A bukovinai székelyek nyelvéről

(A bukovinai székely nyelvjárás főbb sajátosságai)

Írta:
Rónai Béla

A népmesének szerves része az a nyelvi forma, amelyben megjelenik: hall­ható vagy olvasható. Kötetünk meséit Fábián Agostonné Györfi Rudi Mári a bukovinai székelyek nyelvén mondta el, szólaltatta meg. Természetesen a Buko­vinából haza települt székelyek is magyarul beszélnek, de ez a nyelv sok vonásban eltér attól, amely a rádióban hangzik, amelyen a televízió sugározza műsorát, amelyen az újságokat írják, vagy akár amelyen az iskolákban a tanítás folyik. De a bukovinai székelyek nyelve nemcsak az úgynevezett irodalmi nyelvtől tér el jó néhány vonásban, s nemcsak a beszélt köznyelvtől, hanem attól is, amelyet főként az idősebb nemzedék tagjai például a tolnai Sárközben, a baranyai Or­mánságban, a zalai Göcsejben vagy az észak-magyarországi Palócföldön használ­nak. A bukovinai székelyek nyelve tehát táj nyelv, tájszólás, nyelvjárás.

A nyelvjárás nemcsak szóállományában, szókészletében különbözik az iro­dalmi nyelvtől és a köznyelvtől, a magyar nemzeti nyelv követendő példának számító írott és beszélt változatától, hanem nyelvtanában is. A megszólaltatott hangokban, a szavak alakjában, toldalékolásában, az új szavak alkotásának módjaiban, sőt még abban is, hogyan kapcsolódnak a szavak mondattá, össze­függő szöveggé.

A nyelvjárásnak tehát nemcsak saját szókincse van, hanem saját nyelvtana is, amely számba veszi, rendszerezi a hangokat, a szavakat és a mondatokat.

Szójegyzékünk összeállításában az a cél vezérelt bennünket, hogya táj sza­vak értelmezésével hozzásegítsük olvasóinkat a mesék minél teljesebb megérté­séhez. Mivel nemcsak egy-egy ismeretlen szó zavarhatja meg a mese olvasóját, hanem egy-egy, számára ismeretlen vagy szokatlan hangot jelölő betű, egy-egy az irodalmi és a köznyelvben elő sem forduló szóalak vagy mondatszerkezet, röviden összefoglaljuk a bukovinai székely nyelvjárás “nyelvtanát”. Csak olyan nyelvi tényekről, jelenségekről szólunk, amelyek a kötet meseszövegeiben szinte törvényszerűen előfordulnak.

Igaz, hogy minden mesét egyetlen személy, Fábián Ágostonné mondott el, mi mégis a bukovinai székely nyelvjárást jellemezzük. Egy-egy személy is kép­viselhet kisebb-nagyobb közösséget, falurészt vagy egész falut, ha úgy beszél, ahogy a vele együttélő közösség legtöbb tagja. A nyelvjáráskutatók sem teszik fel minden kérdésüket a vizsgált falu minden lakójának. Két, esetleg három ember egybehangzó válasza alapján az adatokat már társadalmi érvényűnek tekinthe­tik, a megkérdezett két–három személyt pedig az egész falu képviselőjének. Mi­vel K:akasd A magyar nyelvjárások atlasza c. nagy nyelvjárási gyűjtő és közzé­tevő adattárnak egyik kutatópontja volt, a benne rögzített adatok lehetővétették az összehasonlítást. Az egybevetés, valamint a többi kakasdi székely bi­zonyságtétele alapján felelősséggel állapíthatjuk meg, hogy Fábián Agostonné egyszemélyben is a bukovinai székelyek nyelvjárását képviseli.

Ez azért figyelemreméltó, mert mesemondónk még nincs egészen ötven esztendős. Feltételezhető, hogy a mi korunkban, amelyre a nyelvi változások fel­gyorsulása is jellemző, főként a nyelvjárási jelenségek halványulása, eltűnése, az ő számára a mesekincs kimeríthetetlenül gazdag tartalmával segített meg­őrizni, megtartani azt a nyelvi formát, amelyben vagy amellyel kisgyermek vagy serdülő leány korában elraktározta emlékezetében.

A mesék nyelvi-formai vizsgálatát az tette lehetővé, hogy Sebestyén Ádám a gyűjtésnek ma már egyedül járható útját választotta, vagyis magnetofonnal dolgozott. Ezáltal minden érdeklődőnek megvan a lehetősége egyrészt a szöveg­hűség ellenőrzésére, másrészt meggyőződhet a nyelvtani-formai jellemzés egé­szének és részleteinek megbízhatóságáról. A gyakorló fonetikusok (a hangtan­nal foglalkozó szakemberek) nyelvén szólva: nem minden magnószalag elsőrendű hangminőségű, de ahhoz, hogy a szöveg hitelességét megállapítsuk, és a sok egyedi nyelvi jelenségből nyelvtani általánosításokig eljussunk, elegendő.

A népmese eredeti rendeltetését, szerepét, funkcióját tekintve jellegzetesen mondott, azaz elhangzó műfaja a népköltészetnek. Ha leírjuk, könyvbe préseljük, nem változik meg ugyan, de élmény keltő, hangulatteremtő ereje, mondjuk így: művészi hatása csökken. Főként akkor érzékeljük ezt, ha avatott mesemondó, ragyogó előadó, méltán a Népművészet Mestere szájából hangzik. A maga össze­tettségében, teljes hatásában csak a hangosfilm adhatná vissza ezt a mesemondó teljesítményt. A magnetofon felvétel azonban technikai fogyatékosságai ellenére is bőséges anyagot kínál a mese dramaturgiájával foglalkozó szakembereknek. A beszédművelés, napjaink sokat emlegetett és mind az iskolában, mind a fel­nőttoktatásban megkülönböztetett fontosságú stúdiuma szintén sok megszívlelen­dőt találna benne.

A beszédművelők az elhangzó beszéd példamutató sajátságait ugyanis a nép­nyelvben, a tájszólásban, a nyelvjárásban vélték megtalálni. A mi mesélőnk be­széde, akusztikus stílusa méltán érdemelné meg a rendszeres vizsgálatot. Ez azonban kívül esik azon a feladatkörön, amelyet az írásba foglalt és könyv alakban közzétett mesék gondozása jelent.

Éppen ezért mi az olyan nyelvtani tényekre és jelenségekre figyelünk, ame­lyek a beszéd írott nyelvi változatában kerülnek elénk, vagyis elsősorban a szem számára felfoghatók. Amikor a továbbiakban eltéréseket, különbségeket álla­pítunk meg, akkor a bukovinai székely nyelvjárást mindig a magyar nemzeti nyelv irodalmi nyelvi, illetve köznyelvi változatához viszonyítjuk.

HANGJELENSÉGEK

Kezdjük azzal, hogy a bukovinai székelyek két e típusú hangot ejtenek. Az egyiket nyíltnak, a másikat zártnak nevezi a tudomány. Annyira fontos vonása ez a vizsgált nyelvjárásnak, hogy a kétféle e hangot írásban is jelölnünk kell. A nyíltnak a betűjele a magyar köznyelvi helyesírásban is alkalmazott e, a zártat viszont az e betűre tett két ponttal jelöljük, így: ë. Az olvasó sok ilyen betűt találhat a kötetben. Vannak, akik anyanyelvjárásukban már korán megtanulják a kétféle e hang ejtését, s másnak a beszédében is meg tudják különböztetni őket. Mások viszont csak egyféle e hangot, mégpedig nyílt at ismernek. A zárt at ezért akár ejteni, akár füllel felfogni alig képesek.

A kétféle e megkülönböztetése a magyar köznyelvben elsősorban a jóhang­zás követelménye. Tudniillik a magyarban viszonylag sok az e hang egy egység­nyi folyamatos szövegen belül (100 magánhangzóból 26 az e). Ez egyhangúvá teszi a magyar beszédet. Az egyhangúság feloldásának, mérséklésének egyik módja a kétféle e megkülönböztetése. Észrevehető a különbség az ember sza­vunk hangzásában, ha egyszer két nyílt e-vel ejtjük; így: ember, vagy egy nyílt­tal és egy zárttal, így: embër.

Ezenkívül azonban a kétféle e hangnak jelentésmegkülönböztető szerepe is van. Egészen mást jelent például ebben a nyelvjárásban az: elvette (= elvetette), mint az: elvëtte (= feleségül vette). A ne tiltószó, a figyelemfelhívó módosító­szó.

Azt szokták mondani, hogy a zárt e ott ejtendő, ahol az úgynevezett ö-ző nyelvjárásokban ö hangzik. Tehát: embër, mert van embör alak, de az ëmbër már nem fogadható el, mivel ömbör alakot nem hallunk. Ez a “szabály” azonban csak igen nagy általánosságban érvényes. Az olyan erősen e-zőre, mint a bukovi­nai, már nem. A következő példák semmiképp se férnének bele az imént emlí­tett “szabály” érvényességí körébe: bukfëncëzëtt, csëndësebben, ënged, embërë­kët, gërëbje, kicsërélték, mëntëgetőzött, nëgyedik, litër, lëj, pëcsënyét, rëmëte, rendësën, rëstëlte, szënt, tëmplom, tëngër, stb. Ezekben a szavakban és még jónéhány másikban következetesen zárt e hangzik. A le, te, ne (mint tiltószó) e hangja mindig nyílt. A nem és a hanem e-je ingadozik. Gyakoribbak nyílt e-vel, de néha zárt e is hallható bennük. A mesemondó kiejtésének megfelelően jelöl­tük őket.

A magánhangzók időtartama: rövidsége-hosszúsága ugyancsak figyelmet ér­demel. Viszonylag sok a se rövid, se hosszú, vagyis a félhosszú magánhangzó, amelyet a hangtani szempontból fontos szövegekben balra dűlő vesszős ékezettel jelölnek (ò,ő,ù).

A fél hosszúságot nem jelöltük, hanem rövidnek fogtuk fel. A félhosszúak egyébként elég következetesen fordulnak elő a szavak első szó­tagjában, vagyis úgynevezett hangsúlyos helyzetben: hòl vòlt, tòl; de hangsúly­talan második szótagban is: akkòr, gondòl. – Egyébként mind a három időtar­tam-változat megfigyelhető a következő szavakban: tul~t,ùl~túl; csuf~csùf’~csúf; ugy~ùgy~úgy. A köznyelvi szólt gyakran rövid o-val hangzik: szolt. Viszont következetesen hosszú az ó a rókon szóban és toldalékos alakjaiban: rókonyok, valamint a palóta szó alakváltozataiban.

Törvényszerűnek tűnik a határozóragok (-ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről) ma­gánhangzóinak hosszú ejtése.

Leggyakrabban a rövid magánhangzó nyúlik félhosszúvá, a hosszú ritkáb­ban rövidül meg.

A továbbiakban a magánhangzóknak csak olyan változásairól szólunk, ame­lyek önálló betűvel jelölhetők, s nem említjük azokat, amelyek két típus közé es­nek. Például a legén szó é-je helyén gyakran i hangzik, ugyanígy a belé-nek van beli változata is. Jól megfigyelhetők azonban az é és az i közé sorolható hangszínváltozatok. Jelölésük elmaradása az olvasókban bizonyosan nem kelt hiányérzetet.

Az é helyett a zártabb i, í van a szegin, az igír szóban, valamint a kezibe, szemibe, szemit szóalakokban birtokos személyragként. Ugyancsak zártabb ejtés figyelhető meg a vider (= veder, vödör), fészi (= fejsze) esetében is. Ebbe a jelenségcsoportba tartozik a szalmákot, ruhákat, lovakot, tüktököt, fejiket, em­bereket, kévéket tárgyragos alakokban a nyílt a, e helyett a zártabb o, ö, e megjelenése kötőhangzóként. Ugyanez figyelhető meg a szeméjësën, készën, tën­gërën határozóragos alakokban, valamint az évës melléknévképzős szóalak kö­tőhangzójában. Az a/o változásra idézhetjük még az elfáradtam, támoszt rago­zott igealakokat (Ezekben az o mindig á után következik.), a leánnyainok, hár­mon határozóragos szavakat, valamint a sarka (= sarka), átal (= által) alakokat. Az a/ó változás példája a hótak (= haltak) szó is. Az 1 kiesése következtében az a helyébe lépő o megnyúlott.

Az o)u változást szintén a zártabb ejtés esetek ént tartjuk számon. A hozzun, ivutt, nyugudjál, nyugudalom, nyugudtan u hangja a nyíltabb o helyén jelenik meg.

A felsorolt példák az irodalmi nyelvhez és a köznyelvhez viszonyított zár­tabb ejtés eseteit szemléltették. Következzék most a nyíltabb ejtés ismertetése.

A kén, késér, kéváncsi, kénlódott, késértetek első szótag beli é-jének az iro­dalmi nyelvben és a köznyelvben a zártabb í felel meg. Az ëjedtek, tëetek, ës az i)ë változás példái. Az u, ú, ü, ű helyett az o, ó, ö, ő hang a nyíltabb ejtés egyik jelensége, amelyet ilyen szavak szemléltetnek, mint a kócs (= kulcs) és a tő (= tű).

E jelenségcsoport utolsó eseteként említjük az o)a megfelelést, amelyben az o-nál nyíltabb a jelenik meg: kasár, kaparsó, lakadalom, másadik, hatadik, iska­lába, galambat, galambacska, bajusszas.

A magyar magánhangzókat nemcsak időtartam, valamint zártság-nyíltság szerint szokták osztályozni, hanem aszerint is, hogy ajakkerekítéssel (csücsörí­téssel) vagy ajakréssel (csücsörítés nélkül) képezzük őket. Az ajakműködés sze­rint kétféle magánhangzók is felcserélődnek a bukovinai székely nyelvjárásban. A legtöbb adattal az i)ü változás igazolható. Az ajakréses i helyett ajakkerekíté­ses ü-t ejtenek a csürke, küs, küssebb, mü, münk, münköt, szüvesen, üdő, üsmer szavakban. Ennek az ellenkezője az ü)i változást példázza. Az ü)é-re emlithető az éveg (= üveg) szó.

A meseszövegekben elég gyakori a hëzza, hëezzám, hëzzik, valamint a rësta. Egy kevéske gyakorlattal mindenki meg tudja fejteni a betűrejtvényt, s az e hangok helyébe o-kat gondol. Ezekben az ajakkerekítésseI ejtett mély o és az ajakréses magas e váltakozását figyelhetjük meg.

A mássalhangzókról szólva először azt említjük, hogy mesemondónk beszé­dében az ly helyett mindig j hangzik. Az ly-t csak néhány korosabb ember ejti egyre ritkábban. Írásban a hangértéknek megfelelő betűt, azaz a j-t használtuk a jelölésére.

A mássalhangzók fölcserélődése is elég változatos képet mutat. Sok adattal szemléltethető a szóvégi ny helyett ejtett n: asszon, cigán, lëán, legén, szegén. De néhány toldalékolt alakban már visszatér az ny: asszonyok, cigánnyal, lëán­nya. Az n-ny váltakozása figyelhető meg az n végű szavak esetében: rókon, de: rókonyok; ëjen, de: ëjenyëket; eleven, de: elevenyën; idegën, de: idegënyëk; tehen, de: tehenyet. Néhány szóban állandónak tekinthető az n hangnak ny-nyel való fölcserélése, vagyis nem függ össze a szó alakváltozataival: disznyó, sziny, megtanyítom, tanyittó.

Törvényszerűnek tűnik az l)j változás is: féjtem, kiájtott, sikojtott, széje,

széjin, toj, tojta.

Kevesebb példánk van a meseszövegekből a következő mássalhangzó-válta­kozásokra, mégis megemlítjük őket, mert jól jellemzik a bukovinai székely nyelvjárást.

A j helyett gy, a d helyett gy hangzik: gyegy, térgyig. A h helyett a j a fejér szóban kivétel nélküli. A k és a g fölcserélődésének példája a galitka, bogájától. Az sz)c: kopac, a z)zs: küzsd, végül a gy)ny: mënyën – teszi teljessé a sort.

A következő jelenség a mássalhangzók megnyúlása, illetve megrövidülése. A nyúlás, a hang időtartamának megkettőzése, ikerítése leggyakrabban két ma­gánhangzó között következik be: anyóssa, azonn a, fákonn ës, ketreccibe, nyillik, nyullott, tölletëk, vélletlenül stb. De általános szóvégen, alapalakban is: erőss, kicsitt, vërëss stb.

Az ëgy gy-jének az időtartama váltakozik. Két magánhangzó között több­ször hosszú: ëggyet, ëggyes, ëggy embër, de nem mindig. Ilyen hangtani hely­zetben is előfordul röviden. .

A rövidülés legalább annyira általános, mint a nyúlás. A vására alakból el­maradt a ra rag -r hangja, az evel-ből az ez tőalak z-je, a világá, gazdagá, porá alakokból viszont a -vá, -vé rag hasonult v-je hiányzik. De más szóalakokat is bőven idézhetünk erre a jelenségre: ájál (= álljál), búsujon (= búsuljon), csiná­jon (= csináljon), haják-e (=hallják-e), éjelre (= éjjelre), bejebb (= beljebb), széjel (= széjjel) stb.

A bong, bongol a gomb, gombol helyett a hangátvetésnek nevezett jelenség szemléletes példája. A példaszavakban a b és a g helyet cserél egymással. A hangátvetés mellett a hangkivetéssel is találkozunk, például a tesvér szóban, amelyben három mássalhangzó (s+t+v) kerül egymás mellé, s a középső, a t ki­esik. Ez figyelhető meg az igen gyakori használatú aszongya (= azt mondja) szóban, valamint a fáétt, kenyérétt, alakokban, amelyekből kiesett az -ért rag

. r-je. Igaz, hogy ennek fejében megnyúlott a t. A kibutt, elfutta, azt példázza, hogya j végű igék múlt idejű alakjaiból eltűnik a j, a múlt idő jele viszont sza­bályosan (magánhangzó után) hosszú -ti.

Ha a szó vagy a beszéd hangsorában két magánhangzó kerül egymás mellé, akkor hangűr (hiátus) keletkezik. Ez feszültséget kelt, nehézséget okoz a kiejtés­ben. A hangűrt egy ejtéskönnyítő mássalhangzóval szüntetjük meg. Ez a köz­nyelvben következetesen a j. A magyarul helyesen beszélő ember nem így mondja: fiam, dió, vagyis íráskép szerint j nélkül, hanem j-vel, tehát: fijam, di­jó.

A bukovinai székelyek beszédét hallgatva többen azt állítják, hogya hang­űrt kitöltő j igen erőteljesen hangzik, s ezért a hangtani hitelesség megkívánja, hogy a hangűrt megszüntető j-t írásban is jelöljük: ajtó jës, ma jës, mü jës stb. A magnetofonfelvételek gondos meghallgatása azonban bárkit meggyőzhet róla, hogy az erőteljes j nem egyéb belehallásnál. S mivel a hangűr megszüntetése a köznyelvben is törvényszerűen bekövetkezik, ezért nem indokolt a szövegben való jelölése. A lëán, tesvérei, rëa, kiabál, hëába, fiának, fiatalabb, fogaim j nél­kül csak szótagolva ejthető, s ez modorosnak, természetellenesnek hat. A helyes kiejtés szabálya szerint mindegyik j-vel hangzik: lëján, testvéreji, rëja, kijabál stb.

Ezektől eltér, ezért külön kell számba venni a következő eseteket. A fejér szóban is hangűr volt, (feér), amelyet a köznyelvben h-val, a bukovinai székely nyelvjárásban viszont j-vel oldanak fel.

A mieink köznyelvi szóalaknak ebben a nyelvjárásban a mëhinkek felel meg. Az előbbi példa fordítottjának lehetünk tanúi. A köznyelv nem jelöli, de j-vel oldja fel a hangűrt (mijejink), a nyelvjárás viszont h-val. Ezt azonban írás­ban is jelölni kell.

A kívül nyelvjárási megfelelője a küjjel. A köznyelvben v tölti ki a hangűrt, a nyelvjárásban viszont a j, amely két magánhangzó között még meg is nyú­lott, ikerítődött.

A hangűr megszüntetésének érdekes példája a füjit (= füvét) szóalak. Itt a szótő végéről elmaradt, a tő végén nem hallható v helyére került a j. Kűlönben így festene: füit, amely ezt is jelenthetné: füveit.

A hangűr megszüntetésének más nyelvjárásokból is eléggé ismert példája a dívó (= dió).

A szomorák, szamarán szóalakokban nem mássalhangzó betoldásával ol­dódik fel a hangűr, hanem a két magánhangzó (u+a) egyikének a kivetésével, illetve a megmaradó a megnyúlásával.   .

A meseszövegek kiejtéshű leírásában a legtöbb gondot az okozza, hogy ami­kor a szavak, mondatok hangsorában eltérő mássalhangzók kerűlnek egymás mellé, akkor törvényszerűen hatnak egymásra, s a kiejtésben, illetve a kiejtésben és az írásban kűlönféle változáson esnek át. A mássalhangzók különféle hasonu­lására, valamint összeolvadására, rövidülésére, kivetésére kell gondolnunk.

Lássuk most, hogy a mássalhangzótörvények írásbeli jelölésében milyen szempontokat követtünk.

Az olyan hasonulást és összeolvadást, amely a köznyelvi kiejtésben is meg­van, de a helyesírás nem tünteti fel, mi sem jelöljük: különben, amin mënt to­vább, különbnél különb, adtak, adjak, tudjak, botja, partján, tudta, lefeküdtek, szëdtek, szurkodta, ëgyezkedtek. Ezek az alakok a nyelvjárásban is ugyanúgy valósulnak meg, mint a köznyelvben, vagyis: külömben, amim mënt tovább, kü­lömbnél külömb, attak, tutta, lefeküttek, szëtték, szurkotta, ëgyeszkëttek, aggyad, tuggyak, bottya, partyán.

Az előzőkhöz soroljuk az l+j, valamint az n+j kapcsolatot is. Az előbbi hosszú jj-nek, az utóbbi hosszú nny-nek hangzik. Csináljanak (kiejtve: csinájja­nak), busuljatok (kiejtve: busujjatok, halljanak (hajjanak), figyelj (figyejj), fonj fonny), mënj (menny).

Mássalhangzó előtt vagy után a magyarban következetesen röviden ejtjük az írásban hosszú mássalhangzót. Mivel a mi nyelvjárásunkban is törvényszerűen érvényesűl a megrövidülés, ezt sem jelöljük: bolttól, bükkfa, otthon, többféle. A hangértékük ugyanis teljes bizonyossággal: boltól, bükfa, othon, töpféle vagy töfféle. De ezt már így is írjuk.

A mássalhangzó-kivetés ilyen eseteit, mint a mondta (kiejtve: monta), kezdte (kiejtve: keszte) ugyancsak nem jelöltük, mert a szabályos köznyelvi kiejtésben is csak így, egyféleképpen hangozhatnak.

Jelölünk viszont minden olyan esetet, ahol a köznyelvi kiejtésben is vagyla­gosság tapasztalható, illetve a nyelvjárási ejtés jól érzékelhetően különbözik a köznyelvi től. A t+s, a t+sz, d+sz összeolvadás a a köznyelvi kiejtésben vagyla­gos. Az állítsa, nemzetségü, futsz, tudsz, kikergetsz kiejtése megoldható az írás­kép szerint, legfeljebb zöngésség szerinti részleges hasonulással (tut sz) az igénye­sebb köznyelvben, de összeolvadással is, miként ez a mi nyelvjárásunkban is történik. Ezért így írtuk őket: álliccsa, nemzeccségü, fucc, tucc, kikergecc. A költse kiejtés szerinti írását nem a t+s összeolvadása indokolja, hanem az l ki­esése is. A beszélt nyelvi alakot tehát a kőccse jelöli pontosabban. Az egyszer szórészleges hasonulásos alakja mellett az eccer összeolvadásos alakja is él, a jellem­zett nyelvjárásban szinte kizárólagosan. Ezért a mesekezdőknek ezt az állandószavát így jelöltük írásban.

A d+n hangellentéte a teljes haspnulásos nn hangban oldódik fel, ezért a köznyelvtől eltérően ezt is jelöljük: alunni (= aludni), haragunnánk (= hara­gudnánk).

A hánd (köznyelvi: hányd), hítták (köznyelvi: hívták), hatta, vattok (köz­nyelvi: hagyta, vagytok), lapta, laptáz (köznyelvi: labda, labdáz) olyan eltérések, amelyekre írásbeli jelölésükkel is utalunk.

Az as se (= az se), el lëssz (= ez lesz), hal lássam (= hadd lássam), mih ha (= mintha), mim megëtte (= mind megette) olyan erősen hasonult alakok, hogy jelölésük feltétlenül szükséges.

A -val, -vel v hangja viszont nem hasonul, ezért a meseszövegekben sze­kervel, tehenvel, asszonval alakokat találunk. A -vá, -vé ragos szavakban nem­csak. a hasonulás marad el, hanem a v is kiesik. Igy keletkeznek a már említett gazdagá, porá alakok. Valószínű, egy régebbi nyelvállapot emlékét őrzik a -vá, -vé ragos szavak nem illeszkedéses esetei. A kőé (= kővé), fojóvízé (= folyóvíz­zé), betegé (= beteggé( magas hangrendű, szabályosan illeszkedő alakok mel­lett ilyeneket találunk: bolháé (= bolhává) fonalé (= fonallá), hattyué (= haty­tyúvá), szilvafáé (= szilvafává).

A SZAVAK ALAKJÁRÓL

A kerek, kötel, level, nehez, szeker, tehen szóalakok abban különböznek köz­nyelvi megfelelőiktől, hogy a második szótagbeli é helyén e használatos.

A bukovinai székely nyelvjárás kedveli a kicsinyítőképzős alakokat. A facska, gyëngecske, kutyacska, macskacska, sapkacska azonban nemcsak ezt igazolja, hanem az is, hogy a kicsinyítőképző előtt az á-ból a, az é-ből e lesz.

Ha a k többesjel vagy a birtokos személyrag után még újabb toldalék, több­nyire t tárgyrag következik, akkor ennek a kötőhangzója középső nyelvállású: kezemët, tehenyëket, birkákot, falukot, fejünköt, őköt, ökrököt. Az irodalmi és a köznyelvben nyílt a, e hang van a nyelvjárási e, o, ö helyén.

A rövid magánhangzóra+t-re végződő igék múlt idejű alakjaiban nincs kö­tőhangzó: vettem (= vetettem), süttél (= sütöttél) , odakötte (= odakötötte). Ugyancsak kötőhang nélkül oldják meg az akasztnak, haragudt, hulltak, koppant­nak, örvendtek jelen és múlt idejű ragozott alakokat.

Az annyian a nyelvjárásban annyin, tehát a nélkül fordul elő, az amelyik­nek az amejk felel meg, az azokat, ezeket pedig azkot, ez ket alakban használa­tos.

A kötőhang nélküli ragozott igealakokkal (akasztnak, haragudt stb.) szem­benállnak az akad ott, gyullad ott, maradott, megëjedëtt, ragadott kötőhangzóval alkotott, teljesebb szóalakok, amelyek az irodalmi és a köznyelvben legfeljebb régiessségként fordulnak elő.

A főnevek is ugyanezt a kettősséget mutatják. A bajusszat, tejfëlet kötő­hangzós alakok mellett találjuk a ketrect, pohárt, szarvasbogárt kötőhang nél­küli tárgyragos szavakat.

A szóképzés köréből említettük már a kicsinyítőképzős alakok gyakoriságát, s azt, hogy e képzők előtt megrövidül a szótő hosszú magánhangzója.

Az irodalmi és a köznyelvtől való eltérés miatt ejtünk szót az éleget (= él­degél), ëllëget (= eszeget), illogat (= iszogat), tëllëget (= teszeget), villëget (= viszeget) igékről, amelyek gyakorító tartalmúak. De egyben a v tövű igeala­kok tanulmányozásához is jól felhasználható adatok.

A bődint és a rázint a mozzanatosság kifejezésének jellemző példája. A csó­kolkodik, hallgatkozik, juházkodik, kécinkëdik a visszaható igék példatárát gaz­dagítja. A megbusulja magát’ búslakodik’ jelentésben a visszaható igei tartalom visszaható névmással kifejezett változatát szemlélteti.

A mëgfelejt, mëgszörnyülködik, mëgvizül, mëg találkozik azt mutatják, hogy a mëg igekötő lép az irodalmi és köznyelvi el-, illetve össze- helyébe.

A visszaalszik a vissza- igekötővel egyszerűbben fejezi ki azt, amit a köz­nyelvben így mondunk: ‘újból vagy ismét elalszik’.

Akit a bukovinai székely nyelvjárás szóalkotásmódjai, jelentéstani és szó­készlettani kérdései különösebben érdekelnek, annak a Szójegyzék tanulmányo­zását ajánljuk figyelmébe.

A székely nyelvjárásokra jellemző az úgynevezett családi helyragok (-nott, -nett, -nőtt; -nál, -nől; -ni, -nyi) használata. A bukovinai székely nyelvjárásból a meseszövegek alapján a -nitt-re és -ni-re vannak adataink “Anyádéknitt vol­tam”, “Fut az apósáékni”; Bémenyek tanyittó urékni”; Hüvejk Matyiékni”.

Az eredményhatározó ragja a v nélküli -á, -é: gazdagá (= gazdaggá), kőé (= kővé). Az illeszkedés elmaradása gyakori: fáé (= fává), kapué (= kapuvá). Az eszközhatározó -val, ‘-vel ragja nem hasonul: kerekvel, kasárval.

A hova? kérdésre felelő hejré határozóragos alak é- jében nagy valószínű­séggel a valahova irányulást kifejező ősi helyragot ismerhetjük fel.

A birtokos személyragok közül az -uk, -ük, -juk, -jük, helyén -ik, -jik ta­lálható: apjik, keresésikre, zsebjikbe.

Az igeragozás meglehetősen tarka képet mutat. A nyelvjáráskutató szak­embereknek az a megállapítása, hogy az ikes ragozás teljes egészében csak a szé­kelyeknél található, – a vizsgált mesék szövege alapján – a bukovinai széke­lyekre nem érvényes. Például a következő rövid mondatban: “Emlékszëm, hogyne emlékeznék!” – egy ikes és egy iktelen alak került egymás mellé. A következet­lenséget kellőképpen megmagyarázza, hogy egy kijelentő módú ikes, és egy fel­tételes módú iktelen alak áll szemben egymással. Gyakori az ëszën alak, alakok szintén, ugyanakkor az éhëzëm és az egyék! (felszólító mód) ikes alak sem ritka. Sőt a fórik a víz példával az iktelenek ikesen való ragozását is igazolhatjuk. Az ikes ragozás teljességéről, következetes érvényesüléséről azonban szó se lehet.

Sokkal következetesebb a kijelentő módú tárgyas ragozású alakok helyett a felszólító mód használata, amelyet a nyelvművelő irodalom suk-süközésnek ne­vez: “lássa, hogy a szürke macska nyalogassa a bajusszát”; “Elévette a buzo­gánt, s mutassa”; “Mëg es állítsa a lovakot”; “Ki is nyitsák az ajtót”.

Az igemódoknak ez a fölcserélődése azonban nemcsak a t-végűekben követ­kezik be, hanem a többiben is: “Majd megigyák (= megisszák); “Egyhamar visszavigyük” (= visszavisszük).

A főnévi igenév többes harmadik személyű ragozott alakja magánhangzó kivetéses: ënnik (= enniük), innik (= inniuk).

Az igeidők tekintetében a bukovinai székely nyelvjárás erősen közeledik az irodalmi és a köznyelvhez. Az elbeszélő múltra (mëne, láta, kére, vala) egyet­lenegy példánk sincs, a régmúlt még szórványosan előfordul: “Amit a húszártól elvëtt vót kardot”.

A MONDATOKRÓL

Az igei állítmány gyakran elmarad, főként élénkebb tempójú elbeszélésben. A “Belé az üstbe” – típusú igei állítmány nélküli mondatok inkább összetett mondat második tagmondataként fordulnak elő: “Lekucorodott a tehen, s a két gyermëk fël a hátára”; “Kinyitották az ajtót, s a kamarába”.

Legalább ennyire jellemző, hogy a második tagmondatban, amelyből elma­rad az igei állítmány, a tárgyként használt főnévi igen évre esik a hangsúly: “A zsák pénz kihasadott, s osztá szëdni a cigányok” (Tudniillik: – elkezdték ­szedni); “A nagygazda ember csak a zsákokot megódta, s rázni ki a macskákot”; “Megfogták Jankót s a szamarát, s vinni”.

A nyelvművelő irodalomban sok szó esik az úgynevezett állapothatározó igealakok vagy más néven körülírt szenvedő szerkezetek használatáról. Az a kér­dés, hogy mikor helyes és mikor helytelen a van, volt, lesz + határozói igenév (nyitva, olvasva, utazva stb.) kapcsolata. A bukovinai székely nyelvjárásban fel­tűnően gyakori ez a szerkezet, s használata nem a nyelvhelyesség szabályaihoz igazodik. “Ide le vagyok ülve”; “Abból az ablakból ki van könyökölve az ő eggyik tesvére”; “A vendégek má el vótak mënve”; “Szét vót az a nagy szikla repesztve”; “A kiráj eppe ki vót könyökölve a tornácon”; “A pap oda vót hajol­va egy nagy könyvre”; “De biz a az az atyafi mëg vót halva”; “Végig lëttek ők nézve” stb.

Említést érdemel, hogy az irodalmi és a köznyelvi állító minőség helyén a bu­kovinai székelyben tagadó minőséget találunk az utóidejűséget kifejező tagmon­datokban : “Mielőtt el nem mënt volna,. . .”; “De mielőtt el nem indultak vol­na,.. .”; “De mielőtt el nem mënt, odaadott neki egy dobozkát”.

A felszólításnak, a felszólító mondatnak egy változata a következő: “Kéne vaj egy falást adj nekem ennem.” – Lehet, hogy ez részben azzal magyarázható, hogy a kell, lehet, szabad után nem főnévi igenév, hanem az ige felszólító módú alakja áll: “Ak kellett legyen”; “El kell menjek”.

Az alany és az állítmány számban nem mindig egyezik. Nem ritka az ilyen­féle nem egyeztetett alanyi-állítmánYi szerkezet: “Mi az a kis katulák?” “Az öreg embernek kezdett potyogni a könnyei”. Az idéző mondatokban még gyakoribb az egyeztetés elmaradása: “Ide megszállunk – aszongya a tesvérei”.

Az igei állítmány tárgyas ragozású gyakran akkor is, amikor az állítmány tárgya nem határozott. Elsősorban azt a típust kell említeni, amikor a tárgy fő­névi igenév: ,,:Eppe házasodni akarom”; “Nem győzzük továbbmënni”; “Szé­gyëllte előhozakodni ezzel”; “Hogy szeretném én ëccër elmenni mëglátogatni”; “A gyermëkëk elfelejtëtték még vacsarázni ës”. – A tárgyas ragozás azonban túlmutat ezen a jelenségen, mert főnévi igenévi tárgytól függetlenül is előfordul.

“Nëzdcsak oda, kedves gazdám!”; “Én këndnek adjam ëgy bornyut egy szarvas­bogárétt?”; “Ëccer csak lássa ëgy gyönyörü szép palótát”; “Mutassa a házra, hogy oda këll mënni”; “Elévëtte ëgy nagy gomoja kendërfonalat”; ,,S elmëntek. s béjárták országot-világot”.

Ennek az ellenkezőjére is van példánk. Alanyi ragozású az igei állítmány, bár tárgyas bővítménye határozott, s ezért az irodalmi és a köznyelv tárgyasan ragozza: “Futnak abba az irányba, ahol a segitségët kiabálnak”; “Hát te csapjál bé anyádot, de ne münköt!”; “Még másnap levágott a legén őköt”.

A határozók irányhármasságát a nyelvjárásban az irodalmi és a köznyelv­től eltérően fejezik ki. Ahol? kérdésre adható helymegjelölésnek például ilyen megvalósulásaival találkozunk: “… aki hëzzám (= nálam) járt az égbe”; “Há ide (= itt) nem járt”; “Aszongyák: oda (= ott) se járt». A honnan? kérdésre az itt adja meg a választ: “Nezd csak, itt a kabátom alól kihúzok egy virágot” ­Ebben a mondatban az itt után következő névutós szókapcsolat (kabátom alól) egyértelművé teszi az itt tartalmát és funkcióját. A hova? kérdéssel jelölt irány­ra a “Gyere el nálunk!” (= hozzánk); “Ott (= oda) került egy öregasszon” pél­dáinkban a nálunk és az ott a felelet, amelyekre – tudjuk – az irodalmi és a köznyelvben hol?-lal kérdezünk.

Nyelvi régiességként könyvelhetjük el az ároknak alatta hol? kérdésre felelő névutós határozót. Kétszeresen is jelölt birtokos szerkezet, s napjaink névutó­szerű és szerepű szavai nyelvi előzményének tekinthető: a folyó mentén, a be­szélgetés szintjén, a tárgyalás folyamán stb.

Azt a bővítményt, amely a mondatban egy-egy alaptaghoz, a legtöbbször igei állítmányhoz társul, az idegen nyelvek nyelvtani szakszavával vonzatnak ne­vezzük. A magyarban a tárgy például sajátos igevonzat: olvassa a juhokat; Ha egyes igékhez rendszeresen egyféle határozóragos alak kapcsolódik, ezt állandó határozónak nevezzük: bízik a barátjában.

Nyelvjárásunkban e két vonzattípus keveredése, helyesebben felcserélése is előfordul: “Azt eggyezték meg, hogy…” – Az irodalmi és a köznyelvben ­tudvalevő – a megegyez, megegyeznek állítmánynak -ban, -ben ragos állandóhatározója van: mëgëgyeztek valamiben, abban ëgyeztek meg. Példánkban vi­szont tárgy a vonzata: azt, amely után az igei állítmány tárgyas ragozású: ëggyezték mëg.

A bukovinai székely nyelvjárás jelzői, ill. jelzős szerkezetei is figyelmet ér­demelnek. A jelző és a jelzett szó egyeztetése tér el a köznyelvitől: “Ennek az embërëknek”, “ezt a bornyukot” példánkban a névmási jelzők (ennek, ezt) egyes számúak, a jelzett szók viszont többes számúak. A fenti példákhoz szorosan kap­csolódnak a következők: “Az a varjuk károgták el nekem ezt a mesét”; “Ez a kastéjon háromszázhatvanöt ablak van”; “Az a fa alatt vót egy kut” ;”Az a to­rony körül kerengëtt”. Az irodalmi és a köznyelvben a meseszövegből idézett szerkezetek megoldása a következő: azok a varjuk, ezen a kastélyon, az alatt a fa alatt, a körül a torony körü!.

Az “ők fődjik”, “këntëk lëánnyaikot”-féle birtokos szerkezet viszont olyan számbeli egyeztetést mutat, amely az irodalmi és a köznyelvben nincs meg, mert az ő földjük, a kendtek leányai a megszokott forma.

A kapcsolatos mellérendelés kötőszavaként szinte kivétel nélkül az s fordul elő. Erre nem is idézünk példát, hisz a mesék olvasói lépten-nyomon találkoznak ezzel a jelenséggel.

A szórend néhány sajátosságára is felhívjuk az olvasók figyelmét. Az e kér­dőszó rendje nem a nyelvhelyességi szabály szerint alakul: “Nem-e tud rolla?” – Több példát idézhetünk a mondatátszövődésnek nevezett szórendi jelenségre: “Fël kéne tëdd a hátomra”; ,,Édësanyámnak kéne vëgyek cipőt”; “A kirájné mi­kor fëlnyitotta azt a dobozkát. . .”; “Azt nekëm mind aranygy fonálé hogyha mëg nem fonja.. .”; “A legén, amikor mëglátta, kétségbeesëtt”.

Ha az igei állítmány folyamatos vagy beálló cselekvést jelöl, az igekötő vagy a határozó utána áll: “Csak futhasson el”; “Gyógyulsz-ë mëg?”; “Ér utol Tündér Ilona”; “Elkezdte nyúzni élve mëg”; “Erőst szép holdvilág vót, amikor értek oda a kunyhóhoz”.

Ugyanígy alakul a mondat szavainak rendje, ha az igei állitmánnyal jelölt cselekvés majdnem megtörténík, ill. képes értelmű, szimbolikus: “Úgy mëgëjedëtt, hogy az esze rekedëtt ki”; “Ugy kapaszkodnak (ti. a halak), hogy imán nem birom huzni ki” (ti. a farkamat).

A bukovinai székely nyelvjárás nyelvtani áttekintésének végére értünk. Ahogy jeleztük, nem törekedtünk, nem is törekedhettünk teljességre. Ha az ol­vasókat hozzásegíti, vagy hozzásegítette a mesék tartalom – forma egységében való felfogásához, és ezáltal a teljesebb megértéshez, akkor célunkat elértük. Ha pedig a nyelvi forma iránt érdeklődő olvasóink jobban elmélyülnek a nyelv­járási jelenségek tanulmányozásában, esetleg a szakemberek figyelme eddig nem kellően méltatott nyelvjárási tényekre irányul, akkor a magyar nyelvjárástudo­mányt is szolgáltuk.

Végezetül azt említjük meg, hogy a szókészlet vizsgálatával kapcsolatban a jövőben gondolhatunk a nyelvjárás szólásainak, közmondásainak a számbavéte­lére, valamint a beszélt nyelvi és az írott nyelvi stílus tanulmányozására is.


Forrás: Bukovinai székely népmesék I. – Fábián Ágostonné meséi, Sebestyén Ádám gyűjtése – Szekszárd, 1978. 329-341. p.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s