A jazz története

Jazz (magyarul dzsessz), az Egyesült Államok délvidékén, elsősorban Louisianában és annak fővárosában, New Orleansban a századforduló táján kialakult előadási gyakorlat. Az afroamerikai folklór valamint az európai szórakoztató-, induló- és népzene szintéziseként jött létre. 1917 után a jazz az USA más részein is elterjed, s ezzel szinte egyidejűleg Európában is megjelenik. A jazz szó etimológiája bizonytalan. 1860 körül tűnik fel a „jassm” szó, a lelkesedés, lendület, izgalom kifejezésére. A „jassm” ugyan hamarosan kikerül a használatból, de megmarad a „jass”, az előzőhöz hasonló jelentéssel, s egyre gyakoribb a „jazz around” (kóborolni, vándorolni) és a „jazz up” (vidám hangulatba kerülni) kifejezés. Konkrét zenei stílusra vonatkozóan csak 1915-ben, egy fehér zenekar nevében tűnik fel. Általánosságban a korai jazz az amerikai négerek akkulturációjának zenei megnyilvánulása. Wynton Marsalis zenei Pulitzer-díjas afroamerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt mondta a dzsesszről:

„A dzsessz olyasmi, amit a négerek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére – nem csak rólunk és a mi szemszögünkből, hanem arról, hogy miről is szól valójában a számunkra új, demokratikus élet. A fajtánk méltóságát foglaltuk zenébe… megvan benne minden a rideg valóságtól a bonyolult bensőségig. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében.”

Wynton Marsalis, a New York-i Jazz at Lincoln Center művészeti központ zenei igazgatója 2009-ben

A műfaj világméretű elterjedésekor már nemzetközileg ismert zenei nyelv; ekkor természetesen a jazz tartalma , belső jelentése és funkciója alapvetően megváltozik. A jazz korai időszakában a játék kiindulópontja valamilyen afroamerikai dallam: blues-, induló- vagy akár slágertéma. A muzsikusok ezekre a témákra – megtartva a téma harmóniai és periódus-vázát – a dallam eredeti vonalát gyakran követve spontán variációkat, „chorus”-okat rögtönöznek, sokszor közösen is (kollektív improvizáció, New Orleansi jazz). A szabályosan ismétlődő kórusok száma, valamint egy-egy kórus terjedelme változó, de az improvizációk hosszát és a választott tempót a normál hanglemez időtartama (három, három és fél perc) is erősen befolyásolja. (A magnetofon és a mikrobarázdás lemez megjelenése természetesen megszüntette később ezt az időbeli kötöttséget.) A szving-korszakban elsősorban a kórusjáték, a big band fúvósszekcióinak sokrétű alkalmazása dominál. Emellett stílusmeghatározó jelentőségűek a különböző ritmus- és harmóniai sémák, a „patternek” is. A modern jazz részben megtartja a kórusjátékot, részben – újfajta rögtönzéselvek kialakításával – eltávolodik attól. (pl. free jazz). A jazz mint népies improvizatív előadási gyakorlat minden fajta lejegyzés, írásos rögzítés nélkül alakult ki. (A korai jazz-muzsikusok többsége nem ismerte a kottát.) Amit a jazz-muzsikus vagy -együttes játszik, az lényegében reprodukálhatatlan; ez az egyik alapvető különbség a jazz és a kompozíciós zene között. A megörökítés egyetlen módja a hangfelvétel, amelynek ezért különleges funkciója van jazz-ben. Igaz, a fejlődés folyamán a lejegyzésre való törekvés bizonyos területeken megerősödik: írásban rögzítik mindenekelőtt a rögtönzések kiindulópontjául szolgáló témákat, később pedig a nagyobb zenekari formációk hangszereléseit (arrangement). A rögtönzött szóló – a játék centrális része- azonban továbbra is nyitott marad; lejegyzési kísérletei rendszerint pontatlanok ((rögtönzés-transzkripció).

The Old Plantation című festmény a tizennyolcadik századból. Afroamerikaiak banjo és ütős zenére

A jazz számos lényeges eleme az afroamerikai s ebből eredően az afrikai néger folklórban gyökerezik. Az improvizatív jelleg mellett ilyen az intenzíven hangsúlyozott, egyenletes lüktetés (beat); a pulzáló ütésektől gyakran csak hajszállal eltérő ellensúly, az off beat, a deklamatórikus beszédmelodikában gyökerező shout stílus (amely az instrumentális jazz-ben is felfedezhető); továbbá a többi néger előadási és intonációs sajátosság (csúszkáló hangok), dirty tone, blue note stb.), valamint a korai jazz spontán többszólamúságot eredményező kollektív improvizációs technikája. A jazz létrejöttében a nyugati zenekultúra hatása sem jelentéktelen. Vonatkozik ez a jazz európai (főképp népzenei) eredetű dallamanyagára; a részben liturgikus zenei, részben késő romantikus és impresszionista hatásokat mutató harmóniavilágára; a nagyzenekari jazz hangszerelési és kompozíciós technikájára, s természetesen a jazzben alkalmazott hangszerekre is.

Buddy Bolden és zenekara 1905 körül

A jazz közvetlenül az észak-amerikai népzenéből alakult ki, amelynek alapvető vokális formája a work song, a ballada, a spirituálé és a blues. Fontos előzmény emellett az 1880 körül New Orleansban kialakuló néger indulózene (marching band, brass band), valamint a ragtime, ami elsősorban mint zongoramuzsika vált népszerűvé, de zenekari formájában is hatott a jazzre. A stílustörténet a New Orleans-i jazzt tekinti a klasszikus jazz első korszakának. E korszak kiemelkedő muzsikusai Buddy Bolden, Bunk Johnston, Jelly Roy Morton, Joe King Oliver, Johnny Dodds, Baby Dodds, Sidney Bechet, Kid Ory és Louis Armstrong. New Orleansban már egyébként már a múlt század vége felé akadtak fehér együttesek, amelyek a négerek játékstílusát, előadási sajátosságait utánozták. Így alakult ki a fehér jazz-stílus. Amelyet később dixilandnek neveztek el, s amelynek első reprezentáns együttese az Original Dixiland Jazz Band volt. Az O.D.J.B.-vel készítették 1917-ben a jazz történetet első hanglemezfelvételét.

A viszonylag szűk körű előadási gyakorlat elterjedéséhez a déli muzsikusok Észak felé vándorlása is hozzájárult. 1917-ben bezárták a Storyville-t, New Orleans híres szórakoztatónegyedét; a zenészek jelentős része az északi nagy iparvárosokba, elsősorban Chicagóba utazott. A húszas években itt alakult ki a jazz második nagy központja, 1923-28 itt készítették el, főképp New Orleans-i muzsikusokkal (Joe King Oliver, Jelly Roll Morton, Louis Armstrong ) a klasszikus jazz számos történeti jelentőségű felvételét. A hanglemezfelvétel igényei nyomán alakult ki a head arrangement technika, s részben ennek ellensúlyozásaként az egyéni képességek csillogtatását kínáló szóló-játék (hot-szóló) Ez utóbbiban gyakran a négereknél nagyobb előképzettségű fehér muzsikusok járnak az élen. A chicagói fehér jazz továbbfejlesztette a jazz harmóniai nyelvét, használatba hozta a szaxofont, valamint előlegezte a későbbi szving-korszak „sweetes” fordulatait. A néger és fehér muzsikusok együtt hozták létre a Jazz Age-nek nevezett betetőzést, amelynek hatása nemcsak a jazz népszerűsödésében, hanem a tánczene fejlődésében, sőt a kompozíciós zenében (stravinsky, Milhaud, Hindemith, Ravel) is megnyilvánult.

A húszas évek vége felé megjelennek a nagyzenekarok. A jazz band három domináló fúvóshangszeréből (trombita, klarinét, pozan) fúvóscsoportok, úgynevezett kórusok alakultak ki, a szaxofon egyenrangú hangszerré válik. A big bandek a jazz második nagy stíluskorszakának, a szving korszaknak kezdetét jelzik, amely 1930 körül kezdődik, és a világháború végéig tart. A szving-zene egyik oldalága a szimfonikus jazz, amely tulajdonképpen bizonyos jazz hatásokat mutató szimfonikus hangszerelésű könnyűzene (Paul Whiteman). Jelentős big bandeket vezet Fletcher Henderson, Jimmie Lunceford, Duke Ellington, Count Basie és Benny Goodman. A szving típusú jazzben fontosabbá válik a komponálás és hangszerelés; differenciáltabbá válik a formaépítkezés, s elterjednek a rafinált hangzású effektusok. A szólók alatt a fúvóskórusok gyakran riffszerűen kísérnek; a riff-technikát „örömzenélések” (jam session) alkalmával improvizatív formában is alkalmazzák.

Bár a kettő nem független egymástól, különbséget kell tenni a szving-stílus és a szving-ritmika között. Utóbbi a jazz beat és off beat szintéziséből kialakuló jellegzetes lebegő-lüktető ritmusjelensége. A szving-stílushoz hagyományos szving-idiómák: dallam- és ritmus-patternek kötődnek.

A szving-korszakban az uralkodó nagyzenekari forma mellett a combo-játék háttérbe szorul, de nem tűnik el teljesen. Néhány remek szólista (Art Tatum, Earl Hines, Teddy Wilson, Lionel Hampton ) és Combo (Benny Goodman trió, kvartett és szextett) mutatja, hogy a kiszenekari forma nyújtja a jazz játékos, improvizatív, kísérletező szellemének leginkább megfelelő lehetőségeket. Ez különösen a szving-korszak vége felé érezhető, amikor egyre nő a kommerciális, tánczenéhez közelítő big bandek száma. Ennek reakciójaként bontakozik ki a klasszikus jazz értékeit felelevenítő, rég elfelejtett New Orleans-i muzsikusokat ismét előtérbe állító revival mozgalom, az úgynevezett New Orleans Renaissance. Ez a mozgalom egyben a zenetudományi szintű afroamerikai folklór-és jazz kutatást megindulását is jelzi.

Az elsekélyesedéssel szembeni reakció más irányú megnyilvánulásai a progresszív törekvések, amelyek a modern kompozíciós zene (Hindemith, Stravinsky, Bartók) hangzásvilága felé közelítve megújítják a nagyzenekari jazz dallam-, harmónia- és formanyelvét (Stan Kenton).

Thelonious Monk a Minton’s Playhouse jazzklubban (New York, 1947)

A legjelentősebb kitörést azonban a negyvenes évek elején a harlemi Minton’s Playhouse-ban csoportosuló néger muzsikusok (Dizzy Gillespie, Thelonius Monk, Charlie Parker, Charlie Christian, Kenny Clarke hajtják végre, kialakítva a combo-játék első modern stílusát, a korábbinál jóval disszonánsabb, áttörtebb ritmikájú bebop zenét. Egészen más, a bebop zaklatottságával ellentétes eszmények érvényesülnek a cool jazz-ben. Amelyet a hangzás kiegyensúlyozottsága, nagyfokú tudatosság és a zenei eszközök kifinomulása jellemez. Ennek a stílusirányzatnak a kezdetét Miles Davis 1949-ben készült korszakos jelentőségű Birth of Cool című lemezalbuma jelzi. A cool sajátos oldalága az absztrakt irányzat (Lennie Tristano, Lee Konitz), valamint az ötvenes években kibontakozó, tudatosan az európai kamarazenei hagyományokhoz közelítő klasszicista jazz. A két legjelentősebb klasszicista stílusú együttes a jazz világában szokatlanul sokáig működő, már-már intézményszerű Modern Jazz Quartet (MJQ), valamint a Brubeck Quartet. Az előbbi a barokk zene és az improvizált jazz sajátos szintézisét teremtette meg, az utóbbi elsősorban metrikai és harmóniai újításaival hívta fel magára a figyelmet. A klasszicista jazz egyik formája a third stream irányzat (John Lewis, Gunther Schuller), amely szorosan kapcsolódik a kompozíciós zenéhez.

A fenti artisztikus törekvések reakciójaként az ötvenes évtized közepe táján New York-i néger muzsikusok egy csoportja (az afrikai és afroamerikai hagyományok szellemében) az előbbieknél spontánabb és dinamikusabb játékmódhoz tér vissza. Így alakul ki a keleti partvidék jazz zenéje, az energikus és „neoprimitív” (Charlie Mingus) east coast irányzat a nyugati partvidék artisztikusabb zenéjével, a west coast jazz-zel szemben. A hatvanas és hetvenes évtized jazztörténeti fejlődése az east coast jazz (Horace Silver) és az ehhez közelálló, a bebop hagyományait továbbfejlesztő hard bop törekvések (Art Blakey, Sonny Rollins, Max Roach, Clifford Brown) életképességét bizonyította inkább.

A jazz hagyományos harmóniai, tonális, periodikus, metrikai és ritmikai kötöttségeinek fellazulása a hatvanas évek elején kibontakozó free jazz-hez vezet (Ornette Colenan, Don Cherry, Cecil Taylor, valamint élete befejező szakaszában John Coltrane). A free stílusban megjelenik a dodekafónia és az atonalitás, a hagyományos szving-ritmika bonyolulttá válik (helyenként el is tűnik), s megváltozik a téma és a rögtönzött szóló megszokott kapcsolata is (többé a téma periodikus szerkezete, harmóniasora nem folytatódik feltétlenül az improvizációban. Az évtized vége felé jelentkeznek a jazz világában először a rock-zene bizonyos elemeit (pl. 8/8-os ritmika, néhány akkordból álló harmóniasorok) is. adaptáló elektronikus törekvések; ezek élén ismét a szüntelenül , stílusújító Miles Davis áll. Davis néhány nagy jelentőségű felvétele (In a Silent Way, Bitches Brew) nyomán kialakul a hetvenes évtized domináló fúziós irányzata, a jazzrock stílus (Frank Zappa, Chick Corea, John McLaughlin, Herbie Hancock). Számos „fúziós” muzsikus azonban nem kötelezi el egyértelműen magát a szóban forgó irányzattal (Corea, Hancock, Wayne Shorter). A nyolcvanas évek elején a jazz-rock láthatóan veszít népszerűségéből, illetve más törekvésekkel kerül kölcsönhatásba.. Érdekes módon újabb uralkodó irányzat nem tűnik fel; a mai jazzt inkább a sokféle stílus egymásmelletisége jellemzi. Így például a vezető zongoristák közül Keith Jarrett játékában avantgarde és kompozitorikus , McCoy Tyner stílusában modern mainstream, Coreánál és Hancocknál pedig a kísérletező stílustörekvések fedezhetők fel, ugyanakkor számos régebbi nagyság (pl. modern bopot képviselő Oscar Peterson) tevékenysége még inkább színezi az amúgy is változatos stíluspalettát. Említést érdemelnek a különböző (főképp keleti ) zenekultúrákat adaptáló és szintetizáló úggynevezett világzenei törekvések (Don Cherry), és jelentős az egyfelől az afrikai kultikus hagyományokig visszanyúló, másfelől avantgarde, helyenként a komplex zenés drámához is közelítő chicagói AECM mozgalom (Art Ensemble of Chicago, Anthony Braxton), továbbá néhány más experimentális törekvés (Sun Ra, Carla Bley, Karl Berger).

A jazz történetét, fejlődését mind a mai napig az amerikai jazz alakulása határozza meg; ott bontakoztak ki s terjedtek el a világ más részein is a jazz korszakos jelentőségű stílusirányzatai. A hatvanas évtized közepétől azonban mind fontosabb szerepet játszik az európai, japán, orosz és ausztrál jazz. A nemzeti jazz művészetek kialakulásának kora ez; a jazz muzsikusok a műfaj nemzetközi nyelvét és saját országuk kulturális hagyományait felhasználva önálló hangvételű, nemzeti jazz művészetet bontakoztatnak ki. A magyar jazzművészet az elmúlt évtizedekben szintén jelentős eredményeket ért el: nemzetközileg ismert szólisták (Babos Gyula, Berkes Balázs, Deseő Csaba, Kőszegi Imre, Lakatos Antal, Pege Aladár, Szabados György, Szakcsi Lakatos Béla, Tomsics Rudolf, Vukán György) és együttesek (Benkó Dixiland Band, Kőszegi együttes, Super Trió) tűntek fel, számos jazzklub működik, jelentős fesztiválokra kerül sor, s figyelemre méltó eredmények születtek az alap- és középfokú jazzoktatás terén is.