandó zsoldoshadsereg, melyet a személyéhez való ragaszkodás és a gyakorlottság Európának ebben a részében a legfélelmetesebb harci eszközzé alakított. Sokat gondolt a rómaiakra, és katonai újításokat is alkalmazott. A római „castra navalia”* mintájára a partot ért hajóhad védelmére szárazföldi és vízi erődítményt rögtönzött: szárazföldi részén cölöpökből, deszkából, sánccal és vizes árkokkal, vízi részén pedig egymáshoz láncolt hajók védőfalából. Budán, birodalma fővárosában negyvenezer ember befogadására alkalmas római mintájú kaszárnyát, castrumot akart emeltetni. Megtartotta az ősi magyar harcmodort, ha kellett, óvatosan harcolt, ha kellett, vakmerően. Zsoldosseregének zöme (huszonnyolcezerből húszezer) lovasság. Szívesen használta azt a módszert, hogy ellenfelét az utánpótlástól elvágta. E stratégiai elvnek többször is iskolapéldáját szolgáltatta. Emlékezetesek e tekintetben uralkodásának legveszedelmesebb napjai, amikor erőt vett a Vitéz János* kirobbantotta összeesküvésen, és a „boroszlói* táborozás”.

Nevelője és atyai jó barátja, Vitéz János* és Janus Pannonius* az elégedetlen főurak élén föllázadt ellene, és behívták a kiskorú lengyel herceget, Kázmért mint törvényes örököst. A lázadás okai bonyolultak. Mátyás király nagy jövedelmektől fosztotta meg Vitéz Jánost*, és tanácsait egyre ritkábban hallgatta meg. Janus Pannoniust*, az érsek unokaöccsét ugyanígy mellőzés érte. Ehhez járult Mátyás külpolitikája. Céltalannak és veszedelmesnek ítélték a költséges cseh háborúkat, amikor a török fenyegetés minduntalan a határokig ért. De meg külföldön is nőttön-nőtt a király ellenfeleinek száma és ereje: a császár, a lengyel király és a csehek szövetségre léptek ellene. Az a mód, ahogy Mátyás király leverte a lázadást, lángelméjének egyik legfényesebb bizonyítéka. Már régóta suttogták, hogy mi készül, és eljutott a hír Mátyás fülébe is. De ő azt felelte, ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerült pletykákkal. Már együvé volt híva az országgyűlés is, amelyen a trónváltozásról kellett volna dönteni, amikor a mit sem sejtő urak közé betoppant a király. A veszedelmet a szokott módszerekkel szorította vissza. Párthíveinek száma ekkor majdnem semmi, de ellensége az ország valamennyi számottevő főura. Hullottak a birtokok, kitüntetések záporoztak vegyest nyájas megszólításokkal, s a lengyel királynak szóló visszautasító országgyűlési határozaton csakhamar már negyven főrend aláírása feketéllett. A pártütésnek tekintélyt, erkölcsi és anyagi alapot Vitéz János* adott, az esztergomi érsek. De még az ő el-ellankadó tüzét is újraszította Janus Pannonius*, a nagy humanista költő, aki életét és lelkét tette föl erre a küzdelemre. Mátyás király tehát körülfogatta Vitéz Jánost* Esztergomban, s egyezségre kényszerítette, hogy ily módon Kázmért legerősebb támogatójától megfossza. A lengyel herceg kezdett lefelé vonulni az ország fővárosa felé, de Hatvanon túl nem merészkedett, hanem húzódott vissza északnak. A királyi sereg nyomon követte. Nem volt szükség csatára sem. Kázmér serege szétzüllött, maradék hívei elszéledtek, s ő maga 1471. december 26-án visszaszökött Lengyelországba. A győztes Mátyás király ekkor diadalmas levélben értesítette az európai udvarokat Kázmér herceg csúfos bukásáról.

Még tisztábban mutatja fensőbbséges hadvezetését a boroszlói* eset. Kázmér lengyel és Ulászló cseh király együttesen, túlsúlyban levő sereggel akarták megsemmisíteni Mátyás királyt tulajdon földjükön, Csehországban. Mátyás királynak ekkor a szembeszállásra nem állott a segítségére több 8 000–10 000 főnyi zsoldosseregnél. Az ellenséget úgy verte le, hogy tönkretette utánpótlását. A környező falvak lakosságát védett városokba terelte, a kis várakat leromboltatta, a nagyobbakból állandóan zavarta az ellenség fölvonulását és élelmezését, maga pedig Boroszlóban* a Szent Vince-kolostort erődítménnyé alakította, és elsáncolta magát benne. A várost és magát is jól ellátta élelemmel, ágyúi pedig hatásosan védték Boroszlót*. Egyes csapatokat Lengyelországba küldött avval a céllal, hogy pusztítsanak, s vágják el az onnan jövő utánpótlást. Az egyesült lengyel-cseh hadsereggel ugyanaz történt, mint Kázmér hercegével: szétzüllött, úgyhogy december elején kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni, és hadjáratuk evvel kudarcba fulladt. Egyszóval, mint Szekfű Gyula* megállapítja: „Mátyás, akárcsak Napóleon, hazájától távol győzte le ellenségeinek egyesült haderejét.”

Fennmaradt Mátyás királynak egy örökkévaló megnyilatkozása, amelyben önmaga szól háborúskodásairól. Már reázúdult az összeesküvés, amikor Budáról 1471. szept. 13-án levelet küldött Rómába egy tudóshoz, Pomponius Laetushoz*. Azt kell hinnünk, hogy ez a levél mintegy uralkodói hitvallása: „Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya Julius Pomponius Laetusnak* üdvözletét küldi. Blandius miniátor festőnk ezekben a napokban tért vissza a kódexekkel Rómából, s átadta leveled, amely nekünk, miközben országunk ügyeivel foglalkoztunk, és ezért nyugtalanok voltunk, annál kedvesebb volt, mivel meggyőződtünk arról, hogy te társaságoddal együtt ismét megemlékeztél rólunk. Már sokan mondták, hogy a háborúban hallgatnak a Múzsák*, mi mégis, amennyi időnk csak marad az állandóan nyugtalanító háborúkból, az irodalomnak szenteljük kedvvel és gyönyörűséggel. Innen van az, hogy az általad fölajánlott ajándékot hálás és örvendő arccal, de még inkább örvendő lélekkel fogadtuk, és a Silius Italicust*, melyet hála fáradozásaidnak, oly fényűzően nyomtattak ki Rómában, már többször átolvastuk. Ugyanis már ifjúságunkban tetszett nekünk Silius, és most, hogy magunk is háborút viselünk, annál inkább tetszik, mert ő is a háborúról énekel, s vele egyetértve be kell vallanunk, hogy nem irigylésre méltó a királyok sorsa, akik kénytelenek háborút viselni, amelyeknek megvannak ugyan a maguk diadalai, de mégis mindig emberi vértől áztatottak. Mi egyáltalában nem kívánjuk a háborút, mégsem tudjuk visszautasítani, ezt népünk becsülete, azt jogaink sérelme, amazt pedig rosszakaróinknak szándéka parancsolja. És ez így van! Sőt annyira mindennapos és gyakori, hogy már nem lehetünk nyugton, ha nem adunk előbb háborúval szilárd alapot a békének. Annál dicsérendőbb a te sorsod és a tiédé, akik nem vérontásra, nem országokra vágytok, hanem az erény és irodalom babéraival szelíden beéritek. Sőt még ti teszitek hálássá a sokat próbált királyokat, mert elfelejtetitek velünk a fegyverek rémítő zaját. Isten veled!”

Forrás: http://mek.oszk.hu

A második rész itt található

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s