ROBERT MERLE : Marcello Accoramboni

Közzétette:

[részlet] De ne higgyék, hogy gyűlölöm a női testet! Őszintén szólva nagyon is szeretek beléje hatolni, és érezni puha, mégis heves simogatását…

merle1

1580. július 15-én szúrtam le Recanatit: jó okom volt rá, bár mások talán jelentéktelennek ítélik.

Két és fél hónappal korábban határoztam el, hogy megölöm. De nem kerestem az alkalmat. Nem leselkedtem utána. A véletlenre bíztam az ügyünket. És ha a véletlen úgy intézi, hogy július 30-ig nem sikerül megölnöm, lemondtam volna a tervemről.

Igen, július 30-át jelöltem ki magamban legvégső határidőnek. Ha ezt a napot túléli, megkegyelmeztem volna az ostoba fecsegőnek. Miért éppen július 30-át választottam végső terminusul? Játékból. Mivel Recanati csak szóval bántott meg, azt akartam, a véletlen döntsön, megérdemli-e vagy sem, hogy életben maradjon. Esélyt akartam adni neki, hogy megmentse a bőrét. Még meg is üzentem neki Mancinó-val, hogy kerüljön el, ha kedves az élete. De csak nevetett, az ostoba! Igaz a mondás: az istenek az eszét veszik el annak, akit el akarnak veszejteni. Valaha, amikor egy ferences rendi szerzetes tanított bennünket, Vittoriát meg engem, latinul is tudtam volna idézni ezt a mondást. De mára mindent elfelejtettem, amit akkor tanultam. Vittoria persze mindenre emlékszik. Ő és én annyira különbözőek, s mégis oly hasonlóak vagyunk. Egy órával őutána születtem. A keresztelő pap, mint később hallottam, ferde szemmel nézett az ikrekre, főleg, ha különneműek voltak. Rossz jelnek tekintette, ha egy fiú és egy leány együtt tanyázik az anyaméhben, s megjósolta Tarquiniának, hogy egyikünk vagy gyengeelméjű lesz, vagy fiatalon meghal. De egyikünk sem halt meg, s még engem sem tart senki gyengeelméjűnek. Mindazonáltal sokáig úgy éreztem, s még ma is úgy érzem, hogy kettőnk közül csak Vittoria igazán jó eszű. A lélek elosztása még igazságtalanabbra sikeredett. Kettőnknek ugyanis csak egy lélek jutott, s az az övé lett. Nekem csak ösztöneim vannak.

Mivel az én hajam már gyerekkoromban is sötétbarna volt, Vittoriát pedig egész Gubbio ünnepelte aranyhajáért — melyet hetente kétszer nyilvános szertartás keretében mostak meg –, csúnyának hittem magam, és örültem, hogy csúnya vagyok, és úgy terveztem, hogy egész életemet Vittoria árnyékában rejtőzve töltöm majd el. Ám fölcseperedve észrevettem, hogy a női tekintetek — minden nő tekintete! — szüntelenül az arcomat fürkészik. Amikor férfivá értem, a helyzet súlyosbodott. A nők kezdtek úgy tapadni rám, mint a polipok. Ragacsos volt a pillantásuk, a mosolyuk, cukros a beszédük. Tolakodásuk rémülettel töltött el, már csak azért is, mert Vittoria és én, egymás iránti nagy szeretetünk ellenére, szigorúan tartózkodtunk, minden érzelemnyilvánítástól és testi érintkezéstől. Mi, akik oly közel voltunk egymáshoz születésünk előtt, mintegy közös megegyezéssel, nagyobb távolságtartást parancsoltunk magunkra, mint az fivér és nővér között szokásos. Nem emlékszem, hogy valaha is megcsókoltuk vagy akár ujjheggyel is megérintettük volna egymást.

De ne higgyék, hogy gyűlölöm a női testet! Őszintén szólva nagyon is szeretek beléje hatolni, és érezni puha, mégis heves simogatását, miközben izmaimmal és súlyommal összelapítom a sokféle puhaságot. Mindez azonban nem elég ezeknek a kéjvágyó piócáknak! Rám akarnak tapadni, szeretni akarnak, és mindig mondják is, hogy szeretnek. Elviselhetetlen a számomra az ilyen bekebelező szerelem, annál is inkább, mert úgy érzem, sérti azt a tartózkodó, nemes és testetlen szeretetet, amit Vittoria iránt érzek.

Most elmondom, hogy öltem meg Recanatit. Július 15-én délben, Rómában, nem messze a Santa Maria de la Cortétól, egyszer csak megpillantottam. Egyedül ült a hintójában, s a párnákon elnyúlva végtelen önhittséggel tekintgetett jobbra-balra, nem is azért, hogy lássa az utcán sétálókat, inkább hogy azok lássák őt, teljes pompájában. A faragott, aranyozott hintó, amelyben trónolt, valóban nagyon szép volt, és négy csodás, vörössárga ló húzta — szőke sörényük vágta közben csak úgy röpült a szélben. Napfényes idő volt, s én tétlenül ődöngtem. Eszembe sem jutott Recanati. De amint feltűnt, olyan arcátlanul, magabiztosan s ráadásul oly közel hozzám (az utca nagyon keskeny volt), egyszeriben elöntött a gyűlölet. A tekintetünk találkozott, de épp csak egy szemvillanásnyi időre, s a hintó máris tovarobogott. Dühödt pillantásomra gúnyos mosollyal válaszolt ez a hitvány féreg: bízott lovai gyorsaságában. S a hintó már el is tűnt. A tőrömhöz kaptam, reszkettem a haragtól. 15-e volt. Két két választott már csak el a bosszú végső határidejétől. Már-már a hintó után iramodtam, de egyrészt túl gyorsan robogott, másrészt méltóságomon alulinak is tartottam volna a rohanást. Lehorgasztott fejjel indultam tovább, a lábam reszketett, lélegzetem ki-kihagyott, míg igyekeztem legyűrni rettenetes haragomat.

S ekkor a véletlen — mégsem mondhatom, hogy a Gondviselés — a segítségemre sietett. Egy súlyos szekér, melyet hat nagy ló húzott, s amely — mint később megtudtam — faragott köveket szállított a Vatikánba, elállta a hintó útját. A hintó elé fogott lovak megálltak, nem került sor összeütközésre. Mindez nem is tartott volna tovább egy percnél, ha a kocsisok — ingerlékeny fajzat! — nem kezdenek szitkozódni. A szitkokat ostorcsapások kísérték, majd a két dühös kocsis leszállt a bakról, és egymásnak esett. Nagy kavarodás és ordítozás támadt, a járókelők két táborra szakadtak, ki az egyik, ki a másik felet biztatta.

Ekkor még elég távol voltam a hintótól, és bár a szívem hevesen vert, úgy döntöttem, nem gyorsítom föl lépteimet, hagyom, hogy a véletlen döntsön: akarja-e vagy sem, hogy a hintó, s benne Recanati bevárja, amíg a helyszínre érek.

S a körülmények mintha mind összejátszottak volna azért, hogy bevárja. A szekér elzárta a hintó útját, a vörössárga lovak toporzékoltak, a fejüket dobálták, de nem mehettek tovább. A két kocsis körül csoportokba verődött járókelőket csak a perpatvar érdekelte. Szabad volt az út.

Sietség nélkül a kocsifelhágóra léptem. Bal kezemmel torkon ragadtam Recanatit, jobbommal pedig a szívének szegeztem a tőrömet. Felismert. Elsápadt. Szeme őrülten forgott üregében, a homlokán izzadság gyöngyözött, egy szót sem tudott kinyögni, csak többször egymásután nemet intett a fejével.

Hirtelen mélységes undor fogott el. Nem a gyilkosság undorított, hanem Recanati gyávasága. Az izzadság már patakokban folyt az arcán, s rácsurgott a torkát szorító bal kezemre. Nem szorítottam olyan erősen, hogy ne tudott volna megszólalni. A félelem vette el a hangját, s attól vált olyan tehetetlenné is a markomban, mint egy kócbaba. Ráadásul a gyávaság jellegzetes, elviselhetetlen szaga is ott terjengett körülötte, az izzadság szagával elvegyülve, s ez a bűz olyannyira felkavarta a gyomromat, hogy már-már lemondtam a tervemről, már-már hajlandó voltam megkímélni ennek a gyáva alaknak az életét, akivel szemben nem bosszúállónak, csak hóhérnak érezhettem magam. De csupán néhány másodpercig haboztam. Hiszen hogy őrizhettem volna meg az önbecsülésemet, ha a tálcán kínált alkalmat elszalasztva lemondok a vérbosszúról? Tulajdonképpen a félelem ösztökélt cselekvésre: a félelem, hogy elveszítem az önbecsülésemet.

A tőrömre nehezedtem: megdöbbentett, milyen könnyen hatol Recanati bordái közé. A legcsekélyebb erőfeszítésre sem volt szükség, mintha puha tésztába szúrtam volna. Sose hittem, hogy ilyen könnyű megölni egy embert.

Recanati teste megremegett, az arca rángatózott egy kicsit, majd két mély sóhajtás hallatszott. Ennyi volt az egész. Tágra nyílt szemmel a párnákra hanyatlott. Kihúztam a testéből a tőrömet, s miután megtörültem Recanati zekéjében, visszadugtam a hüvelyébe. Leléptem a hintó lépcsőjéről, s körülnéztem. A két kocsis, a tömeg bíztató kiáltozásai közepette, még mindig dulakodott. Úgy éreztem, senki sem vette észre, mi történt a hintóban.

Egyszer sem nézve hátra, lassú sétáló léptekkel Margherita Sorghini háza felé indultam. Semmi különösebb érzést sem sikerült felfedeznem magamban, mindössze egy kicsit nehezebben jártam és lélegeztem a nagy melegben. Egy idő után mégiscsak feltámadt bennem valamiféle érzés: lehangolt csodálkozás, amiért olyan könnyedén hatolt a tőröm Recanati szívébe.

A komorna közölte velem, hogy a signora épp most fejezte be déli fürdőjét, és kint pihen a “kis teraszon”, ami nem is volt olyan kicsi. Egész Rómát látni lehetett erről a teraszról, a közepén nagy sátor állt, fehér vászonból készült, baldachinszerű függönyökkel, melyek, ha behúztuk őket, megvédtek a széltől és a tűző naptól. Margherita meztelenül feküdt a sátorban egy nagy, szintén fehér ágyon. Fél könyékre emelkedve kérdő pillantást vetett rám, mert mindjárt észrevette, hogy valami rendkívüli történt velem.

Egy intéssel értésére adtam, hogy nincs kedvem kérdésekre válaszolni, majd megpillantva azt a friss vízzel teli fürdőkádat, amelyben Margherita szokott felüdülést keresni, gyorsan levetkőztem, és nyakig merültem a vízben. Úgy éreztem, a tiszta víz a bűnömet is lemossa. A fejem fölött, a sátor fehér vásznán át látni lehetett az éles csiviteléssel nyílként tovasuhanó sarlós fecskék árnyát. Bár sem Istenben, sem az Ördögben nem hiszek, tudtam, hogy súlyos bűnt követtem el. Ennek ellenére nem lelkifurdalást éreztem, hanem csalódást, mely különös módon keveredett azzal a kellemes érzéssel, melyet a friss víz és a sarlós fecskék árnya ébresztett bennem. Recanati meggyilkolásával semmit sem nyertem. A bosszú csak akkor elégíthetett volna ki, ha Recanati tudja, hogy meghalt. Elfújtam egy gyertyát, de a gyertya nem tudja, hogy elfújták. Megéreztem magamon Margherita tekintetét, összevontam a szemöldököm — azonnal elkapta rólam a szemét. Mint minden nőben — kivéve Vittoriát –, Margheritában is van valami polipszerű. De mivel kétszer annyi idős, mint én, és rettenetesen fél, hogy elveszít, sikerült engedelmességre szoktatnom. Szeretkezésen kívül, amire mindig akkor kerül sor, amikor én akarom, nem érinthet meg, nem ölelgethet, nem simogathat, vagyis semmi olyasmit nem tehet, amivel a nők be szoktak hálózni bennünket.

Kiléptem a kádból, széthúztam a sátor függönyét, és felkínáltam testemet a perzselő napnak. Hunyorogtam, s mélyen beszívtam a párkányt ékesítő muskátlik kesernyés illatát. A kőlap égetett — talpra szökkentem. S amint az utolsó vízcsepp is elpárolgott a bőrömről, oly elviselhetetlenül kezdett égni a vállam és a tarkóm, hogy kénytelen voltam visszamenni a sátorba. Margherita (biztosan lesett rám a függöny hasadékán át) még időben hunyta be a szemét. Tetszett nekem koromfekete haja, kreol bőre, sötét holdudvarú mellbimbója és ágyékának sötét szőrzete. Szeme körül már kirajzolódtak a szarkalábak, a keble kissé megereszkedett, érett szépsége felbomlóban volt. Így szerettem, hanyatlásában. És szerettem rabszolgaalázatát is, amit én kényszerítettem rá, ám néha elfogott a kétely: rabszolgaként is nem uralkodik-e fölöttem?

Az ágya mögé állva néztem. Nem merte kinyitni a szemét. Ilyennek szerettem: alázatosnak, kiszolgáltatottnak, alávetettnek. Hang nélkül föléje borultam, s a magamévá tettem. Néhány pillanat múlva éreztem, hogy utasításomat megszegve, élvezetét növelendő, alattomban mozgatja kissé a csípőjét. De a kéj már elragadott, nem bírtam szólni. Élveztem. Margherita éles kis kiáltást hallatott, melyre egy sarlós fecske válaszolt a magasból.

Lecsúsztam az ágyról a kőpadlót borító gyékényre, nem akarván, hogy együttlétünk egy pillanatnál is tovább tartson a szükségesnél. Egy cseppnyi lelkifurdalást éreztem eközben, mivel tudtam, hogy az általában előírt szabályok közül ez érinti Margheritát a legfájdalmasabban. Giulietta szerint, mivel az anyámat gyűlölöm, a húgomat pedig imádom, bizonytalan vagyok a nők megítélésében, és ezért valójában félek tőlük. De vajon bízhatom-e ez esetben Giulietta “józan eszében”? Semmi tapasztalata sincs a szerelem terén. S ráadásul elfogult, hiszen ő is szeret engem. Idézőjelben mondom, hogy “szeret engem”. Gyűlölöm ezt a ragacsos kifejezést. Mivel Margheritánál lakom, ő táplál és öltöztet, egész Róma azt suttogja, hogy kiszipolyozom. Hangosan is mondanák, ha nem félnének a kardomtól. Ez a vélemény — megint egy! — oly messze esik az igazságtól, hogy tulajdonképpen nem is érdekel. Ha Recanati csak ennyit mondott volna, nem is veszem a fáradtságot, hogy megöljem.

Én ugyanis semmit sem kérek Margheritától. Önszántából halmoz el ajándékokkal, hogy magához láncolja fiatal szeretőjét. Nem tudja, hogy ajándékok nélkül is vele maradnék. Ha választhatnék Margherita s egy fiatal lány között, aki éppúgy kitart, mint ő, öreg szeretőmet választanám.

Forrás: Robert Merle, A bálvány, Európa, 2003, Bp.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s