Közzétette: Örömmel köszöntöm Önt, ki azzal, hogy megnyitotta ezt az oldalt, betekintést nyerhet a bukovinai székelyek sokszínű és csodálatos mesevilágába.
Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon túl, még az Óperenciás tengeren es túl, vót egyszer egy nagy falu. S abba a faluba lakott egy öreg pap. Tisztelendő úr vót. Hát az a tisztelendő úr a templomot rendben tartotta, a falujába a híveit. S egyszer csak erőst nagy tél vót, s ahogy olvasgatta a templomi könyvit, a bibliát, hát hallja, hogy valaki csoszog a lábával, a csizmájával, verte le a havat. Gondolja magában: ugyanbiza ki lehet szegén, ebbe a nagy hidegbe ki jő ide hezzám. Koppant es az a valaki. Azt mondja neki:
– Szabad!
Bémenyen a Márton Károly legénkéje.
– Dicsértessék, tisztelendő úr!
– Mindörökké, édes fiam! – azt mondja. – Há’ mi baj van, hogy te idejöttél ebben a nagy hidegben?
– Jaj, tisztelendő úr – azt mondja -, ahogy jöttem a bótba, üzent Samu bácsi a falu végiről, hogy menjen azonnal, s gyóntassa meg, mert meg akar halni.
– Jól van fiam – mondja –, menyek ebben a szent helyben.
El es menyen a gyermek. A pap felőtözik, s elveszi a templom kógyszsát. Nagy fagyos ujjakval kizárja a templomot, fejér karinget veszen magára, s az oltári szekrén-ajtót kizárja, s a szentséget elveszi magához.
Visszazárja a templomajtót, s elindult. Egyet-egyet csenget, ahogy menyen az úton, hogy aki szembe jő, hát az térgyeljen le, mert arra halad el az Úr Jézus. Hát ahogy odaér a Samu bácsiék kapujához, bé akar menni az udvarra, hát úgy megejedett attól, amit látott, hogy egy lépést se tudott tovább menni. Az öregember egy ingbe s gagyába, s szépen kivikszolt* csizmába hajtotta a malacokot a nagy hóban az udvaron.
Na, gondolja magában a pap, ezt én ha bémenyek, jól megszidom. Hogy mert belőllem tréfát űzni. Idefárasztotta az Úr Jézust, azt mondja. Hát szabad elyent csinálni? De a szentségvivőnek nem szabad haragunni, hát nem haragudtam, gondolja magába a pap. Majd odabé…
Bé es menyen, de mikor bément, még akkor lepődött meg jobban, mert az a kicsi szoba…, – ott minden el vót készítve az Úr Jézus fogadására. Az asztalon fejér abrosz s feszület, az asztalon két szép szál gyertya, s kenyér, s só egy tángyérkába.
Aztán jő az öreg es, azt mondja:
– Egy kicsitt megvárakoztattam tisztelendő úr. De ne haragudjon, me’ így van, akinek senkije sincs. – S a csizmáját lerúgta, a havat az ingiből kirázta, s aval béfeküdt a kockás cserge* alá, s a kezeit esszefogta, s azt mondja:
– Kezdheti tisztelendő úr! Azt mondja a pap:
– Na, na, nem úgy van az, öreg! Maga idefárasztotta az Úr Jézust, s azt mondta, hogy beteg, hogy gyóntassam meg. Hát aki beteg, az nem futkos a malacok után az udvaron térgyig érő nagy hóban!
– Aval maga ne törődjön tisztelendő úr, hogy én beteg vagyok vaj nem vagyok, hanem ha idejött, akkor végezze a kötelességit!
– Nem úgy van az öreg! – mondja a pap. Meg kell győződnöm rólla, hogy csakugyan beteg-e.
– Arról maga ne győződjön meg, mert én egy fél óra múlva meghalok, s akkor meggyőződhetik.
Gondolta magában a pap, ha immá’ itt vagyok, akkor meggyóntatom.
S mondja neki, az embernek:
– Samu bácsi, számolja meg a bűneit! Meggyóntatom.
– Én megszámoltam, a hajnaltól egyebet se csinálok, csak számolgatom. Kezdheti!
S az öreg nagy áhitattal esszefogta a két kezit, s elkezdte mondani, hogy gyónom a mindenható istennek…, – s úgy, ahogy kellett, sorba, szépen elvégezte a gyónását. S mikor kész vót, megfogta a papnak a kezit, megcsókolta, s azt mondja:
– Köszönöm szépen tisztelendő úr, mert erőst szép üdőm lesz, tiszta fejérbe menyek a másvilágra.
Azt mondja a pap:
– Bolondokot beszél Samu bácsi! Most mire érti ezt? Arra-e, hogy úgy havaz, vaj arra hogy meggyónt, s olyan szép tiszta lélekvel menyen a másvilágra?
– Mind a kettőt – mondja.
Jól van, gondolja magában a pap, az állatoknak es van egy ösztöne, s ez az ember lehet hogy megérezte, hogy meghal.
– Hát, Samu bácsi, én most elmenyek, s ha sorsa rosszabbra fordulna, akkor üzenjen, s a szent kenetet es feladom.
– Jaj, itt ne hagyjon anélkül! – mondja az öreg. A jó isten áldja meg! Ne vegye a lelkire, hogy ingemet itt hagyjon szent kenet nélkül! Mert még egy félórám sincs, én meg fogok halni! Legyint a pap, hogy elyen bolondokot ne beszéljen. Fogja bé a száját! Azt mondja az öreg:
– Nézze, tisztelendő úr, hogy én meghalok egy jó negyed óránál továbbacska, még addig se élek, az olyan biztos, mind a pinty. S akkor futhat a lelkem után a mennyországba, vaj a pokolba! Ha má itt van, akkor adja fel az utolsó szent kenetet es!
– Hát – azt mondja a pap – még es miről gondolja, hogy meghal?
– Hajoljon csak ide tisztelendő úr, s megmondom magának, de senkinek el ne mondja! Az éjen itthon vót a feleségem Rózsi, s úgy ült a lábomnál, ahogy most ül a tisztelendő úr, s aszondta nekem:
– Aluszol-e, Samu?
– Hát aludtam, de felebredtem. Te vagy itthon, Rózsi?
– Én vagyok. Hazajöttem, hogy megmondjam, hogy hónap tizenegy órakor meg fogsz halni. A ládába megkapod az inneplő gagyádot, ingedet, s borotválkozzál meg szépen, s a csizmádot vikszeld ki* jól, s őtözzél fel szépen, nehogy szégyent valljak veled a másvilágon, mert tizenegy órakor eljövök utánad, s elviszlek.
A pap e1kezdett kacagni. Azt mondja:
– Erre a beszédre nem lehet adni, mert ez nem biztos. Ha valaki lát valamit álmában, az nem igen teljesedik bé.
– De ez bételjesedik tisztelendő úr!
Nahát a pap – mit vót mit tegyen, feladta neki az utolsó szent kenetet.
Akkor az öreg bényúlt a párnája alá, s kivett onnat száz lejt*, s odaadta a papnak, s azt mondja:
– Tisztelendő úr, megkérem szépen, hogy ha én most meghalok, akkor szép temetést rendezzen, s egy szép misét mondjon hónap értem. S amikor elmenyen, akkor húzza bé jól a kaput, hogy vaj egy kutya, valami nehogy béjöjjön!
A pap megvigasztalta, s elköszönt tőlle, s elment. Mikor elment a templomba, kizárta a templomajtót, levetkezett, hazament a plébániára, egyszer fut egy gyermek, hogy:
– Tisztelendő úr, harangozzanak, mert meghót a Samu bácsi!
Ez olyan igaz, mind ahogy itt vagyok, s úgy láttam, mind most.
Itt a vége fuss, el vélle!
Forrás: bukovinai székelyek meséi – A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső
