Egy Széchenyi, aki nagy magyar volt Alaszkában

Közzétette:
Nagy vadászként ismerik Széchenyi Zsigmondot, aki afrikai, ázsiai és amerikai kalandozásait könyvben is megörökítette. Az Alaszkában vadásztam több mint kétszázezer példányban kelt el. Az igazi kaland azonban a grófi leszármazott élete volt.

 Széchenyi Zsigmond

Fotó: ManDA
 Széchenyi Zsigmond életútja tipikus kelet-európai történet. Az 1898-ban született Széchenyi grófi családból származik, ükapja, Széchényi Ferenc alapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, dédapjának fivére pedig „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István volt. Ez a pedigré sem mentette meg azonban az ifjú Széchenyit a besorozástól, az első világháborúban 1918-ig harcolt csapatszolgálatosként.

Talán a háború élménye is közrejátszott abban, hogy nem folytatta jogi tanulmányait, hanem a zoológia felé fordult. A gyermekkorának nyarait a család csehországi és ausztriai birtokain töltő Széchenyi így került Münchenbe, majd Oxfordba és Cambridge-be, ahol mezőgazdasági és erdészeti ismereteket szerzett. Mindezt Kőröshegyen kamatoztatta, apja gazdaságát irányítva. Itt élt 1923 és 1931 között.

Persze csak akkor, ha éppen nem Afrika, India vagy Alaszka vadonjait járta. Az apja hatására a húszas években a vadászat szerelmesévé váló Széchenyi eleinte csak a Bakony, a Vértes, majd később Erdély erdeiben kalandozott (főleg szarvasra lesve), de első afrikai útja megváltoztatta az életét. Az 1927-es kelet-szudáni expedíciója után még nyolcszor járt Afrikában, 1935-ben Alaszkát, 1937-ben pedig Indiát is útba ejtette.

Mesebeli Afrika, mesebeli történet – eddig.

A második világháború után minden a visszájára fordult. Budapest ostromakor gyakorlatilag mindenét elveszítette, amit egy vadász elveszíthet: az Istenhegyi úti házában tartott 1300 darabos trófeagyűjteménye a bombázásokban megsemmisült, „a legnagyobb elefántagyartól a legkisebb őzagancsig”. Édesapja is elhunyt, bár a fiúnak – egy orosz tisztnek adott puskákért cserébe – még sikerült őt kimenekítenie a rabkórházból, Széchenyi Viktor néhány nappal később meghalt.

A kommunista hatalomátvétel utáni évek eseményei: birtokait elkobozták, grófi címétől megfosztották, egy ideig Sopronkőhidán és az Andrássy út 60. alatt is fogságban tartották, végül kitelepítették a Hortobágyra. Csak az ötvenes évek közepétől vették ismét emberszámba, s megkezdték a harmincas években írt könyveinek újrakiadását is. 1959-ben ismét visszaköltözhetett a fővárosba, s a Természettudományi Múzeum megbízásából kétszer (1960, 1964) még Afrikába is eljuthatott, ott szerzett trófeagyűjteménye és hatezer kötetből álló, négynyelvű szakkönyvtára máig a múzeum tulajdonában van Széchenyi Vadászati Könyvtár néven. Az utolsó afrikai útján szerzett betegségben hunyt el 1967-ben.

Széchenyi Zsigmond elsősorban vadászként vált elismertté, de írónak sem volt utolsó. Sőt sokak szerint a vadászírók egyik legnagyobbika volt, a harmincas években megjelent könyveit a kritika istenítette, Budapest egyik legkedveltebb társasági emberévé vált, egy róla írott életrajzi tanulmány szerint filmsztárnak is beillett volna. Gyorgyevics Tamás a kései műveit (Ahogy elkezdődött, Ünnepnapok) „a legszebb magyar vadászkönyvekként” aposztrofálta. Széchenyi Zsigmond neve az olvasóknak mindig is garanciát jelentett a minőségre, könyvei másfél millió példányban jelentek meg Magyarországon.

Művei azért is válhattak olyan népszerűvé, mert nemcsak vadászkönyvek, hanem inkább egy trófeákról, szarvasagancsokról, medvebőrökről, kosszarvakról álmodozó romantikus világfi útinaplói. Tökéletes útikönyvek, bepillantást nyerhetünk a kiváltságos utazók világába, hiszen Alaszkába vagy Tanganyikába eljutni ma is inkább úri passzió.

Egy jó útikönyv alapfeltétele, hogy az olvasóban szimpátia ébredjen a szerző iránt, ellenkező esetben a mű hamar visszakerülhet egy antikváriumba. Az író egyfajta kalauz, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a jelleme. Márpedig Széchenyi Zsigmond jellemében nehéz lenne kivetnivalót találni, nem véletlen, hogy az Alaszkában vadásztam című könyvét kilencszer is kiadták, s összesen 210 550 példányban nyomtatták ki.

A gróf úr stílusát nem érheti kritika, a rettenetes alaszkai viharok (blizzard) és a kilátástalan tengeri hánykolódások közepette sem veszíti el humorérzékét. Nyoma sincs rajta főúri gőgnek, bár egy darabig eltart, míg főhősünk megszokja, hogy neki is ugyanaz a kosztja s ugyanaz a sátra, mint a fizetett vadászkísérőknek. Afrikában nem ehhez szokott. Tegyük hozzá, bizonyára az akkoriban még félfeudális Magyarországon sem.

Alaszka elmaradottsága egyébként is egyik kedvenc témája Széchenyinek, de a vadász/író nem gúnyolódik a mindennapok abszurditásain, sokkal inkább bájos képet fest. Leginkább a part mentén Seward felé haladó Yukont a kikötőkben fogadó bazársorokról, a medvefogfüzérekről, az indián tolldíszekről és a számtalan varázsszerről. Hiába, a giccsre épített turizmus Alaszkában már 1935-ben is virágzó iparágnak számított.

Az alaszkai ember azonban elsősorban találékony – derül ki a könyvből. Széchenyi egyik kísérője, a svéd származású Hjalmar meséje a tyúkról és a tojásról szól. Vagyis arról, hogy Hjalmar tyúkjai nem hajlandók kotlani. A derék gazda így kénytelen egy sziklafalra költöztetni a tyúktojásokat, és a kormoránok fészkébe csempészni („Alaszkában a kormoránok még romlatlanok, könnyű őket becsapni”). Hjalmarnak egyébként egy saját szigete volt, távol a „civilizált” Anchorage-től.

A fotókkal illusztrált könyvben se szeri, se száma az ehhez hasonló kis történeteknek, újra és újra találkozunk az aranyláz veszteseivel (az aranyláznak csak vesztesei voltak – szögezi le Széchenyi) és egyéb csodabogarakkal. Közben pedig hallgatjuk az alaszkai rádiót: „Walker úr hasmetszése szépen javul. Andersonné visszerei változatlanok.” Micsoda idők, micsoda hely.

Széchenyi Zsigmond természetesen vadászni indult „a világ végére”. Négy nagyvadra: hegyi kosra, karibura, óriásmedvére és óriás jávorszarvasra – a szarvasokba szerelmes Széchenyinek egy fejedelmi jávortrófeára fáj leginkább a foga. Az expedíció utolsó napjaiban meg is szerzi magának, de addig számos kalandot kell túlélnie. Az odaúton eltöri a kezét egy falabda, az elhagyatott Cook-félszigeten majd egy hétig várja társaival a felmentő hajót (a rozoga Tulipánkirálynét), később térdsérülést szenved, ráadásul rendre elrontja a legjobb fotókat (vagy a fedelet nem veszi le a lencséről, vagy a távolságot felejti el beállítani).

Még szerencse, hogy az útinaplóját nem veszítette el.

Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam
Világjárók sorozat, 8. kötet
Gondolat Könyvkiadó

Forrás: szerző: Kiss Tibor Noé – Zóna

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s