Ki volt Mátyás király (2.)

Mátyás, az igazságos

A legrégibb, de legjellemzőbb magyar mondást, amely Mátyást mint az igazság védelmezőjét állítja elénk, Heltai Gáspár* írta le: „Meghalt Mattias kyral, elkeolt az Igassagh!” Szinte természetesen rávilágít, hogyan keletkezett Mátyás király föltétlen igazságosságának emléke. Összehasonlítás útján. A sivár jelent összevetették az ő korában uralkodó állapotokkal, rájöttek, hogy az általa képviselt államhatalom igazságos volt. Miben állott ez az igazság, és kik ébredtek rá, hogy Mátyás király maga volt az „igazság”?

Mátyás király halála után a főúri kormányzat első dolga eltörölni Mátyás király 1486-i dekrétumát. A nagy uralkodó belső politikája ebben érte el csúcspontját. A társadalom, melyet trónra léptekor maga előtt talált, a hűbériségnek olyan fokán állott, hogy már csak egy-két nemzedék hiányzott és az ország szétbomlott volna kisebb-nagyobb önálló fejedelemségekre. A nagybirtokosok olyan hatalomra tettek szert, hogy a királyhoz szinte csak egyetlen réteg tartozott közvetlenül: a polgárság. Sőt a nagybirtokosok még a városokban is felségjogokat igyekeztek szerezni, még a püspökök kinevezésének jogát is birtokolni szerették volna, és a pénzverés és határvám felé is kinyújtották kezüket. Különösen két országrészben vált úgyszólván teljessé az állam az államban: Erdélyben és Horvátországban. Az erdélyi vajda és a horvát-szlavon bán teljes felségjogot gyakorolt. Csak az örökletesség hiányzott, s a Cilleiek még azt is megszerezték. De családját uralomra juttatni mégis az erdélyi vajdának, Hunyadi Jánosnak sikerült.

Mátyás király első pillanattól fogva minden erejével azért küzdött, hogy helyreállítsa a királyi hatalmat s vele együtt az állam cselekvőképességét, szüntesse meg vagy gyöngítse a nagybirtokosok tűrhetetlen hatalmát, amellyel az országot mindmegannyi önmaguktól függő kis társadalomra szakították. Elhatározta, hogy szövetségeseket keres, olyan erős középréteget alkot, amelyre uralkodásában támaszkodhatik, amelyik nem vagyontalan, de nem is olyan gazdag, hogy hatalma ártana az államnak. Ezért cselekvő tényezővé tette a köznemességet, de különösképpen annak vagyonosabb és már öntudatosabb részét. Észrevette, hogy a familiárisok – ahogy a nagybirtokosok hűbéreseit nevezték – öntudatos és fölfelé törekvő társadalmi réteg, tehát rájuk alapozta terveit. Meglátta, hogy a köznemesség akaratát a sűrű országgyűléseken akarja érvényre juttatni. Mátyás tudva, hogy ez a nagy és szervezetlen tömeg nem cselekvőképes, az állam érdekeinek megfelelően bevezette a követi intézményt.

Hozzálátott, hogy kiépítse a rendi államot, s mintegy kettőssé tegye a kormányzást. Mivel a társadalmi osztályok még nagyon elhatárolatlanok voltak, s az átmenet nemesek, szabadok és jobbágyok között teljesen elmosódott, csak a kétségtelen nemességűeket igyekezett kiemelni s a többieket lejjebb szorítani. Azonban ez az elhatározása olyan ellenállásba ütközött, hogy rövidesen lemondott róla. Köznemesi jellegű tagokból törvényszéket szervezett udvarában, jóllehet ezt az intézkedését kénytelen volt visszavonni, és csak élete vége felé tudta újból megvalósítani. A telekkatonaságot kivonta a nagybirtokosok kezéből. Alvezéreit, mint Nagy Simont, Magyar Balázst a köznemesek sorából választotta. Döntő kérdésekben mintegy önnön hatalmát korlátozva kezdte megkérdezni a köznemességet. A nádori köztörvényszékeket eltörölte, és hatáskörüket a megyékre bízta, még a nagy uradalmakat is ellenőrzésük alá helyezte. Keresztülvitte, hogy az országgyűlés válassza a nádort, aki mintegy közvetítő legyen az állam két pillére, az országgyűlés és a király között.

A magyarországi hűbériség alapjához, a familiaritáshoz* ugyan nem tudott erős kézzel hozzányúlni, de ezen is változtatott. A megszervezett állandó hadsereggel a bandériumok* jelentősége annyira lecsökkent, hogy a király nem függött többé a nagybirtokosoktól. A familiárisi viszonyt igyekezett lazítani, korlátozni. 1486-ban elrendelte, hogy akik nem tartózkodnak uruk mellett, tehát nem tisztviselők, nem tartoznak uruk bírói hatalma alá sem.

Mátyás volt, aki a székely nagybirtokosok adókövetelései ellenében megvédte a székelyeket, s ezt az alkalmat mindjárt fölhasználta arra, hogy a székelységnek rendi szervezetet adjon. Az előkelők ellen hozta az összeírási parancsot, de a székelyek fölosztása primorokra*, primipilusokra* és gyalogosokra tulajdonképpen a székely középosztály: a lófők javát akarta szolgálni. A reform sikerült, a székely társadalom gerincét évszázadokon keresztül a lófők alkották. Mátyás király teremtette meg a szászok autonómiáját, az „universitas Saxonum”-ot is. Meghagyta, hogy a gerébeket*, királybírákat és comeseket* ezentúl mindig a szász közösség válassza. Hatalma tetőfokán, az 1486-i cikkelyekben a megyei autonómia alapját vetette meg. Az alispánságot ezentúl csak megyei nemes nyerhette el, nem pedig bármilyen familiáris, aki a főispán bizalmát bírja. Az alispánsággal együtt átalakította a „királyi emberek” megbízatását. Ezután a helyben lakók közül a nemesség választotta őket, és nevük „választott és esküdt nemes” volt.

Mátyás király az eddigi szűk országot kormányzó csoport helyébe egy föltörő, nagy társadalmi réteget tett, a köznemesi rendet, amely vele személyes viszonyba került. S ez évszázadok óta hiányzott. A közéletben az egyénekből álló nép akaratát döntő tényezővé tette, amint azt nevelőjétől, Vitéz Jánostól* tanulta, aki a zsinati mozgalmakban látta érvényesülni ezt az elvet. Eddig nem volt meg a rendi összetartozás, nem is lehetett hát közvélemény sem. Mátyás király célja a nemzet minél nagyobb erőkifejtése volt, de hogy ezt elérje, egyensúlyt hozott létre, és összhangot egy széles körű, felelős uralkodó középréteg és a király között.

Mindezt kiegészítette igazságszolgáltatása és a jobbágysággal szemben elfoglalt álláspontja. Mátyás király államszervezetében elsőrendű fontosságú volt az államjövedelmek biztosítása. Tudta, hogy a szokatlanul nagy és széles körű adózás nem népszerű. Tehát igyekezett ezt a visszavonhatatlan terhet ellensúlyozni jó igazságszolgáltatással és megbízható hivatalnoki renddel. Mátyás, egyik kortársa szerint, vallotta azt a régi elvet, hogy a királynak hivatása az embereket megjavítani: a gonoszokat megbüntetni, a jókat megjutalmazni. Élt evvel a jogával: igazságszolgáltatása erélyes volt, gyors és irgalmatlan. Jósága pedig, érdemekért, tehetséges új nemességet teremtett.

Hivatalnokaival szinte bensőséges egységben vigyázott minden iratra, amely elhagyta a királyi udvart. Galeotto, aki jól ismerte a király szokásait, azt írja, hogy minden levelet vagy ő maga fogalmaz, vagy átnézi és kijavítja. Mi sem természetesebb, mint hogy ugyanígy ellenőrizte az állam gépezetét. Ha a külügyi leveleknek még a gondolatmenetét és a hangját is meghatározta, természetes, hogy a komolyabb akták is a szeme előtt születtek meg a királyi tanácsban. Azok a főrangúak, akik bíráskodásban segédkeztek neki, jól ismerték a király akaratát, és az ő szellemében ítélkeztek. A magyar igazságszolgáltatás és jogi élet ebben az időben már igen fejlett volt, csaknem bonyolult. Az igazságnak sokszor igen sűrű szövedéken keresztül kellett érvényre jutnia. Mátyás keresztülsújtott rajta. Az udvari bíróságok, a kancelláriák s az udvarból a peres ügyek ellenőrzésére kiküldött „királyi emberek” (természetesen az intézmény átalakítása előtt) úgy működtek, hogy állandóan magukon érezték a király tekintetét.

A királyi ítéletek szigorúsága és gyorsasága egykettőre közel érezteti az uralkodót. Egy asszonyt igazságtalanul bebörtönöznek. Erre új ítéletet parancsol, és kártérítést. Egy özvegynek férje megöletéséért súlyos kártérítéssel tartoznak egyes váradi kereskedők. De azok mindenféle ravasz fogással próbálják magukat kivonni a kötelezettség alól. Erre a király elrendeli, hogy mindaddig, amíg a bűnösök és kezeseik nem tesznek eleget az ítéletnek, le kell foglalni és zár alatt kell tartani minden váradi polgár vagyonát, az ország bármely részén legyen is az található. S ezek csak kiragadott példák a hasonló szellemű ítéletek sorából. A királyi parancsok különös határozottsága, kijelentései, mint hogy: „keményen meghagyjuk nektek”, aztán meg hogy „másként cselekedni ne merészeljetek”, vagy pedig egyáltalán nem szabványos, félre nem érthető s alkalomadtán beváltott fenyegetések mindenkit meggyőztek arról, hogy a király pedig nem tréfál.

Gondoskodását nem korlátozta csak nemesekre. Ha nem Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János fia, csak egyszerűen céltudatos uralkodó lett volna, akkor is tudnia kellett, hogy az állam jövedelmeinek alapja a jobbágyság adója. Mátyás király velük szemben is érvényesítette védő hatalmát. Uralkodása egész tartamára megszünteti a nagybirtokosok addigi szívós törekvését a szabad költözködési jog elvételére. Ezenfelül a roppant kiterjedésű királyi birtokokon kétségkívül mintaszerű állapotokat teremtett. Személyesen ellenőrizte a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, akár azáltal, hogy emberekre és iratokra állandó fölügyeletet gyakorolt az udvarban, akár pedig azáltal, hogy mindenkinek szabad bejárása volt hozzá, vagy pedig maga kereste föl az országot.

Történetírója, Bonfini* már halála után megrója, hogy Beatrix jövetele előtt* nagyon is közvetlenül érintkezett a néppel. Nemcsak hogy együtt szórakozott vezéreivel, hanem – horribile dictu* – palotája nyitva állott minden rendű és rangú ember előtt. Emellett minduntalan az országot járta. Levelezéséből megállapítható, hogy napok alatt valami váratlan elhatározás nyomán, néhány ember kíséretében végigszáguldott az egész országon. Sok helyütt nem várták, nem készültek jövetelére, s nem lehetett elrejteni a visszásságokat sem. Ily módon sokszor belepillanthatott a nép hétköznapjaiba. A néphagyományban fönnmaradt álruhás látogatások sem tartoznak a lehetetlenség birodalmába. Sokszor persze a király által kiküldött királyi emberek, adókezelők, tisztviselők képében őt magát sejtették. Megvolt a hitele az ilyen mendemondának. Nagy nyelvtudása és vakmerő bátorsága például lehetővé tette, hogy személyesen kémkedjék. Ahogy a maga tapasztalatára adott a legtöbbet otthon, éppen úgy az ellenség megítélésében is. A krónikaíró Székely István* 1558-ban említ egy esetet, hogy Mátyás király álruhában belopódzott az ostromlott Bécsbe, és csaknem fölismerték. Az egykorú Bonfini* tud egy másikról, amikor álöltözetben árpát árult a török vezér sátora mellett, s megszámlálta még az étekfogásokat is.

Ugyanakkor Mátyás király a jók jutalmazására élt a király nemesítő és birtokadományozó jogával. A katonai virtus, ügyesség, értékes szolgálatok bárkit kiemelhettek, s Mátyás király ezt az új nemességet már teljesen a humanizmus szellemében teremtette meg, amint azt látni fogjuk, ha a reneszánsz műveltség magyarországi eszméit és megjelenési formáit vizsgáljuk.

Ilyen volt Mátyás király társadalmi igazságot jelentő politikája, és ennek a hirtelen megszűnését vette észre mindenki a király halála után: művelt hívei, hivatalnokai, általa fölemelt társadalmi osztályok, egyének, a székelyek, a szászok, a városi polgárság, szegény emberek, akiknek igazságát megvédte, még a zúgolódók is, akik nem értették meg külső politikáját vagy akiknek terhes volt súlyos adókövetelése. Mindenekfölött a köznemesség emlegette, mert elvették mindazokat a jogokat, amelyeket Mátyás adott nekik. Ugyanez a köznemesség, bár a Tripartitumban* évszázadokra egyenjogúságot nyert, a jobbágyságot taszította olyan helyzetbe, amelyet Mátyás király soha nem tűrt volna. Most aztán sirathatták: „Ezért – írja Bonfini* – akik azelőtt avval a vétkes cselekménnyel vádolták a királyt, hogy túlságos és szokatlan adókkal terheli a népet, és hogy a főnemességet meg a nemességet állandó háborúival felemészti, és háborút háborúra halmoz, hogy nem akar semmiféle békét és nyugalmat, azok halála után megváltozott véleménnyel mindnyájan féltek, és mély gyászukban úgy siratták meg, mint legvitézebb és legkiválóbb fejedelmüket. A földműves nép, melynek évről évre négyszeres adót kellett fizetnie a nagy háborúk miatt és amely az adózások mérhetetlen súlya miatt panaszkodott, most felnyög, és a földeknek pusztítása és földúlása és a mindenünnen fenyegető tűzvész miatt retteg. Hajlandók lennének a hatszorosát fizetni, csak föl lehetne támasztani halottaiból a királyt. A nemesek, akik panaszkodtak, hogy a katonai fáradalmak felemésztik őket, most a nemzet és az egyesek végpusztulásától megborzadnak.” Bonfini* e szónoki ellentétét nem kell nagyon szigorúan venni, de bizonyos, hogy elmosódott minden kedvezőtlen emlék, minden figyelem felé fordult, s azok előtt is kibontakozott nagysága, akik azelőtt nem látták. Székely István* a XVI. század hatvanas éveiben már arról tud, hogy „trufái* sokak vadnak a Mátyás királynak”. A Mátyásról szóló adomák részben örökké vándorló tréfák, melyek kelettől nyugatig sodródtak népről népre, országról országra, s mindig egy-egy nagyon kiváló és népszerű király személyéhez kapcsolódtak. Egy másik részük azonban meglepően fedi Mátyás társadalmi reformjait, belső politikájának intézkedéseit, és már akár megtörténtek, akár nem, a valóság benyomását keltik. Ezek szerint az elbeszélések szerint ha a szegény embert, jobbágyot, szegény városi embert elnyomja nemes ura vagy elöljárója, Mátyás váratlanul fölbukkan, meglátja, és keményen megbünteti a hatalmaskodást, mint a kolozsvári bíró híres történetében. A szegény ember felmehet hozzá Budára. Egy másik adoma szerint el-elnézett a jobbágyfalvakba, ellenőrizni a falusi igazságszolgáltatást. Gömörben megdolgoztatta az urakat, bölcsen megleckéztetve őket, hogyan kell megbecsülni a nép munkáját. Nem kerülte ki éles figyelmét az offenbányai kamarás gyanús jómódja sem. A lebbencs-mese arról szól, hogy Mátyás király álruhában szegény juhászokhoz kerül, s velük eszik a közös tálból lebbencset. De mivel nem tart sort benne, az öreg juhász rákoppint az ujjára. Mátyás nem haragszik meg érte. Hanem visszamegy Budára, s ezután a lebbencs törvényével uralkodik a nagyurak között is. Az adomák úgy tudják, ahogy a történelem: Mátyás a nép között járt, de szívesen ajtót nyitott minden panaszosnak, ellenőrizte a nép helyzetét, hivatalnokai működését, igazságszolgáltatását, s megfékezte a nagyurakat. Így született meg Mátyás királynak, az Igazságosnak az alakja sóhajból és panaszból. Mindenütt jelenvalósága, igazságszolgáltatása, népbarát politikája, fölbukkanása az ország különböző részein olyan mély nyomot hagyott a magyar nép lelkében, hogy azt soha senki többé nem tudta eltörölni. A halálára következő süllyedt időszakban a köréje fonódó mondakör egyre gazdagabb lett. Ő maga egyre élőbb, egyre nagyobb.

Forrás: http://mek.oszk.hu