Közzétette: 
„És lassan elfogyott minden. A csomagok is az ágyakra kerültek, a két ifjú izgatottan topogott, Matula is csak tett-vett céltalanul.
– Hány óra? – kérdezte.
– Mindjárt öt.
Az öreg erre meggyújtotta a gyertyát, elfújta a lámpát, és egyszerre ködös, borongós este lett körülöttük. A kis láng lassan szárnyra kapott, és Matula letette az ágyra a kucsmáját.
A kis láng erre, mintha magára talált volna, kinyújtózott, Matula keze megmozdult, mintha meg akarta volna simogatni, aztán csendesen azt mondta:
– Adjon az Isten mindenkinek békességes, szép karácsonyt!
A két fiú némán nézte a kis lángot, s a fenyőszagú, árnyékos szoba meghatottan ölelte magába a három embert.
Tutajos önkéntelenül nyújtotta kezét öreg barátja felé, és mintha szólni akart volna, de Matula csak annyit mondott:
– Jól van, Gyula. – És megszorította a fiú kezét, megszorította Bütyök kezét, aztán – talán jelezni akarta, hogy az ünnepi pillanatnak vége – újra feltette a kucsmáját.”
Ladó Gyula Lajos, akit már nemigen szólítottak Tutajosnak, ahogy ifjúnak sem, becsukta a könyvet, és felemelte róla a tekintetét. Csak az állólámpa világított a szobában, az öreg karosszék mellett, amelyben ülve régen Ladó Gyula Ákos, az apa szeretett olvasgatni, előtte meg a nagyapa, Ladó Gyula Xavér, akire azonban Tutajos már nem emlékezhetett. A fénykörön túl csak a körvonalak látszottak. Csend volt. Amióta a legifjabb Ladó, a kis Ákos megszületett, már csak így, kettesben töltötték a szentestét Sárival. Aki persze a kis jövevénynek nem Sári volt, hanem nagymama, ahogy Gyulánk meg nagyapa.
Sári már elment a hálószobába, talán még olvasgat az ágyban, talán tévét néz, talán már el is aludt. Tutajos gondolatait nem zavarta semmi, csak az öreg falióra ketyegése mérte kérlelhetetlenül az időt. Sárira gondolt, az együtt töltött évtizedekre, meg Bütyökre, akitől megtanulta, hogy egy barát sokszor több, mint egy testvér.
Aztán régi teleket idéztek fel Tutajos gondolatai, régi karácsonyokat. Matulát. István bácsit, Nancsi nénit, akik mostanra már sorban mind kiköltöztek a kis temetőbe. Ott keresik fel őket karácsonykor a rokonok. Hirtelen az jutott eszébe, hogy ők meg unokázni mennek holnap, és ez lefújta a bánat porát a melegségről, ami az imént átjárta a szívét. – Így van ez Gyula, és így is kell lennie – hallott belül egy öreg hangot, melyet karcossá tett a rengeteg pipafüst, de mégis olyan puha tudott lenni, mint egy biztonságos fészek. – Gergő bácsi – kiáltott magában Tutajos. De az öreg most nem mondott többet, sem arról, hogy mi az, ami így van, sem arról, hogyan is van az így, sem arról, hogy miért kell így lennie. Gyula várt még egy kicsit, aztán eloltotta a lámpát. – Boldog karácsonyt – suttogta.
A szövegben eredeti vagy torzított formában Fekete István műveiből vett idézetek és nevek szerepelnek.
Forrás: Ötvenentúl.hu
Lighthouse 