Gondolatok az emberről …

Közzétette:

Aki nem áll bosszút, szabad marad

A bosszúálló maga is vétkessé válik. Elcsábul, azt teszi, amit az ellensége, vagy aki bántotta, előír a számára: “visszaadja a kölcsönt”, tehát utánozza a támadóját.

Az ellene vétőhöz kezd hasonlítani.

Támadóm a szolgájává akar tenni, vele kellene foglalkoznom ezután. Persze, ha mindegyre lenyelem a dühöm, ellenségem akkor is nyert: előbb-utóbb gyomorrákom lesz. Ha arcul ütöm, úgy meg hitvánnyá leszek. Ha olyan leszek, amilyen ő, akkor elérte a célját. Nincs más választásom, mielőtt bármit tennék, meg kell értenem, hogy mi mozgatja őt, mikor ellenem uszul. Legközelebb már nem ér váratlanul. Kiszámíthatom őt, felvértezem magam, így lassan úrrá lehetek a baj felett, amit okozni nékem a legfőbb szándéka. Olyasmi ez, mintha hihetetlen ügyességgel, mindössze az eszemet használva lefejteném magamról a láncot, amellyel, míg aludtam, szorosan megkötöztek.

Forrás: Kornis Miháy, Vígasztalások könyve.

Ha bántanak

Sose bánts senkit, mert azzal a hatalmába kerülhetsz.

Elmondom, hogy értem ezt. Nem úgy tanácsolom ezt neked, mint aki képes rá, hogy ne bántson meg senkit. Ellenkezőleg. De ma már, amennyire csak tudom, fékezem magam. És nemcsak azért, mivel beláttam, hogy ha bántásra sértéssel felelek, csak a gyöngeségemet bizonyítom -félelmemet, hogy talán nem tudom a választ az életnek egy hozzám intézett kérdésére, amitől pánikba esve, a problémát a másik felől érkező támadásnak és sérelemnek érzékelem, és a bennem keltett indulatot hajítom vissza, válaszul-, hanem azért is óvakodom attól, hogy megsértsek bárkit, mivel beláttam, hogy akire haragszom, annak ezáltal hosszú időre hatalmába kerülök.

Akkor is, ha ezt ő nem tudja…

Igazságtalanságot követek el vele szemben, s ezzel viszonyba lépek vele. Alárendelt viszonyba kerülök. Nem elég, hogy a sérelemmel, amit nekem okozott, kéretlenül az adósa lettem, de ráadásul növelem is adósságaim számát, azzal, hogy gyorsan vissza akarom adni a kölcsönt. Ezzel a lépésemmel nem neki, hanem az igazságnak válok adósává.

Olyan értelmetlen eljárás ez, mintha valaki, akit azzal gyanúsítanak, hogy felgyújtotta a szomszéd falut, válaszul kétségbeesésében felgyújtja annak a házát, aki őt a szomszéd falu felgyújtásával megvádolta.

Forrás: Kornis Mihály, Vígasztalások könyve.

Nő és férfi

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőiséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, éppígy csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő-erő, a férfiból az éltető-erő. A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven-pezsgésű, esemény-szerű, a teremtés templomát úgy tekinti, mint egy uzsonnázó-helyet, pletyka-sarkot. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik, az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre. A nő oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés, tenyészet, enyészet. A férfi zártan, határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.

Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi a saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé, a nő, mint egy puha melegség, száll a végső, puha, meleg fészekbe.

Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye alatt rejtetten létező nőt figyeli, látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok csiraként, forró lüktetésben élnek. Ha a nő előtt feltárul egy féfi-lélek, vagy önmaga rejtett férfi-lénye, látja, hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönítve, szobor-szerűen.

A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit-bánatait, egész világát belesugározza. Ha a férfi dolgozik, munkája minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó-csoportban, és nyerni a játszóktól akar. A férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet. A férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett féfi életét egybe akarja olvasztani a saját életével. A férfi a szeretett nőt a saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorrá-teljesülését, a férfi a szerelemben a mámort zárt, folyton-fokozódó egészét keresi.

A nő és férfi igénye nem fedi egymást, épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló, teremtő férfi, hanem az arszlán, aki folyton sürög és a nőt magával-sodorja, újra és újra elkápráztatja, míg ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad. A férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit fel tudja pezsdíteni s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Minthogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és családfőt, s a férfi a bűbájost sé alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény, életének formálója. A nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magában-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Forrás: Weöres Sándor

Önmagunk megismerése

Miller A bűnbeesés után című drámájában Holga így szól Quentinhez:
„–… hosszú ideig minden éjjel ugyanazt, álmodtam… hogy gyerekem lett; és
még álmomban is láttam, hogy a gyerek az életem; és hogy hülye. És sírtam, és
százszor is elszaladtam, de valahányszor visszajöttem, mindig ugyanolyan rémes
arca volt. Végül azt gondoltam, ha meg tudnám csókolni, mert hát valami mégis
van benne, ami az enyém, akkor talán megnyugodnék. És ráhajoltam arra a torz
arcra, és förtelmes volt… de azért is megcsókoltam.
– Még mostanában is kísért?
– Néha igen. De most valahogy már megvan az az érdeme, hogy… az enyém.
Azt hiszem, hogy végül az embernek muszáj az életét a karjába vennie…”
Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk
önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat, összes fájó, kedvezőtlen,
nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül – és csak ezen az
elfogadáson belül – megkísérelhetjük, hogy – pánik és hisztéria nélkül –
változtatni próbáljunk magunkon. Önmagunk vállalása híján még a
szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan
könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.
Természettudományos és társadalomtudományi ismereteink sok
rejtett rugóját, feltételét és okát tárták fel az emberi viselkedés bonyolult
szerveződésének de a szubjektív emberi problémák ugyanazok maradtak. Ki
vagyok én? Hol a helyem a világban, az emberi kapcsolatok rendszerében? Miért
vagyok boldogtalan miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni
képességeimet, miért keveredem újra meg újra hasonló jellegű konfliktusokba?
Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném, miért nem tudok én
szeretni, miért ér annyi kudarc és bántás? Egyáltalán, mit érek én? Miért
nyomasztanak félelmek és bűntudatok? Miért nem tudok úgy élni; mint a „többi
ember” – akik látszólag olyan könnyedén haladnak előre az élet útjain, és
négyszemközt ugyanezt kérdezik valakitől, vagy titokban önmaguktól. A kérdezés
már eredmény. Mindenesetre messzebb vezet, mint önmagunk tömjénezése és a
környezet, az „objektív körülmények” vádolása. Ez már út, amely elvezet
valahova. Hadd idézzem Archibald Mackleish: „J. B.” drámájából azt a jelenetet,
amikor a „peches” Sullivan vallatja a „szerencsés” J. B.-t, azaz az egykori bibliai
Jób megfelelőjét a modern Amerikában:
„Hogy tudsz mindnyájunkat lepipálni?
Van annyi eszem mint neked.
Dolgozom annyit. Éjjel ég a lámpám.”
„Csak szerencséd van” – mondja Sullivan.
„Nézz ki – mondom –, nézz ki az ablakon! Mit látsz?”
„Az utcát” – feleli.
„Az utcát” – mondom.
„Az utcát” – mondja.
„Mi másnak nevezzem?” – kérdi tőlem.
„Mi másnak nevezd?” – kérdem tőle.
„Útnak – mondom. – Valahova visz.”
„Szépek az utak” – írta Török Sándor. Különösen sokfélék az önmegismerés,
az önfejlesztés, önmagunk pszichés karbantartásának útjai. A pszichés fejlődés
sokféle útjának, az ember belső szabadságának a tiszteletben tartása
akarva-akaratlanul szembekerül napjaink túlságosan patologizáló szemléletével,
amely mértéktelenül leszűkíti a pszichés egészség fogalmát, és valamilyen totális
adaptációban, konfliktusmentességben látja a kívánatos ember-ideált: a karaktert
kikovácsoló konfliktusokat; egy ember életvezetésének időszakos nehézségeit,
vívódásait önmagával, „szabálytalan” megoldásait, boldogtalanságát nem ritkán
kezelést igénylő betegségnek minősíti.

Ismerjük a lelki élet valóban kóros zavarait, amelyek feltétlenül
pszichoterápiás, pszichiátriai, sőt gyógyszeres kezelésre szorulnak. De ne
minősítsünk minden pszichés problémát, nehézséget, kudarcot, megoldatlanságot
kezelendő betegségnek. Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel
küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! – belső küzdelmei éppen az
egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből
fakadnak.
Az emberi kultúra erőfeszítésből származik. A kultúrateremtő erőfeszítések
közé tartozik az ember belső vívódása önmagával, kínlódásai azon a fejlődési
úton, amelyet végigjár. Technikai kultúránk által kifejlesztett kényelmi igényeink
azonban mintha lassan átszivárognának a psziché birodalmába is.
Elkényelmesedünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustulunk emberi
kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Ez
a lustaság nemcsak kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra való
hajlandóságunkban jelenik meg, hanem általában a pszichés erőfeszítések
elkerülésében. Jobb egy-egy tabletta beszedésével erőfeszítés nélkül csökkenteni
idegességünket – mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy a
saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát és jussunk túl rajtuk. De vajon
jobb-e? Sokkal egyszerűbb tanácsot kérni valakitől, mint vállalni a döntés
felelősségét. Azonban a mástól kapott tanács, ami egy másik ember
élményvilágából, értékrendjéből származik, vajon a saját énünktől nem idegen-e?
Vagy ezt az árat fizetjük meg inkább, csak hogy másra háríthassuk át belső
terheinket? Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég
nélkül – sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt – panaszkodunk. Jobb arra az
álláspontra helyezkedni, hogy ugyan csináljanak már velem valamit a pszichés
„nagyhatalmak”, mint lépésről lépésre taposni ki saját hiteles utunkat – legyen az
bár olyan keskeny kis ösvény – de valóban a miénk. Jobb?

Forrás: Popper Péter, Belső utak könyve.

A kisgyermek a magyar paraszti társadalomban

A család

A paraszti kultúra hagyományos keretei kijelölték az egyén helyét és szerepét adott kis közösség, a falu társadalmában. Ezt az életkeretet elsősorban a munka és a vallás szabályozták. A munka, az évszakok változásait kényszerűen figyelembe vevő földművelés, a többé kevésbé önellátó gazdálkodás családi keretek között szerveződött évszázadokon keresztül. A család ugyancsak évszázadokon keresztül több generáció – legalább három – olyan együttélésének a formája volt, amely mint munkaszervezet is működött és feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy a megélhetés biztosított legyen. A falu társadalma lényegében a közösséget hálószerűen átfogó nemzetség méretű család együttese volt.

Szerelmi élet és lehetséges következményei a házasság előtt

“Nem volt akkor szerelem, majd összeszoknak, oszt jó van”-ez volt az általános vélemény a fiatalok érzelmeivel kapcsolatban. A férfiak szerelmi tapasztalatszerzésének ideje és helye is elég korlátozott volt, jobbára a katonaságra korlátozódott, amelynek idején a városban nyílt lehetőség néhány alkalmi szexuális együttlétre. Az udvarlás néha csupán néhány hétre korlátozódott-néhol még annyira sem-máskor akár 2-3 évre is elhúzódott. Ám ez utóbbi esetben is csupán csókolódzásra, simogatásokra kerülhetett sor és nem a szó igazi értelmében vett szexuális kapcsolatra. A “szeretőt tart”, “szeretője van” stb. kifejezések csupán a tartós udvarlási kapcsolatra utalt.
Amennyiben a nem házas fiatalok között szexuális kapcsolatra került sor, s annak híre ment, a megítélés aszerint változott, hogy gyermekáldással végződött-e vagy sem. A lányt mindig hibásnak tartották, a férfiakat sokkal kevésbé, noha egy megszületett gyermek a további házassági esélyét mind a férfinak, mind a nőnek rontotta. A megesett lány, házasságon kívül született gyermek is helyet talált a falu társadalmában. Ha a helyzet házassággal végződött, helyreállt a rend, s maguk az érintettek is tréfálkozhattak a korábbi eseményeken. A házasság előtt született gyermek meg is jegyezhette például, hogy ő volt a vőfély az anyja lakodalmán.

A gyermek születése: termékenység-meddőség

Már a párválasztást követő lakodalomban találni számos olyan, az analógiás mágián alapuló mozzanatot, amely a gyermekáldás biztosítására vonatkozik.

A hagyomány szerint a lakodalom előtti napokban viszik át a menyaszony ágyát a vőlegényes házhoz. Szokás volt, hogy az ágy felállításakor egy férfi és egy nő meghemperedjen ebben az ágyban, utalva az elkövetkezendő eseményekre és várható eredményére. Másutt fiút vagy lányt ültettek az ágyra, ugyanazzal a mágikus célzattal.
A gyermekáldást biztosító gesztusok sorolhatók tovább, a menyasszonynak például meg kell fogni esketésnél a pap stóláját. Ha középen fogja meg, akkor közepes lesz a gyermekek száma, ha végén, akkor nem is lesz gyermeke. Egy más változat szerint a vőlegényes házba lépő menyasszonynak pattogatott kukoricát kellett az asztalra szórni, hogy a férfi magjának bőségét biztosítsa. Nyíltabb célzás, ha a menyasszonyi kalácsba babapárt helyeznek, újabban fiú vagy leány-babát vagy babapárt ültetnek az esküvői pár autójának hűtőjére.
A meddőség gyógyítására inkább mágikus jellegű eljárások voltak ismertek, a meddő nő fogadalmakat tett, Szent Anna és a Szűz Mária segítségért folyamodott, búcsúba járt stb. A mágikus eszköztárba beletartozott az, hogy az anyaméh nevű fű főzetét igyák, vadrózsa gubacsban talált kukacot aszalt szilvába téve lenyeljék. A bábák is nyújthattak némi segítséget: fürdőket, főzeteket készítettek, kenéssel igyekeztek a méh fekvését befolyásolni vagy ők is mágikus jellegű segítséget nyújtottak.

A terhesség

A terhességet illetően a néprajzi szakirodalom általában arról számol be, hogy a paraszti közösségekben a terhességet, szülést egyrészt természetes folyamatként élték meg, másrészt szégyellték is ezt az állapotot. A terhes anya csak akkor vallotta be állapotát, amikor már nem tudta letagadni. Először anyjának, anyósának, illetve férjének vallotta be a terhességet. Az anya és anyós a szülésnél és a későbbi gyermeknevelésben is meghatározó szerepet vitt. A várandós anya szorongásainak, félelmeinek feloldására, az elfojtáson kívül nem igen voltak eszközeik és elvárások a paraszti társadalomban.
A gyermekáldás bekövetkeztére előjelekből következtettek: Aki felől eldől az asztalon a pohár-annál várható gyermek. A gólya-sőt a kuvik röptéből, hangjából is lehetett a teherbe esésre következtetni.

Forrás: Verebélyi Kincső, Várandóság, születés és gyermeknevelés a magyarországi kultúrákban.

Várandóság, a születés előzménye

Az anyák a terhességet boldog regresszióban élik meg, életükben talán először tapasztalják meg a teljes szimbiózist, s az összeolvadásnak azt a számukra mindenképp új jellemzőjét, hogy a kapcsolat a másik fél, jelen esetben a gyermek számára is boldogító, kielégítő és minél hosszabb időn át fenntartandó.

A terhesség, a szülés lefolyását, sőt akár az alkalmazott beavatkozásokat is messzemenőkig befolyásolja a számtalan faktor, az anya saját születése és gyermekkora, szüleivel való viszonya, a szociális körülmények, a férjjel való kapcsolat, egyéb személyek jelenléte-jelen nem léte a környezetben, a gyermekvárás lezajlása. Ezek a tényezők nemcsak az anyára és anyán keresztül a gyermekre, a terhesség és a szülés lefolyására hatnak, de befolyásolják az orvossal való kapcsolatot, az orvos attitűdjeit, sőt akár ezen keresztül az orvos aktuális döntését is a terhesség és a szülés lefolytatása szempontjából is.

A várakozás sok aggodalommal terhelődik. Az egészséges önvédelem mellett gyakori a túlaggódás, túlféltés, ami sokszor görcsös félelembe rögzül. A környezet a feloldás helyett inkább fokozza a félelmet, s a szorongást a rémmesék konkretizálják, ráépülnek az egyébként is érthetetlen jelenségekre, növelik a fogékonyságot a rémületre és növeli a felesleges aggodalmat is.

Állandóan felmerül a kérdés a kismamában: mi történik bennem? Mi történik velem?

Nem tudják a választ, nem értik a folyamatot. Az öröm, az aggódás, a bizakodás és félelem, a magabiztosság és bizonytalanság, az öntudat és önértékvesztés állandóan váltja egymást. Nincs mindig olyan partnere a várandós asszonynak akivel megbeszélheti az új érzékeléseket, akivel megoszthatná gondjait, és aki együtt érezne vele az örömében is. Több várandós kismama végtelenül magányosnak érzi magát. Különösen, ha gondjai vannak, ha nem tanulta otthon a “szülőséget”, és ha nincs mellette jelenlévő, együttérző társ.

A szokatlan testi-lelki változások mellett, amelyeket a fiatalasszony átél, a társadalmi környezet viszonya is megváltozik hozzá. Sok jó és rossz élményt szerez, Várakozás és öröm hullámzik körülötte, amelyekre növekvő érzékenységgel válaszol. Erősödik az önbizalma, hogy gyereket vár és ugyanakkor kétségekkel küzd: képes lesz-e jó anyává válni, meg tudja-e oldani testileg, lelkileg ezt az új életfeladatot? Változik minden közeli viszonya is: már nemcsak szülei leánya, már ő is anya, már nem csak feleség, de férjének gyerekét viseli a szíve alatt, más nemcsak önmagáért felelős, növekszik a felelőssége az új élőlényért, büszkeség is de félelem is és a kettő természetes keveredése. Van, hogy a szorongás kerül az előtérbe, van, hogy az öröm, de a legharmonikusabb várandós, első gyerekét viselő anya is ebben a kettős érzületben él.

A kihordás ideje alatt közvetlen és távolabbi környezetében sok negatív élmények, ellenérzéssel találkoztak a várandós anyák. Nagyon erős kell legyen bennük az öntudat és az öröm-tudat, hogy a tapasztalható társadalmi ellenérzésekkel szemben megtartsák örömteli büszkeségüket-ha van olyen.

Forrás: Losonczi Ágnes, A legnagyobb életforduló: a gyerekvárás, szülés, születés-a társadalomkutató szemével.

Forrás: Mentalhigiene.eu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s