Ki volt Mátyás király? (1.)

Közzétette:

 

„Ilyen vala a mi jó Mátyás királyunk, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki keresztyén királyok közül, kik utána voltak, ne álljon hasonlatosságért, mert bizony megocsúsodik érdeme Mátyás mellett s elvész tündöklősége, mint a csillagoknak nap támadásán*.”

Zrínyi

Matyas „Győzhetetlen Mátyás király”: így nevezték már életében. Ha igaz volt akkor, most még igazabb, mert a szívekben élő uralkodót nem lehet legyőzni, megfoghatatlan és legyűrhetetlen sereggel harcol. Egyik legnemesebb késői ellenfele, II. József megérezte és bevallotta, hogy a magyarok szívében még mindig Mátyás régi országa él, s ezért nem kell az övé. Hasztalan öltött álruhát s kereste föl alattvalóit, hasztalan törekedett őszintén népei javára, hiába ígérte, hogy el fogja feledtetni Mátyást a magyarokkal: az ígéretet nem tudta beváltani. Pedig Mátyás király nem adott országot és hitet a magyarnak, mint Szent István, nem építette újjá, mint a tatárjárás után IV. Béla. Nem érte el Nagy Lajos hatalmát, sőt minden összeomlott, amit alkotott. Szent Istvánra, az ország építőre mély bizalommal tekint népe, de csak imával tudja elérni. Mátyás király azonban mellette áll bizalmasan és derűsen, álruhában. Mi a nyitja mindennek? Talán csak az, hogy Mátyás király az első modern magyar ember. A magyar középkorból nőtt ki, de az eljövendő századok minden szép emberi vonását kivirágoztatta magában. A nagy Hunyadi-sarjadék politikájának, sikereinek, halhatatlanságának kulcsa: Mátyás, az ember.

Mátyás magyarsága

Mátyás királyt joggal tarthatjuk a magyar faj egyik legnagyobb géniuszának. Mint a nemzeti ellenhatás királyjelöltje került a trónra idegen uralkodók emlékének és idegen trónkövetelőknek ellenében. Az ország kormányzójának gyermeke volt Vajdafi Mátyás, azé a nagy törökverőé, akinek harcaiban először vállalta öntudatosan a magyar nemzet, hogy immár a kereszténység védőbástyája lett. Ez a küldetéstudat emelte föl Hunyadi Jánost a nemzeti harcnak mintegy jelképévé, és mélységesen igaz, amit Zrínyi Miklós ír: „Azért Hunyadi János Mátyásnak tartott világosságot; annál a szép karbunkulusnál látták meg Mátyást a magyarok, kit talán meg nem találtak volna olyan könnyen, ha az a világosság nem lett volna. Az atyja érdeméért lőn király, akit még királyságra valónak nem ismértek volna.” A heves, tetterős magyar főúr, Szilágyi Mihály* és Mátyás anyja nemcsak nemzetségük hatalmával gondoltak, amikor minden erejükkel Mátyás megválasztásáért küzdöttek, de hitték is, amit mondanak, hogy szűnjék meg végre az idegenből való koldulás, valahányszor be kell tölteni a magyar trónt. S valóban, Vajdafi Mátyásban nem csalódott népe, az ő gondolkodását és vágyait fejezte ki. Külseje, megjelenése, élete műve mindenestől a magyarságé.

Ha felmégy a budai Vár zegzugos lépcsőjén a Mátyás-templomhoz, ott találod az egykori domonkos rendi kolostor falába illesztve az ortenburgi emlékmű* mását. Mátyás király páncéljáról bő lepel omlik le, trónuson ül, lábát oroszlánon nyugtatja, bal térdén pihenteti az országalmát, jobbjával megmarkolja a jogart, s néz maga elé kőszemével. Hatalmas hajkorona veszi körül arcát, s ez az arc messziről csodálatos értelmi fénnyel szinte világít, csak ha közelebb mégy, akkor látszik feszült ereje. Fenség és erő, harc és nyugalom árad róla egyszerre. Ez a hódító fejedelem arca, amint az idegen világnak mutatja magát. Már szinte bálvány.

De milyen volt az ifjú, a férfi, aki a hatalomnak és fenségnek ilyen időtlen jelképévé vált? Egyéniségét könnyebb megragadni, mint külsejét, de a különböző leírások alapján mégis elibénk tűnik arca, alakja. Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes; beszéde és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény. Sokszor fenyegetőző, néha hetyke, nagyotmondó, mintha csak „fiatal székelylegényt” hallanál. Vakmerően elöl harcoló, de azért fortélyos is, és óvatos, büszke, és makacs. A helyzetet villámgyorsan felismeri, hirtelen cselekszik, s mindig célba talál. Sokszor látjuk nála azt a cselekvési módot, melyet Tubero*, az egykorú dalmát történetíró a magyarokra annyira jellemzőnek tart: makacsul és szinte közömbösen nem vesz tudomást a dolgokról, mígnem hirtelen annyi idő alatt, amennyi másnak még gondolkodásra sem volna elég, viharsebes rohamban mindent elrendez, megszervez, kioszt, elrendel, és rajtaüt ellenfelén. Gazdag temperamentumán azonban még erősebb értelem uralkodik. Nemcsak az embereket ismeri, de önmagát is. A maga természetes énjét akárhányszor megjátssza célja érdekében. Dúl-fúl, ellágyul, panaszkodik, ígérget, barátkozik és fenyegetőzik, ha így akarja a király, a nemzet érdekeinek megtestesítője.

Mátyás magyarsága annyira ősi, közvetlen, bizonyításra nem szoruló, hogy nem is igen érdemes származásával foglalkozni. Hunyadi János atyja, Vajk a Havasalföldről vándorolt be Magyarországra. Fontos jelek arra mutatnak, hogy a kun eredetű vajdacsaládhoz tartozott. Vajk, mint Zsigmond király udvari vitéze, nemesi birtokként megkapta Hunyadvárát, de még előbb katolikus, valószínűleg magyar leányt vett feleségül. A magyarság ekkor mint nemzet, nemeseiben élt. Ők alkották, ők vezették és tartották fenn a magyar nemzet legfőbb középkori életmegnyilvánulását, a magyar államot. Ennek az államnak tagja lehetett minden olyan ember, aki nemesi erényekkel, hűséggel, bátorsággal, tettekkel kitűnt, és vallotta a magyarság katolikus hitét. Hunyadi János gyermekkorát is méltó iskolában töltötte. Csáky György székely ispán házába adták, később nádasdi Ungor Péter Hunyad megyei birtokosnál szolgált, majd Lazarevics István szerb despota mellett küzdött a török ellen, s a szerb énekesek „Magyar János”-nak nevezték. Azután Újlaki Miklós édesapjának szolgálatába állt, majd monoszlai Csupor Demeterhez került. 1431-ben udvari vitéz lett Zsigmond király mellett, és Itáliába is elkísérte urát, hazatérve pedig elvette hiteltársul horogszegi Szilágyi László főispán leányát, Erzsébetet. Így nőtt fel az a férfiú, aki a magyarság történeti akaratának egyik legnagyobb kifejezője lett.

„Magyar János” és Szilágyi Erzsébet fia, Vajdafi Mátyás olyan rendkívüli képességeket mutatott, hogy származásához legendákat fűztek. Bonfini*, Mátyás király életrajzírója egyenesen a nagy római Valerius* család sarjadékának tette meg. A derék humanista a maga hitelének emelésére, már Mátyás halála után, azt írja, hogy az ifjú Mátyás római eredetűnek vallotta magát. És hogy ne álljon egyedül ez a híradás, a Hunyadiak egyik rokona, Liszti János veszprémi püspök a következő évszázadban meg azt jegyezte föl, hogy Mátyás sohasem szégyellette bevallani, miszerint Zsigmond király sarjadéka. Arra a mondára céloz itt a püspök, hogy Hunyadi János voltaképpen Zsigmond király természetes fia, anyja pedig, a Hunyad megyei Morsinai Erzsébet, csak a fia születése után ment férjhez Vajk vitézhez. Mátyás király tehát mind a kettőt vallotta volna, márpedig az egyik magyarázat homlokegyenest ellenkezik a másikkal. Talán természetes föltenni, hogy mind a népies, mind a tudós mesét csak tűrte. A propaganda nagymestere és egyik legelső modern alkalmazója élesen látta, hogy sem atyjának érdemei, sem a maga tehetsége nem elég ahhoz, hogy megszüntesse a körülötte uralkodó régi királyi családok féltékenységét s a nyugati határvidék megszégyenült oligarcháinak gyűlöletét. A Zsigmond császárral kapcsolatos mesét alighanem azért fogadta el, mert akadtak emberek, akiknek szemében ez a körülmény erősíthette helyzetét és törekvését a császári trónra. Ami a római származást illeti, bölcsen elhallgatja Bonfini*, hogy humanista társai és ő maga gondolta ki. A humanistáknak nagyon kevés elég volt egy kis néprajzi misztifikációhoz. Galeotto például szemrebbenés nélkül azonosítja Pannónia egykori őslakóit, a pannonokat a magyarokkal, Budát Buddhával hozza összefüggésbe, és ugyanilyen humanista találmány, hogy nemes Kassa városa Cassius nevét viseli. Helyek, nevek és népek azonosításában semmi aggály nem gátolta őket. Mátyás király egy udvari vitában szembe is helyezkedett evvel az eljárással. A humanisták észrevették, hogy a román nyelv a latin nyelvhez közel áll; tudták az ókori írókból, hogy Traianus császár gyarmatosokat telepített Magyarországnak arra a vidékére, ahol a középkor vége felé már románok laktak. Látták a sírföliratokat, római köveket, habozás nélkül megállapították tehát, hogy ott a római gyarmatosok utódai élnek. Bonfini* a nagyobb valószínűség kedvéért a család származási helyéül egy Hollós nevű helységet jelöl meg. A római leszármazás hiedelme Mátyást népszerűbbé tehette a közvéleményt formáló humanistahad előtt, eggyel több érv volt birodalmi törekvései mellett, de semmi esetre sem volt bármiféle jelentősége. Hogyan is mondja Zrínyi Miklós? – „…Ha Hunyadi János is régi seculumokban* lett volna, ennek is Juppitert* atyjául adták volna, vélvén a régiek, hogy csaknem lehetetlen embertül fajozni annak, kinek jó cselekedetei nagyobbak más emberek rendinél. Hunyadi Jánosnak fia Hunyadi Mátyás volt, s nem elég-e az? Mutasson ilyen apát s ilyen fiat nekem egy historicus, aki ezer esztendőre fonja is némely királynak genealógiáját*.” Hunyadi Mátyás sokkal jobban nemzetéhez tartozott, mint az akkori uralkodó családok bármelyike, melyek kölcsönös összeházasodásaikkal alig őriztek meg már valamit alapító nemzetiségükből, és csupán a hagyomány éltette hovatartozásukat. Hunyadi Mátyás családja és annak hagyománya, megjelenése, egyénisége és tettei révén nemzeti király volt minden magyar szemében éppen úgy, mint az Árpádok.

A „végzetes gyermek”

Apja belé helyezte szebbik reményét, és különösen szerette. Kapisztrán János, a híres ferences barát, valahányszor csak a Hunyadi fiúk ministráltak neki, mintegy megkülönböztetésül mindig Mátyást állította a jobbjára. Benne második Nagy Sándort, a kereszténység jövendő nagy harcosát látta. Nevelői mind e kisebbik gyermekben vették észre a nagyobb tehetséget, mint az adomagyűjtő Galeotto írja: „az erény tüzecskéit”. A gyermek Mátyás étlen-szomjan, lázas szemmel figyelt dajkájára, ha az Roland lovag* hősi cselekedeteit beszélte el neki. A nagy hőstettek szinte megszállták, megfeledkezett a világról, kézzel és mozdulatokkal utánozta az elbeszélt dolgokat. Első éveit édesanyjánál, Szilágyi Erzsébetnél, Kolozsvárott töltötte. Később sokat tartózkodott apja közelében. Akkor érezte jól magát, ha társaival katonásdit játszhatott, ha párviadalban ügyeskedhetett, ha átúszta a Dunát. Kiváló férfiak nevelték. Az Itáliában keletkezett új műveltség szellemében oktatták. Arra tanították, hogy a történelem szükséges számára, s ha nagy hadvezér akar lenni, belőle kell tanulnia útmutatást. Ekkor olvasott az ókor gyermekifjú hőséről, Nagy Sándorról, az Alpokon átkelő Hannibálról, a szívós rómaiakról, a Galliát meghódító Caesarról. Közel érezte magát hozzájuk, és amit tanult, nem maradt benne elfutó gondolat. A nagyok belevonták beszélgetéseikbe, sőt a deákul jól tudó, lángeszű gyermek a tolmács szerepét vitte atyja és a pápai követ között. Teste és lelke harmonikusan fejlődött, és nagy ígéretet hordozott. Már ekkor elterjedt róla a vélemény, hogy még többre viszi, mint apja, ekkor kezdték őt – Bonfini* szavai szerint – „végzetes” gyermeknek tartani. Az élet szenvedései fölfokozták ellenállását, mintegy megedzették. A szinte csodaszámba menő nándorfejérvári győzelem, majd a rákövetkező kettős gyász, amikor egyszerre vesztette el apját és Kapisztrán Jánost, nem forgatta föl egyensúlyát. El tudta viselni, ami utána következett, bátyjának halálát, a maga halálos veszedelmét és a börtönt is. Mikor V. László* Bécsbe vitte, az udvaronchad csúfolódott vele: „Nini, ez akar a magyarok királya lenni!” Rendületlenül válaszolt nekik: „Ha életben maradok, még a tiétek is leszek!”

V. László* halála után a cseh kormányzó, Podjebrád György* kezébe került, aki számításból tisztességgel bánt vele. A nagy tehetségű államférfi sok tekintetben Mátyás mesterévé lett. Amikor aztán Podjebrád György* megtudta a magyar királyválasztás eredményét, az asztalfőre ültette a fogoly gyermeket, s megígérte, hogy vacsora után nagy hírt fog vele közölni. Az ifjú elhallgatott, egész idő alatt szavát sem vették, s a nagy reménytől eltelve étlen-szomjan ült helyén. Ekkor Podjebrád így szólt hozzá: „Mit fizetsz nekem, Mátyás, ha nagyon nagy, ha hallatlan örömhírt mondok neked? Megjutalmazol-e? Megadod-e azt, amit kérek?” Mire a gyermek így felelt: „Király, számomra semmi nagyobb öröm nem lehet a szabadságnál. Ha ezt megadod nekem, örökké hálás leszek irántad, és bármit kérsz, teljesítem. De az olyan embert, aki más kezében van, nem kérni szokták, hanem parancsolnak neki, hiszen kényszeríteni lehet.” S akkor amaz: „Üdvöz légy, Mátyás, Magyarország királya!” A népies képzeletnek kedves volt ez a jelenet, mert benne az igazságtalanul üldözött, a megalázott megdicsőül. A jó öreg Szerémi György*, akinek hiszékenységénél csak kedvessége nagyobb, szintén tud egy hasonló jelenetről, amely szépen összefér a megelőzővel. A ravasz Podjebrád, amint megtudja Mátyás megválasztását, tüstént hívja leányát, Katalint: „Kérlek téged gyorsan, hogy drága virágból fonj rögtön szép sűrű koszorút, és tedd föl tenkezeddel Vajdafi Mátyás fejére.” Arról azután már nem beszél sem a fáma, sem Bonfini*, hogy Katalin akkor koronázta-e meg Vajdafi Mátyást, amikor vacsora után elmondták neki a nagy hírt. De mi idézte elő Mátyás életének e nagy változását?

Magyarországon az utolsó évek feszült várakozásban teltek. Az ország megelégelte a csehek rablásait, a török veszedelmet, az idegen királyok idegen környezetének erőszakoskodásait és kedvezéseit a magyarok terhére. Olyan lázadások, mint például az 1439-i budai*, tanúskodnak az elfojtott idegengyűlöletről, melyet a városok szaporodó magyar népe is mutatott. A kor egyik kiváló politikusa, az olasz származású császári kancellár, Enea Silvio Piccolomini*, amikor még V. László* trónfoglalása vitás volt, azt írta gúnyosan a magyarokról, hogy „Messiást várnak”. Bizonyos, hogy Hunyadi János kormányzósága után, akinek dicsősége betöltött minden házat, megmaradt fiában látták a jövő reményét. Ilyen körülmények között kezdte meg szívós harcát Szilágyi Mihály* és Szilágyi Erzsébet, hogy Mátyásnak megszerezze a koronát. Az országnak majdnem korlátlan ura ekkor néhány főúri család volt. Ezeket kellett szerződéssel, ígérettel, fogadkozással Mátyás pártjára hódítani, megnyugtatni őket, hogy az új király tanácsukat fogja követni, hogy bátyja kiontott véréért bosszút nem áll. A Hunyadiak párthíveinek elhatározása nem tért el a hagyományostól, mert hiszen Mária halála óta* minden király választás útján került a magyar trónra, és hagyományos volt abban is, hogy nemzeti királyt akartak választani. De mégis forradalmi elhatározás volt, hogy olyan ifjút szándékoztak királlyá tenni, akit a gőgös nemzetségek újonnan jöttnek tartottak, és lenéztek. A meggyőzést, alkut, vesztegetést, ígérgetést megtetézték még erőszakkal: Szilágyi Mihály* nyomatékul nem jelentéktelen hadsereget vont össze a Duna mellett. Végül is az országgyűlés hosszas huzavona után megválasztotta Hunyadi Mátyást. A főurak szava volt a döntő, akik bíztak abban, hogy vagy akaratukra hajlíthatják a gyermek Mátyást, vagy pedig az tapasztalat híján aláássa tekintélyét. A kisnemesség követte pártfogóit. A nép, amelynek nem volt beleszólása a választásba, nem értette ezt a huzavonát. Pesten már elhangzott a hálaadó istentisztelet, öregek és fiatalok örömujjongva kiáltották Mátyás nevét, pedig még nem is döntött a királyválasztó gyűlés. Mikor pedig gyorsan szétterjedt az örömhír, eddig hallatlan örömjelek borították el a városokat és falvakat. Szerte az országban sípok és dobok lármája hangzik fel mindenünnen, énekelnek, táncolnak mindenfelé, éltetik az új királyt, Hunyadi János fiát, a rég várt megszabadítót. És Mátyás király csalhatatlanul megérezte, hogy ellenségeit nem a nép között kell keresnie, hanem mindenkor egyebütt. Hazatérése diadalmenet volt: a nép útjába tódult. „Öregasszonyok, emberek, gyermekek*, parasztok tömege mindenfelől körülözönli, mindenki üdvözli, kezét csókolják, lábához borulnak, boldogságot kívánnak neki, Magyarország reményének, szabadítójának mondják.” Az új fejedelem nem kapatja el magát. A hódolatot szerényen és kedvesen fogadja, ezt bátyámnak, azt húgomnak nevezi, ezt atyámnak, azt anyámnak. Megöleli, megcsókolja őket. Kedves szavakkal fordul a katonákhoz, és győzelmet ígér nekik. A diadalmenet továbbvonul, mint valami áradat, eléri Budát, s az új király egyenesen Boldogasszony templomába megy, hogy hálát adjon s ünnepélyes szertartás keretében trónra üljön.

Forrás: http://mek.oszk.hu

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s